Sándor Zoltán
A barlang mélyén
Az öltözőből különös hangok szivárogtak kifelé. A tanítónő gyors léptekkel végighaladt a folyosón, az ajtóhoz érve meghökkent. A kislány tornadresszben ült az öltözőpadon, fejét kissé előredöntötte, hosszú, fekete hajszálai az arcába lógtak, s érthetetlen szavakat mormolva, műanyag vonalzójával a combjait csapkodta.
– Barbara! Mit művelsz?!
A gyerek durcásan felnézett, és még egyet a lábára suhintott. Az asszony odament hozzá, és kivette kezéből a vonalzót.
– Minek hoztad ezt testnevelés órára?
A kislány nem felelt.
– Miért bántod magad? És miket mormogtál?
Barbara pókerarccal nézte az asszonyt.
– Ha nem akarsz beszélni, akkor irány a többiek után a tornaterembe!
A kislány felállt, és az ajtó felé indult.
*
A fa méltóságteljesen állt az avarban, tartásával és méretével árulkodva arról, hogy ezeregy szállal kapaszkodik az alatta lévő rögökbe, göcsörtös ágai csupaszon magasodtak az ég felé. Odvas törzsén különleges jelek voltak kivehetők, hanyagul odavetett firkálmányok. A fa alatt sírhalom terült el, melyből egy kissé megdőlt kereszt nőtt ki. A mellette lévő sötét lyuk újabb sírgödröt sejtetett. A fölötte sárgálló félhold árulkodott arról, hogy éjszaka van, és adott magyarázatot arra, miért fekete és sötétszürke minden a rajzon.
A negyven év körüli asszony letette a rajzlapot az asztalra a többi közé, a füle mögé fésülte előre kunkorodó hajtincsét, és kissé megigazítva a nyakába tekert selyemkendőt, a vele szemben ülő hölgyekre emelte tekintetét.
– Az utóbbi időben szinte minden rajzán megjelenik a temető-motívum. Bármilyen témát is adok fel, legyen szó a családtagok ábrázolásáról, nyári vakációs élmény lefestéséről, vagy, mint most, egy őszi táj lerajzolásáról, kislánya alkotásán mindig ott a temető.
Az idősödő asszony elhallgatott, s jóval fiatalabb kolléganője vette át a szót.
– A tanítónő nagyon helyesen tette, hogy megmutatta a rajzokat, azt gondolom, ha időben lépünk, megakadályozhatjuk a helyzet esetleges elfajulását.
– Elnézést, de miről beszél ön? Valami gond van a gyerekemmel?
A fiatal hölgy helyett a tanítónő válaszolt.
– Nincs, és azt szeretnénk, ha ez így is maradna, azért is hívattam be.
– Jártak az utóbbi időben többször a temetőben? Elveszített esetleg egy közeli személyt?
Az édesanya végignézett a húszas évei végén járó pszichológusnőn: nyakig begombolt csipkegallérú ing volt rajta, és fekete műanyagkeretes szemüveget hordott, amit varkocsba fogott szőke haja még inkább kifejezésre juttatott.
– Nem. Szerencsére semmi ilyesmi nem történt velünk.
– Netán a kislány szokott olvasni rémtörténeteket? A mai tinik körében nagyon népszerűek az efféle hősök, mint a vámpírok, tiniboszorkák…
– Az én lányom még nincs abban a korban.
– Tudjuk, de ilyen fura figurák is megjelennek egyes rajzain.
A tanítónő egy rajzlapot tolt az édesanya elé, amelyen egy kerekded formájú sárga fej látszott. A fej arcán két apró fekete szem virított, de azon kívül se haja, se füle, se orra, se szája nem volt.
– Milyen témára készítette ezt a rajzot?
– Éjjeli álmom.
– Nem látok semmi kivetnivalót ebben a rajzban. Maguk nem szoktak különös dolgokat álmodni?
– A rajz önmagában valóban semmit sem jelent, azonban nem árt óvatosnak lenni. Lánya magatartásában és cselekedeteiben több lelki problémára utaló jel is felfedezhető.
Az édesanya szúrósan a pszichológusnőre nézett.
– Otthon mutatja-e az agresszivitásnak bármiféle jelét a gyerek? Nekimegy valakinek, zúgolódik, ha valamit el kell végeznie, vagy nem kapja meg azt, amit szeretne?
– Nem. Legfeljebb evés közben, ha valamit nem akar megenni, mi pedig erőltetjük.
– Hogyan viselkedik ilyenkor?
– Gondolom, mint minden gyerek: duzzog. Ölbe teszi a karjait, és mérgesen nézi a padlót. Néha egyet-kettőt az asztalra csap, esetleg felkiált.
– Mit kiált?
– Nem akarom, nem vagyok éhes, ilyesmit, egyébként nagyon csendes gyerek, órákig magára lehet hagyni. Miért érdekli mindez?
– Azért, mert az eddigi tünetek alapján a gyereknek gondja lehet az indulataival, s személyiségére nézve az ugyanolyan romboló hatású akkor is, ha mások, s akkor is, ha önmaga ellen irányul.
– És maga szerint mi lehet ennek az oka?
– Nem tudja kifejezni önmagát, érzéseit, gondolatait, azt, ami benne lejátszódik, és ezt valami mással igyekszik kompenzálni, ami viszont…
– Megbocsát, de ez a halandzsa kicsit tankönyvízű, én is tanultam anno pszichológiát.
– Mit csinál, ha egyedül van?
– Mit csinálna?! Ha éppen nem tanul, akkor leginkább játszik.
– Játékokkal vagy a számítógépen?
– Így is, úgy is, ha egyedül van, akkor talán inkább az utóbbi előtt ül.
– Van a gyerekének okostelefonja?
– Mi ez?! Kihallgatás, ahol én vagyok a vádlott?! Különben pedig persze, hogy van! Minden gyereknek van, az enyémnek miért ne lenne?! Hogy kigúnyolják a többiek?! Az is kiváló pszichológiai eset lehetne, nemde?!
A pszichológusnő higgadtan megigazította szemüvegét.
– Mondja, van magának gyermeke? Ne, ne válaszoljon, úgyis tudom! Csak olyasvalaki kérdezhet ilyet, akinek nincs. És amíg nincs, honnan veszi a bátorságot, hogy ilyen és ehhez hasonló kérdéseket fogalmazzon meg?! Könnyű elméletben okoskodni, a képzeletbeli ideális gyereknek az ideális anyja lenni!
A tanítónő megpróbálta csillapítani a kedélyeket.
– Asszonyom, nyugodjon meg, félreérti a helyzetet, mi jót akarunk a gyerekének. Próbáljon meg beszélni vele, esetleg rájönni, mi foglalkoztatja különösebben mostanság. Senki sem állított olyat, hogy bármi komolyabb baj lenne a gyerekével. Jól tanul, nem zavarja az órákat, szünetben sem rendetlenkedik, talán túlságosan is visszafogott, de van ilyen, tudjuk, mégis, kissé aggasztónak találom, hogy ilyen morbid témák foglalkoztatják, és van még valami, amit eddig nem említettünk…
– Mégpedig?
– Kislánya üti magát! Ha tanult pszichológiát, akkor nyilván azt is tudja, hogy az önbántalmazás akár néma segélykiáltás is lehet.
Az anya elképedve a fiatal pszichológusnőre meredt.
*
Leült az ágy szélére, és mosolyogva az okostelefonját nyomogató gyermekére pillantott.
– Milyen napod volt ma, szívem?
– Jó.
– Bővebben?
– Anya, várj egy percet, meg kell etetnem Gúlt.
– Ki az a Gúl?
– Gúl egy aranyos csodalény, itt él a telefonomban, és óránként meg kell etetnem, nehogy eltűnjék.
– Már értem…
Az anya körbenézett a szobában, a szék támláján, az íróasztalon, de még a szőnyegen is rózsaszín, piros és halványlila babák, párnák és ruhaneműk hevertek szerteszét, az asztalon és a polcokon mindenféle kütyü volt szétdobálva. A telefonjába merült lányára emelte tekintetét, óvatosan kitakarta lábát a paplan alól, s két ujjával gyengéden megszorította a combját.
– Kibírod a hétfogást?
– Anya, hadd abba! Tudod, hogy kibírom, csak kicsit fura!
– Azért, mert rajtad van a pizsama!
Mielőtt még a gyerek tiltakozhatott volna, az asszony félig lerántotta róla a pizsamaalsót.
– Lássuk így!
A gyerek felsikoltott, s nevetve rugdalózni kezdett. Az asszony abbahagyta, és a combközépen lévő véraláfutásra nézett.
– Ez mitől van?
– Micsoda?
Az anya az elszíneződésre mutatott.
– Ja, az… Adéllal vívtunk, és eltalált.
– A vívástól vannak ezek a zúzódások?
– Aha.
– Máskor jobban vigyázzatok!
A kislány szó nélkül felhúzta a pizsamaalsót.
– Mi érdekes történt ma az iskolában? Mi újat tanultatok?
– Semmi különöset, minden olyan uncsi.
– Jobban bele kellene élned magad, és nem lenne olyan uncsi.
Levette a szekrényről az egyik plüssmacit, és lánya arcába dörgölte.
– Gyerünk, tedd le a telefonodat, itt van Lea, ideje aludni.
– Anya, én már rég nem Leával alszom!
– Hanem?
– Gúllal.
– Igen?! És hogy öleled át?
– Nem kell őt átölelnem, csak ide teszem őt a párna alá.
A kislány a párna alá csúsztatta okostelefonját. Az asszony néhány másodpercig szótlanul nézett maga elé, majd jó éjszakát kívánt, megcsókolta lányát, és lekapcsolta az égőt.
– Anya!
Éppen készült becsukni a szobaajtót, amikor a lánya utána szólt. Résnyire kitárta az ajtót, és benézett a szobába.
– Tessék, kislányom!
– Gúl is ott lehet majd a szülinapomon?
A nő némi habozás után annyit mondott:
– Majd holnap megbeszéljük.
*
A férfi háziköntösben ült a nappaliban a tévé előtt. Az ölében lévő laptopon dolgozott, amikor belépett az asszony.
– Kérsz egy pohár bort?
– Köszönöm, most inkább nem.
A nő egy percre eltűnt, majd egy pohár vörösborral tért vissza, a kanapéra telepedett a férje mellé, és kapcsolgatni kezdte a tévécsatornákat.
– Ne számíts valami nagy kínálatra.
Az asszony egy főzőshow-műsoron hagyta a készüléket, a kisasztalra tette a távirányítót, és belekortyolt a borba.
– Min ügyködsz még most is?
– Le kell ellenőriznem a befizetéseket, hogy holnap délelőtt be tudjam nyújtani a pályázati anyagot. Neked hogy telt a napod?
– Semmi különös. Munka minden mennyiségben. Néha úgy érzem, hogy egy rakás idiótával vagyok körülvéve.
– Jártál az iskolában?
– Igen.
– És?
– Beszéljünk vele, furcsán viselkedik.
– Ennyi?!
– Meg morbid dolgokat rajzol. Mondjuk, ez igaz, láttam a műveit, mindegyiken sírhalmok, okkult krikszkrakszok meg fura fejű szörnyek vannak, de nem hiszem, hogy minden gyereknek piros masnis nyuszikákat kellene rajzolnia.
– Én az egyik iskolai alkotásomon a disznótort festettem le, éppen amikor a hentes beledöfi a kést a jószágba, és kispriccel belőle a vér. Szegény Csöre néni, majd’ elájult!
– Nem rosszból, de az összes pedagógus korlátolt?! Láttad volna, hogy kikelt ellenem az új iskolapszichológus! Valami arrogáns kispicsa! Mellesleg pontosan úgy fest, mint egy viktoriánus kori szűz, akit valami perverz betegeknek készült pornófilmből szalasztottak.
– Mit mondott?
– Mit csinál a gyerek, amikor egyedül van? Mivel szokott leginkább játszani? Szokott-e dühöngeni? Van-e okostelefonja?! Nem, nincs, baszd meg, barlangban él!
A férfi elmosolyodott.
– Ha már itt tartunk, szeretném veled megbeszélni, hogy a következő félévtől írassuk át Barbit egy másik iskolába. Képzeld, Rozi egyedül hagyta az öltözőben, és még el is mondta nekem! A többi gyerek mind bement a tornaterembe, és a nagysága csak ott vette észre, hogy egy gyerek hiányzik, kénytelen volt visszamenni érte. Mi van, ha időközben valami bántódása esik?! Azért ki felelt volna?!
A férj fejét csóválva a kisasztalra tette a laptopot.
– Ahogy gondolod. Azt mondják, hogy a központi iskola most elég erős. Munkába menet el tudnád vinni, én pedig elmennék érte.
– Nem rossz ötlet, előtte azért még utánanézek, kik tanítanak ott.
– Megbeszéljük. Egyébként lefoglaltam tizedikére a Simpsons játszóházat.
– Miért a Simpsonst?! Tudod, hogy a Transylvániát akarja!
– Tudom, de a Transylvania szilveszterig foglalt. Tavaly is a Simpsonban ünnepeltük a szülinapját, és klassz volt. Miért ne lenne úgy az idén is?
– Csalódott lesz, tudod, és hisztizni fog.
– Na és én most mit tehetek ez ellen?
Az asszony letette a borospoharat, és hízelgőn a férjéhez bújt.
– Hívd fel őket még egyszer, és próbáld őket meggyőzni, hátha, érted…
Közben lassú mozdulatokkal kioldotta férje köntösének az övét.
*
A sziklára épült ódon várkastély fölött denevérek köröztek. A halványan megvilágított falrajz előtti asztal körül különösebbnél különösebb hősök gyűltek össze. Köztük volt Drakula gróf, a Farkasember, Rudolph, a kis vámpír, a Skarlát Boszorkány, Frankenstein, az Egyszemű Űrlény, Hulk, a Macskanő és sokan mások. Az ünnepelt Barbaráról hosszú szürke palást lógott, lábán térdig érő szőrmés csizmát viselt, csizmájának orra pataszerűre volt kidolgozva. Az anyuka Hókirálynő öltözékben a Happy Birthday to You című születésnap-köszöntő dalocskát dúdolva tette a tíz gyertyával díszített tortát a lánya elé. Miközben a jelmezbe öltözött gyerekek megfogták egymás kezét, a szülők okostelefonjaikkal fényképezve, hangosan buzdították az ünnepeltet a gyertyák elfújására.
– Fújd el, Barbi!
– Előtte kívánj valami szépet!
– Gyerünk, Barbara!
– Teljesülni fog!
A születésnapos előrehajolt, és halkan, hogy csak a hozzá legközelebbiek hallhatták, azt mondta:
– Kívánom, hogy a tizenegyediket már mindannyian Gúl társaságában ünnepeljük!
Mély lélegzetet vett, és elfújta a gyertyákat.
A telefon egy pittyenéssel jelezte, hogy a temető démona megéhezett.
Megjelent a Bárka 2020/1-es számában.
