Sztaskó Richard
Hosszú, kanyargós szerpentin
Sose láttam még ezt az arcot, pedig hozzám tartozik. Kétségtelenül az enyém. Bámulom a sötét képernyőt, a tévém halott, akárcsak az égen magatehetetlenül kergetőző cumulusok. Állítólag tavasz van. Nem tudom. Nem vagyok benne biztos. Az utóbbi időben fogalmi zavarral is küszködöm. A legbiztosabb ez a sötét képernyő, meg amit kitartó elszántsággal visszatükröz, és az egyáltalában nem szívderítő.
Ha már végképp unni fogom ezt az egészet, összeszámolom a nappaliban a parkettákat. Persze nem tudom, egésznek vagy félnek számoljam azt, amelyik pár éve kettéhasadt, mert dühömben a földhöz vágtam egy félig ivott borosüveget. A szilánkok szanaszét szálltak, a bor meg föl a falra (á la Pollock), és a foltok és a parketta azóta is vádol minden nap, szép csendesen, halkan.
Igen, jó volna, ha itt lennél, persze nem azért, hogy a magányomban osztozz, ez hülyeség, a magányom az enyém, azt nem adom, viszont minden mást magamból, igen. Önzőségem gyakran úgy ölel át, mint óvatlan lépkedőt homloktájt a finom pókfonál. Szeretném, ha úgy szeretnél, ahogyan szeretném, és nem úgy, ahogyan azt gondoljuk, szeretni kell.
Bizonyára enyém ez az arc, mégis idegennek érzem a sötét képernyőn is élesen kirajzolódó ráncaimat. Hogy kerültek azok oda, nem erről volt szó, kérem szépen, hol lehet ez ellen tiltakozni, miféle eljárásmód ez?
Azt hiszem, folytatom a céltalan lebegést a nappali-hálószoba-konyha tengelyen, csak hajózom oda-vissza, szobáról szobára, talán már csukott szemmel se tévednék el. Azt hiszem, föl kellene tépnem a szívemet ahhoz, hogy hasznosságom mérhető legyen. Legfőképpen miattad. Ez az igazi menedék, a többi csupán illúzió, pont annyira kellemetlen, mint a maszkban megülő szájszag. Ajtódhoz végül hosszú, kanyargós szerpentin vezet, várd meg, kérlek, érkezésem, ne hagyj bolyongnom az úton.
