Fehér Csenge
Éhezik a test
Az első ember
Gyümölcskeblű leány, tejbőrű leány, atyád hív. Atyád hív és azt akarja, öntözd meg a földeket, hadd sarjadjanak ki rajta zsenge húsú gyermekeid. Gyümölcskeblű leány, tejbőrű leány, atyád hív. Atyád hív, és azt akarja, gyermekeid neveld fel, gyermekeid sarjaszd fel, hadd legyen belőlük vasgyökerű őserdő, károgó lombú őserdő. Hadd legyen húsukból az első ember háza, hadd ringassanak ölükben férgeket, hadd teremtsék meg lombjukba szőve az első világmélyi éjszakát. Gyümölcskeblű leány, tejbőrű leány, atyád hív.
Hiába hív, nem mehetek, gyermekeimet ki védi majd, gyermekeimet ki óvja majd, milyen magból kell megszületniük? Gyökerük ki nem fejlődik, lombkoronájuk szét nem bomlik az égen, bőrük nem szikkad kéreggé. Atyjuk nélkül satnyák lesznek, senkinek sem válnak hasznára, bosszút forralnak születésükért, és titokban tüskéket növesztenek. Vérem megkeseredik, könnyem megecetesedik a gondolatukra. Az első ember fázik majd, az első ember a napon ég majd nélkülük, engem űz majd, engem csúfol szavával, és gyötrelemnek nevez. Tejbőröm megsavanyodik, gyümölcskeblem megereszkedik a szavára. Pókszemű öregasszony leszek, fojtogató karú öregasszony leszek, az árnyékban ólálkodom majd, és rátelepszem az első ember keblére.
Konzervdoboz
Rejtőzöm a városszélen, galagonya sűrűjében, szemem szikra, testem súly. Éhes vagyok, csontot eszek, karmolnak a hideg szelek, bogyót eszek, mar a sava, beledöglök a tavaszra. Arcom puffadt, fürtöm csorog, beállnak a kéklő fagyok, keblemből két nagy hegy lett, nem néznek már embernek. Tükröt fogtam, ronda voltam, elmentem a henteshez, kellett a pénz, ronda voltam, telitömte zsebemet, jól megnézett, ronda voltam, élezte a késeket, lábam a hentesé, mellem a hentesé, fülem a hentesé lett, orrom a hentesé, fogam a hentesé, szemem a hentesé lett.
Házban laktam, bőrben laktam, most meg konzervdobozban, éhes voltam, férget fogtam a csalitosban. Húsom rothad, farom szeles, hajam elszáll, agyam leves, hamvas fürtödet levágom, fölhabzó fürtöd levágom, csontjaidból édes enyv, csorog a nyál, mint a genny, hajadból meg párnabél, éhség szúr át, égi fény, húsodat meg elteszem, féltékenyen őrizem, remegő bőrödből remegő szőnyeg, kiterítem, majd heverni jó lesz. Ujjaidat elrágom, kövér leszek a nyáron.
Mari felfordult
Mari felfordult, Marit nem szerettük, a földben mozgolódnak már a férgek, phű, te gyerek, köpöd ki azt a csigát! Mari fekszik, fehérben a fehéren, a szeme kő, a keze kéz, ha megdobnak kővel, dobj vissza, Mari fehér. Haja zúgása teste repedtsége bőre tátongása körme alatt a kosz. Hogy is kell egy testet csomagolni. Mari vézna, a vállamra tapadt hínár, hova folysz, Mari, csak arrébb viszlek, segíts már, te gyerek. Mari zsák. Mit bámulsz, a pap sokezer, a sír sokezer, a hit sokezer, majd kitanulsz.
Mari ostobácska volt, hülye halálában is, hova vered a fejed, drága, nézed a virágokat, életedben is csak legeltél, hát hol az az ásó, gyerek? Vinném a vízhez, Mari úszni tanul, keverném szemétbe, hadd guberáljon. Fölakasztom dísznek az első felhőre, szép karácsonyunk lesz, ne bőgj, gyerek, én is tudok olyan savanyú levest csinálni, hogy majd kiköpöd. Ugyan, ugyan, mi volt Mari? Egy feneketlen lyuk volt.
Kilóg a fej a zsákból, a szem lecsúszik, a száj lecsúszik, nem jó ez így sehogy, Mari idomul, Mari változik, bogár a földben, hal a vízben, szemét a szemét közt, Mari a minden. Állj meg, gyerek, húzzuk le a zsákot, szedj bele gombát, amíg ások, nem lehet eltemetni, nem lehet eltemetni. A földben mozgolódnak már a férgek, felzabálnak, Mari, átalakulsz, Mari, féreg leszel, Mari, öntemető temetés van, ámen.
Megjelent a Bárka 2020/5-ös számában.
