Prózák

 

 

Tófalvy Éva

 

Légszomj

 

(regényrészlet)

 

            Hirtelen jött az ősz 1968-ban. Tizenöt évvel később, amikor egy párás szeptemberi hajnalon Hollódi Dóra lenézett újpalotai lakása erkélyéről, odalent a mélyben meglátta a sarkon befordulni Bolivárt. Egyik vállán gitár, a másikon géppuska. Határozott léptekkel közeledett, egyenest a kapu felé tartott.

            Hamarosan belép a lépcsőházba, röpíti a lift fölfelé, máris itt van a tizediken, léptei visszhangoznak a folyosón, mindjárt megszólal a lakáscsengő, másnapos vagyok és ápolatlan, motyogja Dóra, legalább arcot kellene mosnom. Betántorog a fürdőszobába. Nem vártál, ezt fogja mondani, én pedig azt, hogy de igen, minden nap, mást sem csináltam másfél évtizedig. Felnevet. A tükörben megpillantja nevető arcát, ijedten hátralép, ki ez?

            Itt lakik Göndör Rozália? Bolivár bámul rám, nem ismer meg. Inkább nem nyitok neki ajtót, nem láthat ilyen állapotban. Dóra zokogni kezd, a zuhany majd segít. Nagy nehezen bemászik a kádba, még állni sem tudok, leül, úgy engedi magára a vizet. Hideget, egyre hidegebbet. Érzi, hogy tisztul a feje. Elzárja a zuhanyt, nem hallom a zajtól a csengetést, talán mégis beengedem, kikecmereg a fürdőkádból. Sikerül egyenesen megállnia, nem is vagyok olyan részeg.

            Miközben törölköző után nyúl, váratlanul újra beléhasít az a fájdalom, ami egy ideje naponta kínozza, a gyomrából sugárzik a szíve felé, tegnap is érezte, meg tegnapelőtt is. Az egyre erősbödő gyötrelmeket csak úgy tudja elviselni, hogy még és még iszik. Teli a konyhaszekrénye itallal, ennivaló egy régről maradt féldoboznyi kétszersültön kívül nincs is itthon, fő, hogy van jó néhány üveg konyakja, meg van „Vas István”-ja, azaz kávéja és cigarettája, Gábor találta ki, hogy a kedvenc költőjéről nevezze el a kedvenc élvezeti szereit, hol a kávé, hol a cigaretta, itt ni, életem napja többé sose süt ki, Gábor mosolygott, mit tehetnék, ez a helyzet.

            Dóra magára tekeri a törölközőt, mezítláb, lábujjhegyen oson az ajtóhoz, nehogy zajt csapjak, talán mégsem akarok találkozni vele, kinéz a kémlelőnyíláson, nem áll odakint senki. A napok óta tartó részegség kábulatában időnként események képei sorjáztak a szeme előtt, ő maga is részese volt a cselekménynek, ám amint a kezét nyújtotta egyik vagy másik szereplő felé, a semmibe markolt. Lehet, hogy most is képzelődöm?

            Tudja, hogy nem kellene többet innia, de mintha valaki más cselekednék helyette, a konyhába megy, teletölti a poharát konyakkal. Az asztalon heverő szerkesztőségi emblémás borítékot undorral löki félre, Hollódi Dóra elvtársnőnek, ajánlott.

            Lajtai Béni postán küldte el neki a felmondólevelet. Még annyira sem érdemesítette őt, hogy behívja a szerkesztőségbe, és a kezébe adja ezt az átkozott irományt. Hihetetlen, hogy tíz évvel ezelőtt ehhez a férfihoz akart feleségül menni! Mindegy, rég volt, talán igaz se volt, spongyát rá, ahogy Lajtai mondaná. Az utóbbi időben Lajtai minden szava idegesítette. Főként a tréfái. A közhelyes ostobaságok, amelyek úgy röpködtek a levegőben, mint az ő széttépett kéziratának a darabkái.

            - Gyűlöllek! – Üvöltötte bele a ház kora reggeli csöndjébe, s ekkor valaki átdörömbölt a szomszéd lakásból. Dórát bosszantotta a tiltakozás, és még jobban felemelte a hangját:

            - Dögölj meg, Lajtai Béni! – Állkapcsa belefájdult a megfeszítésbe, a szomszéd pedig a távfűtés csövét kezdte ütni valami fém tárggyal. Dóra válaszként a radiátorhoz vágta a poharát, majd végigdőlt a kanapén, és pillanatok alatt elaludt.

           

Mintha lenne valaki a lakásban, és őt szólongatná, kelj fel, hasadra süt a nap. Mindjárt, várjál, feleli Dóra. Még mindig a testén van az a törölköző, amelyet a fürdőkádból kilépve magára tekert, kellemesen hűvös most, mint a hajnali zuhanyozás emléke, hadd pihenjek még egy kicsit, mielőtt… mi előtt is? Nehezen ocsúdik, az álom és az ébrenlét határán felrémlik előtte, hogy van egy fontos feladata, s az is, hogy az valami nagyon komoly dolog, de csak nehezen jön rá, hogy mi az. Aztán eszébe jut: a végső nagy megpróbáltatás várja. Megborzong.

            Sürgősen el kell mennie hazulról. Sétálni, hogy kitisztuljon a feje. Ahhoz, hogy higgadtan eltervezhesse az életből való távozása minden mozzanatát, teljesen ki kell józanodnia. Kávét fogok inni, nem konyakot, hiszen nem vagyok alkoholista, Lajtai rágalma az egész, ha akarom, meg tudom állni, hogy ne igyak, pedig most már semmi okom sincs rá, hogy megtartóztassam magam. Amíg kifő a kávé, felöltözik, némi smink kellene az arcomra, szempillafesték nélkül, hátha sírni fogok, végig ne folyjon a képemen, feketék a könnyeid, Rozita, mondta Bolivár, akkor sem akartam bőgni, de tudtam, hogy utoljára ülünk együtt a teraszon a Feneketlen tó partján.

            Olyan halálra vágyott, amely emlékezetesebbé teszi őt, mint az élete, ez a harminchat keserves esztendő. Csakis emlékezetesebb lehet, gondolja, és becsukja maga mögött a lakása ajtaját.  

            Felszáll a 73-as buszra, ilyenkor, késő délelőtt alig vannak utasok, lám, még ülőhelyet is kapok az ablak mellett, bámul kifelé, a busz elhagyja a panelrengeteget, hova is megyek? Fölkereshetnéd ifjúságod; nyirkos cementfalak között képzelhetsz egy kis szabadságot, ez Attila sugallata, mondja Dóra, majd körülnéz, ki hallotta, hogy magában beszél, szerencsére nem figyel rám senki. Persze, Attila is tudta, hogy hiába minden; a csillagok, a Göncölök úgy fénylettek odafönt, mint a rácsok a hallgatag cella fölött. Ötven év után is ugyanúgy fénylenek, látom őket álmatlan éjszakáimon a betonketrecemből. Talán a Múzeumkertbe megyek. Ha akkor, ott nem találkozom Borsodi Bélával, most nem tartanék itt…

           

            1970 kora őszén elgondolkozva lépegetett a Múzeumkert hatalmas kövein a Széchényi Könyvtár felé, amikor valaki hátulról rácsapott a vállára, és a fülébe üvöltött:

            - El se hiszem, hogy te vagy!

            Borsodi volt, egyetemi csoporttársa és rajongója, Rozi megállt, a fiú eléje lépett, letette aktatáskáját a földre, jobbról-balról megpuszilta a lányt, aztán bizalmaskodva átfogta a derekát:

            - Hadd nézzelek! Most is épp olyan kívánatos vagy, mint két hónapja, a diplomaosztón. Azt a rafinált alkalmi ruhát, hát, az csak tőled tellett ki! Mondd, még most sem akarsz a szeretőm lenni?

            - Nem, Béla – felelte Rozi, miközben eltávolította a fiú tolakodó kezét –, nekem most gondjaim vannak – majdnem sírva fakadt –, se állásom, se lakásom.

            - Se csókod, se szeretőd – mondta Borsodi – azt hiszed, nem tudom, hogy amióta Bolivár elvtárs elutazott, senkid se volt?

            - Hagyj békén – kiáltott fel Rozi, -, semmi közöd hozzá, és ha erről akarsz beszélni, akkor itt hagylak!

            Megszaporázta a lépteit. Nem nézett vissza a fiúra, a szeme előtt rezgett a levegő a kora őszi forróságtól, meg egy épp kibuggyanó könnycsepptől, amelyen megtört a fény.

            Már a boltíves folyosón haladt, amikor Borsodi utolérte.

            - Bocsáss meg! Látom, nagyon ki vagy bukva. Én… segíthetek, ha akarod. Tudok neked egy állást.

            Rozi épp rálépett a lépcső első fokára, de mintha belefáradt volna a mozdulatba, megállt. Rábámult Borsodira.

            A fiú belekarolt, és fölvezette a társalgónak nevezett előtérbe, ahol két asztal állt székekkel körülvéve, és két gólyalábú hamutartó, semmi más.

            - Üljünk le ide - mondta Borsodi, és lerakta aktatáskáját az asztal lapjára, majd előkotorta a noteszét.

            - Írjad! 363-313. Egy hét múlva lép életbe.

            Rozi bambán nézett a fiúra.

            - Mi a csoda lép életbe?

            - Ez a telefonszám. Te még nem hallottad a hajnali rádióreklámot? „Búja van vagy gondja, hívja fel, megoldja, 363-313”.

            - Nem, nem hallottam.

            Borsodi elnevette magát:

            - Persze hogy nem. Én találtam ki a szöveget, de Lajtai Béni lehülyézett, mit képzelek én, ez komoly dolog, ennek az újságnak tekintélye lesz, tekintélye bizony, ezt nem lehet úgy reklámozni, mint egy mindent javító gyorsszolgálatot.

            - Milyen újságról locsogsz itt, könyörgök, beszélj már világosabban!

            - Igaz, igaz, legjobb lesz, ha az elején kezdem…

            Rozi magasra emelte a fejét, és kibámult az ablakon. Épp egy felhő haladt át az ablak kis négyszögén, a lány merőn figyelte útját.

            - Mit nézel? – kérdezte Borsodi.

            - Hogy van-e Isten – felelte Rozi.

            - Fővárosi Fórum lesz a címe, először Budapesti Fórumnak akarták, de aztán Lajtai azt mondta, hogy a két effes sokkal jobban hangzik…

            - Lajtai, Lajtai, ki is az? - szakította félbe Rozi Borsodi szóáradatát.

            - Hát nem emlékszel rá? Az a nagydarab srác a bölcsészmenzáról, aki mindig a bejárat melletti asztalnál ült, és ha belépett egy-egy kövérebb lány, odalépett hozzá, és a fülébe súgta: tudod-e, hogy milyen szép vagy? Mire a kövér lány meglepetten bámult: én? Jaj, hogy miket is beszélek, csak leszel, ha ma este nem vacsorázol, ugye, nekem adod a menzajegyed? Ekkor már az egész asztaltársasága röhögött, mert ők, persze, be voltak avatva a dologba, s a lány, zavarában, a legtöbbször oda is adta Lajtainak a vacsorajegyét. Persze, csak a gólyák. A felsőbb évesek nem dőltek be a trükkjének.

            Rozi így már rögtön tudta, ki is az a Lajtai. Ő első éves volt, amikor a fiú végzős. Lajtait a magánszámai alapján kissé lököttnek tartotta. Ki gondolta volna, hogy egyszer főszerkesztő lesz belőle? – már a nyelvén volt, hogy kimondja, de átfutott az agyán, hogy Borsodi meg Lajtai haverok, és ezzel a megjegyzéssel talán elronthatja esélyeit a lapnál. Helyette inkább megkérdezte:

            - Hogyhogy ő lesz a főszerkesztő?

            - Az ő ötlete volt ez a lap. Ilyen még sohasem volt Budapesten. Csak kevés újságírói státuszuk lesz, úgyhogy igyekezz!

            - Jó, jó – felelte Rozi –, csak azt az egyet áruld még el, hogy a fenébe jutott Lajtai abba a helyzetbe, hogy lapindítási ötlete legyen? Sőt, mi több, megvalósuló ötlete?

            - Amint végzett az ELTÉ-n, rögtön a budapesti pébére került, munkatársnak.

            - Hogyhogy?

            - Meghívták – felelte hangját lehalkítva Borsodi, és bal keze mutatóujjával fölfelé bökött – magas helyről. - Szóval, egy heted van, hogy eldöntsd, akarsz-e újságíró lenni – mondta Borsodi Béla, és búcsúcsókra nyújtotta a száját, mit képzelsz, mondta Rozi, és elfordította a fejét.

            - Ha most belém látna! – gondolta Rozi – megtudná, hogy ha felvesz Lajtai, életem nagy álma teljesül. Megborzongott. Újságíró? Én? Ott lehetek, ahol a közéletet alakítják, sőt, én is alakíthatom. Vezércikkeket írok, az egész város ismerni fogja a nevem. Olvastad Göndör Rozália mai cikkét? – kérdezgetik egymástól az emberek.

            Szegény Borsodi! Ő lett az évfolyam első halottja, már szemrehányást sem tehetek neki.

            Egy hét sem telt el, és fogadott Lajtai. A Blaha Lujza téri sajtóház harmadik emeletén volt a szerkesztőség, páternoszteren lehetett feljutni. Össze-vissza vert a szívem, izzadtam és szédültem, a harmadikon kiszállás közben megbotlottam, s majdnem kizuhantam a mozgó fülkéből. Amikor visszanyertem az egyensúlyomat, elbicegtem a 302-es szobáig, fájt a bokám, alaposan megütöttem, rossz jel, figyelmeztetett volna Bolivár, de én nem hittem volna neki. Az ajtón a szobaszámon kívül semmi felirat nem volt, bekopogtam, de nem érkezett válasz, kicsit vártam, aztán benyitottam, egy előszobában találtam magam, ahonnan három ajtó nyílt, balra a teakonyha, jobbra a mellékhelyiség, szemben pedig a Titkárság. Ez utóbbi félig nyitva volt, bekukkantottam:

            - Lajtai fő… – kezdtem hozzá mondandómhoz, de a bent ülő negyven körüli, szemüveges, sovány titkárnő nem hagyta végig mondanom, sürgető hangon beinvitált:

            - Jöjjön csak, jöjjön! A főszerkesztő elvtárs már várja önt.

       Rozi esetlennek érezte magát, kezet nyújtott a titkárnőnek, bemutatkozott.

            - Szervusz, tudom, ki vagy, engem Médinek hívnak, tegezz vissza nyugodtan. Most siess – mondta, és valósággal belökte Rozit Lajtai ajtaján.

            - Száz éve nem láttalak, husikám mondta lelkendezve Lajtai, és kikecmergett íróasztala mögül. Mesélj szépen, mondanám, ha ráérnék, de inkább térjünk a tárgyra. Ülj le ebbe a kényelmes fotelbe!

            Ő maga állva maradt, majd járkálni kezdett le-föl a szobában.

            - Minden ügyes-bajos dolgukkal hozzánk fordulhatnak a budapestiek – magyarázta olyan karmozdulatokkal, mintha hangversenyt vezényelne. – Egy héten belül mindenkinek válaszolunk. A legközérdekűbb témákról vitát rendezünk. – Lajtai a testéhez képest kicsi fején keresztbe fésült néhány hosszúra növesztett hajszálat, amelyek visszaestek a bal fülére, miközben hevesen gesztikulált. – Milyen nagyon megkopaszodott néhány év alatt – gondolta Rozi –, negyvennek látszik, pedig még harminc sincs.

            - Csodálatos lesz a mi Fórumunk! Pár év, és meglátod, kislány, nem lesz megoldatlan probléma Budapesten. Széleskörű, demokratikus alapon rendezzük le valamennyit. – Lajtai nevetett, és összedörzsölte a kezeit.

            Akkor kellett volna felállnom, és rácsapnom az ajtót. Nem, légy őszinte magadhoz, az első benyomásod a főszerkesztőről nem volt kellemetlen, mintha a bölcsészmenza kicsit megöregedett mókamesterével találkoztál volna, azt hitted, hogy idézőjelbe teszi azokat a kifejezéseket, amelyeket használ. Te is vele nevettél.

            - Elolvastam az önéletrajzodat, akarsz még valamit hozzátenni? – kérdezte Lajtai.

            Rozi gyorsan nemet intett a fejével, mielőbb túl szeretett volna lenni a procedúrán.

            - Remek – mondta Lajtai -, fantasztikus káder vagy!

            - Csak ezt ne – gondolta Rozi, de nem szólt semmit, hiszen így van, s a tények makacs dolgok, mondotta valamelyik klasszikus elvtárs.           

            Lajtai szigorúságot mímelve végigmérte:

            - Felvennélek én, de egy nagy baj azért van ám, picikém…

            - Mi? – kérdezte Rozi riadtan.

            - A neved, az a gyönyörű, népies neved! Akár egy traktoroslányé a hőskorszakból. – Majd hirtelen hangot váltott, és valósággal ráförmedt a lányra:

            - Ezzel a névvel akarsz te belopódzni a dörzsölt fővárosiak szőrös szívébe, mi?

            Rozi megszeppenve hallgatott. Rémület fogta el arra a gondolatra, hogy a neve miatt nem lehet a Fővárosi Fórum munkatársa. Azé a lapé, amelynek címoldalán jobbról legfelül egy olyan jelmondat díszeleg, amely akár az övé is lehetne: Az igazság szolgálatában. Mégsem kerülhet be azok közé, akik az igazság szolgálatában állnak? Lajtai mintha olvasott volna a lány gondolataiban, felnevetett:

            - Sebaj, picikém, majd kerítünk neked valami hozzád illő nevet. Na, mondd meg szépen, hol is születtél?

            Úgy beszél velem, mint valami idiótával, sérelmezte magában a lány, de nem baj, vegyen csak föl, majd megmutatom neki, mit tudok! Nem véletlenül végeztem vörös diplomával…

            - Hollódon születtem – mondta engedelmesen – csak nem hagytam ki az önéletrajzomból?

            - Nem, csak próbállak rávezetni… na, mire is? Hát az új nevedre! Probléma egy szál se, legyél Hollódi, na mi is? Hollódi…

            - Dóra - vágta rá Rozi, a Dóra volt a kedvenc neve, ráadásul senkit sem ismert, akit így hívtak volna.

            - Nos, így már egészen más! Hollódi Dóra elvtársnő, tisztelettel üdvözlöm, mint lapunk legújabb, legifjabb és legszebb munkatársát! – A lány felállt, mosolygott, és a kezét nyújtotta újsütetű főnöke felé. Lajtai összevágta a bokáját, tisztelgett, majd egy gyors mozdulattal magához húzta a lányt, és szájon csókolta.

            Nem tiltakoztam. Ez volt az a pillanat, amikor, ha pofon vágom… De nem tettem.

            Zsebkendő után kutatott a retiküljében, hogy a szétmázolódott rúzst letörölje. Lajtai kuncogott:

            - Látom, még fejlődnöd kell. – Aztán kinyitotta a főszerkesztői szoba ajtaját, és kitessékelte a lányt:

            - Sipirc, melóra!

 

            Nem, nem megyek a Múzeumkertbe, gondolja, inkább Budára, a Kosztolányi térre, a megállótól pár lépésnyire ott a Feneketlen tó, talán még a Park teraszt is nyitva találom, ott aztán búcsúzgathatok napestig. A Keletinél átszáll a 7-esre, azon persze tumultus van, mint mindig, az utolsó ajtón száll fel, ott hátat fordíthat a tömegnek, és nézheti a buszt követő forgalmat. Így olyan, mintha egyedül utazna, és mégis részese lenne a város lüktető életének, talán most utoljára.? Közeledik a Blaha Lujza tér, hogy véletlenül se tévedjen a tekintete a Sajtóházra, behunyja a szemét, csak akkor nyitja ki újra, amikor megszólal a hangosbemondó: Astoria megálló.

            Sok a felszálló, kénytelen feladni kényelmes helyét, már ki se lát az izzadság- és Nettodor-szagú testek közül, fulladozik, míg végre jó negyedóra múlva a Móricz Zsigmond körtéren lesodorja a tömeg a járműről. Levegő után kapkod, szédül, nincs kedve elmenni a Feneketlen tóhoz. Inkább fölsétál a Himfy lépcsőn a Ménesi útra, ahova egykor, Eötvös kollégista korában naponta hazajárt. A fiúk a főépületben laktak, mi, lányok a kis házban, mivelhogy sokkal kevesebben voltunk, mint a fiúk, ellentmondva a bölcsészkar lány többségű hallgatói összetételének. Hiába, az elit mindig férfiakból áll. Fölmegyek a Ménesi útra, megpróbálok úgy tenni, mintha hazamennék. Előbb azonban ennem kellene valamit, attól talán jobban leszek, gondolja. Nem is tudom, mikor ettem utoljára, nem csoda, hogy kikészültem.

            A túloldalon megpillantott egy kis gyorsbüfé-pavilont. Odament, vett egy melegszendvicset, de amikor az első falatot lenyelte, rájött, hogy undorítja az étel. Fölemelte a kezét, hogy beledobja a szendvicset a szemetesládába, amikor hirtelen egy csontos kéz kapcsolódott a csuklójára.

            - Ne dobja el, kedveském, adja inkább nekem!

            Dóra megrázkódott. Az öregember keze olyan erősen szorította az övét, hogy ujjai elernyedtek, s a szendvics leesett a földre.

            - Nem baj, így is jó lesz – motyogta az öreg, és lehajolt. Dórát elöntötte a szánalom és a szégyen. Belepirult.

            - Hagyja, veszek magának másikat – mondta, talán túl hangosan, mert az öreg ijedten körülnézett.

            Dóra visszaszaladt az elárusító pavilonhoz, rendelt egy újabb szendvicset, de mire az elkészült, az öregember eltűnt a tér forgatagában.

            - Nem is rossz téma – gondolja –, aztán az iméntinél is jobban elszégyelli magát. Mi a fenét írhatnék róla? Meginterjúvolnám, tudakolva, hogy miért éhezik, hogy miképpen jutott idáig? Vagy tárcát írnék „Egy koldus a szocializmus korában” címmel, vádolva… kit is? Csak nem magát a rendszert?! Lajtai azonnal kirúgna. Én hülye, hiszen már kirúgott! Nem vicces, hogy épp most készülök meghalni, amikor már jól nevelt újságíró válnék belőlem? Lám, milyen tökéletesen működik az öncenzúrám. Pedig milyen messziről indultál, mondaná Lajtai.        

            Fél évig csak mínuszos híreket írt, jobban mondva kapart össze, ahogyan ezt a műveletet a szerkesztőségben nevezték. Naponta tízet kellett leadnia a rovatvezetőnek, hogy az azután válogathasson belőlük.

            – Ez a norma, picinyeim –, mondta Varró Zoli, a belpolitikai rovat vezetője Lajtai szavajárását és hanghordozását utánozva –, ne engem szidjatok!

            Dóra az első héten még élvezte a hírgyűjtögetést. Boldogan vette föl a telefont, mert úgy mutatkozhatott be annak, akitől információt remélt: itt Hollódi Dóra a Fővárosi Fórumtól. A második héten már zavarta, hogy akár történt valami említésre méltó, akár nem, neki szállítania kellett a híreket. A „híreket szállítani” is Lajtai kifejezése volt, ó, hogy meggyűlölte ezt is, az „összekaparni” degradáló rátok nézve, mennyivel szebb, hogy „szállítani” – jelentette ki Lajtai.

            Mi marasztalt a lapnál? Valami ostoba reménykedés vagy inkább önámítás? Nem, ekkor még nem ámította magát, ez később következett be, amikor beleszeretett Lajtaiba, ekkor még a remény tartotta ott, s ez az ostoba remény arra buzdította, hogy hívjon föl minél több intézményt, vállalatot, hivatalt, egyszer szenzációra fog bukkanni, nagy témára, igen, a nagy témára, amit aztán ő írhat meg egyedül, mert azé a téma, aki rátalál, szajkózta Lajtai nap mint nap. Két hónap sem telt el, amikor Dóra már világosan látta, hogy azé a téma, akinek Lajtai adja. Egyelőre gyártotta a mínuszosokat, az olyanokat, hogy „Három új medveboccsal gyarapodott a Budapesti Állatkert. A két kisfiút Bercinek és Döncinek hívják, a kislány neve Szindi. Édesanyjuk gondosan neveli őket, reméljük, hogy tavasszal már a nagyközönség is láthatja őket az állatóvodában.”, vagy hogy „Elütötte motorkerékpárjával B. L. budapesti lakos K. M. gyáli nyugdíjast, aki nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket szenvedett. Az idős ember nem a gyalogosoknak kijelölt átkelőhelyen akart átmenni az úttesten.” Ezért az utóbbiért, emlékszik, összeveszett a rendőrségi rovatos Szakács Palival, aki elvette tőle a hírt, mondván, ez az én területem, szállj le róla!, egy másikért meg Bokor Mara haragudott meg, a gazdasági rovatból: „Már október végére teljesíti éves tervét a Vörös Csillag Lámpagyár. Termékei számban is gazdagodtak: hamarosan három újfajta csillárral találkozhatnak a vásárlók a szaküzletekben.”      

            - Nekem mi marad? Mi tartozik a belpolhoz?

            Médi felvilágosította:

            - Minden, ami nem pártpol nem külpol, nem gazdpol, nem művpol és nem rendőrségi.

            - Szóval, a resztli?! – Dórának nem volt szokása káromkodni, de most ömlöttek belőle a trágár szavak.

            Ekkor lépett be a szobába Erdősi, a főszerkesztő- helyettes.

            - Ejnye – mondta – , egy ilyen szép lány hogy a picsába beszélhet ilyen rondán?!

            Mindenki röhögött, Rozi elszégyellte magát.

            - Semmi baj, Dórácska – mondta Erdősi, és megveregette a lány vállát –, látom, már otthon érzed magad közöttünk.

            Reggel nyolctól délután ötig tartott a munkaideje, mint egy hivatalnoknak. Lajtai ragaszkodott ehhez, mert véleménye szerint a gyakornokot mindenekelőtt rendszerességre kell szoktatni.

            - Egyénieskedni ráérsz, ha már elvégezted az újságíró-iskolát – mondta, amikor Dóra kifakadt, hogy ő nem egész napos favágásnak képzelte az újságírást.

            - Én nem egyénieskedni akarok, hanem egyéni hangú cikkeket írni…

            Lajtai félbeszakította:

            - Az nálad egyre megy! Látom, nem akarsz beilleszkedni a munkahelyi kollektívába. Vigyázz, így sose lesz belőled beiskolázott gyakornok!

            Beiskolázott gyakornoknak lenni, ez volt akkoriban a leghőbb vágya, ezért újra engedett Lajtainak. Bárcsak ne tettem volna, gondolja, miközben a Villányi út és a Himfy lépcső találkozásához ér. Fiatalok előzik meg, diákok lehetnek, futnak fölfelé az emelkedőn, majd hármasával veszik a lépcsőfokokat, és egy pillanat alatt el is tűnnek a szeme elől. Pár nap, és kezdődik számukra az új szemeszter. Dóra megáll, én ráérek, gondolja, már semmi dolgom az életben, csak az az egy utolsó, a búcsúzást pedig nem szabad elsietnem.

            Körülnéz, mintha várna valakit. Szeme megakad a tér közepén álló fényújságon, amelyen sárga sávban zöld betűkkel épp a következő felirat fut: Ízelítő a Fővárosi Fórum mai számából… Gyorsan behunyja a szemét, ne lássam ezt a rémséget. Amikor újra feltekint, már az időjárás-jelentés megy, ma délután hidegfront érkezik, széllel, esővel. Megborzong, mintha már érezné is a lehűlést, valami kívül-belül vacogtatja, hirtelen rádöbben: innia kell. Csak egy, csak egyetlenegy féldecit, de azt muszáj. Elindul, megszaporázza lépteit, mintha igyekeznie kellene, nehogy elkéssen valahonnan, máris itt van a Kökény presszó, a pultnál fog inni, aztán megy tovább, nem, nem részegedem le. Beáll a pénztár előtti sorba, kutat a retiküljében, ha a kezében lesz a pénztárcája, mire sorra kerül, gyorsabban jut a konyakjához. Egyre idegesebben keresgél, személyi igazolvány, kulcscsomó, cigarettatárca, öngyújtó, púderkompakt, rúzs, fésű, gyógyszerek, papírzsebkendő, tollak, notesz, mindjárt a lépegető exkavátor is meglesz, csak épp az erszényem nincs meg, nyilván ott felejtettem a szendvicses pulton, a kurva életbe! Kilép a sorból, visszaszalad a büféhez, sajnálom, mondja az eladónő, talán másutt hagyta el. Dóra nem válaszol, mindjárt elbőgöm magam, gondolja, és elindul a Bartók Béla úton, épp az ellenkező irányba, mint azt eredetileg tervezte.

            Már a Gellért-rakpart mentén, a fönti keskeny járdán halad, amikor elered az eső. Se égzengés, se villámlás, csendesen szitál, immár ősziesen, egyszerre van végünk, nekem és a vénasszonyok nyarának, gondolja. Vége, vége, vége, gön-dör-ro-zá-li-a-is-ten-szí-ne-e-lőtt – skandálja, és ütemesen lépked, mi lenne, ha most, a Dunába? Mindjárt a Rudashoz érek, ha megkerülöm, pár perc múlva fent vagyok a hídon, onnan csak egy ugrás, akár a Sugár, tá-tá-ti-tá-ti-ti-tá-tá-tá-ti-ti-tá, hangosan, fuldokolva nevet.

            - Bediliztél, Dórikám?

Nem vette észre Lajtait, aki mintha az égből pottyant volna elé. Vagy talán figyelte őt?

            - Ha úgy tetszik, hát figyeltelek – hadarja Lajtai –, ismered a szokásaimat, tudod jól, hogy minden nap a Rudasba járok ebéd után – gyorsan az órájára néz –, ilyenkor szoktam végezni, úszás után leülök egy kicsit az előcsarnokban, iszom egy kávét és elszívok egy cigarettát. Ma éppenséggel kettőt szívtam el, mert halogattam a kilépést ebbe a ronda időbe, és közben megláttalak, ha ezt te figyelésnek véled, hát legyen igazad.

            A férfi kifújja magát, Rozi elhúzza a száját, s olyan tekintettel néz Lajtaira, mint hajdanvolt szerelmük kezdetén, amikor azzal ugratták egymást, hogy nagy marha vagy, de nálam így is jó vagy.

            Mosolyogva, éneklő hangon mondja:

            - Szóval, miután tetőtől talpig vízben áztattad magad egy órán keresztül, alaposan átgondoltad, hogy megtégy-e három lépést az autódig úgy, hogy közben esetleg vizes lesz az amúgy is vizes fejed…

            - Ha nem tudnád, ad egy, nem jöttem kocsival, ad kettő, a fejed neked vizes, nekem mindössze a hajam az - dünnyögi a férfi, miközben belékarol, és vonszolja a buszmegálló felé. – Gyere, meghívlak egy konyakra, a régi helyünkre.

            - Miért konyakra, ha alkoholistának tartasz? – kérdezi Dóra.

            - Mert látom rajtad, hogy most arra van szükséged. Dühítő, de Lajtainak igaza van. Már nem tudja legyőzni az ital utáni vágyát, érzi a szúró fájdalmat a gyomrában. Mindössze néhány percig kell még kitartania, amíg átgördül a busz az Erzsébet-hídon, leszállás után ripsz-ropsz bent van az ember az Egyetem presszóban, remélem, odabent még minden a régi.

            Amint belépnek, megcsapja a hely jellegzetes illata, a cigarettafüstből, kávé-, szesz-, sütemény- és pacsuli-szagból összeálló elegy otthonossága, Lajtai hunyorog a félhomályban, amely egy árnyalattal sötétebb, mint az odakinti, bár idebent nappal is égnek a hangulatlámpák, szabad helyet keres, régi törzsasztaluknál, a sarokban, ahonnan be lehet látni az egész presszót, mások ülnek. Dóra ázott haját igazgatja, jó ez a benti fülledt meleg. Az ablak mellett van szabad hely, a pincérnő is a régi, felismeri őket, mosolyog, ide parancsoljanak, máris hozom a szokásost. Mintha csak tegnap látta volna őket így, együtt. Rozi a hatalmas, kirakatszerű ablak függönye mögé húzódik, nem teszem magam közszemlére.   Lajtai lezöttyen a székre, összedörzsöli párnás kezét, és várakozásteljes tekintettel néz Dórára:

            - Nos, picinyem, miért vártál a Rudas előtt? – kérdezi, miközben a felszolgálónő eléjük teszi a két konyakot.  

            - Még egyszer ugyanezt – szól oda Dóra a lánynak, majd Lajtaihoz fordul:

            - Nem kell figyelmeztetned, hogy csak egy konyakra hívtál meg. A többire a saját vendégem vagyok. Igaz, most nincs nálam pénz, de van miből megadnom. Tegnap megkaptam az utolsó fizetésem.

            - Szóval, ezért vártál. Szemrehányást akarsz tenni.

            - Tévedsz, nem vártalak, és nincs miért okoljalak.

            - Végül is én rúgtalak ki. Itt az ideje, hogy meghallgasd az érveimet. Vagy nem érdekel, miért döntöttem így annyi év után?

            - Nem. Most legalább tudom, hol a helyem.

            - Hol?

            - A másvilágon.

            - Te hiszel benne?

            - Nem.

            - Akkor meg mit fecsegsz?

            - Vicceltem, Béni.

Lajtai Dóra keze felé nyúl, megsimogatja.

            - Ne haragudj rám!

Nem húzza el a kezét, úgy válaszol:

            - Nem haragszom. Mindössze még nem ittam eleget, hogy viccesebbre vegyem a figurát.

            - Mi ez a célzás a viccekre? Valamikor értékelted a stílusomat.

 

Megjelent a 2012 / 6-os Bárkában.

 

Tófalvy Éva: Gyulától Kazohiniáig (Szathmári Sándor könyvéről)

 


 

Főoldal

 

2013. január 08.
Kopriva Nikolett tárcáiKontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Boda Ábel: OperettrománcMindák Dániel: Csokitorta
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Grecsó Krisztián: Középkorú szerelmesversBecsy András: FelhőszakadásPál Dániel Levente verseiBálint Tamás: Máj hagymalekvárral
Kiss László: Az olvasásOberczián Géza: EgyedülKovács Dominik – Kovács Viktor: Lesz majd mindenKontra Ferenc: A dalmaták fehéren születnek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabanka-logo_v4.pngpku_logo.png