Egressy Zoltán
Vége van
Az Európa-bajnokság döntőjének lefújására, sőt, sajnos tovább kell mennem, a díjátadás végére sem fogynak el a statisztikák; jönnek, jönnek, nem szünetelnek a tévénéző ember agyába teljesen értelmetlenül ömlő "érdekességek". Ezek elsősorban a nézőket nem érdeklik ilyen mennyiségben, kíváncsibb mindenki, hogy kinél van a labda, másodsorban pedig az érintetteket, nem vagyok biztos például abban, hogy Fernando Torres tisztában van vele, hogy éppen történelmet ír, mert egyedüli játékosként szerez gólt két EB-n. Már hogy a másodikon. A másodikján. Mert egy előzőjén már szerzett. Továbbá: ha az lenne a legfőbb gondja, hogy egyedüli gólkirály legyen, ne csak ilyen holtversenyes, nem passzolná le 3-0--nál gólhelyzetben a labdát. De lepasszolja, mert nem ezzel foglalkozik, és így lesz 4-0, és ez így van jól. Neki az a szerencséje, hogy focizik, nem tévét néz, így nem hallja a kuriózumokat.
Kisgyerekek lepték el a gyepet a lefújás után, hosszasan mutatták, a spanyolok elhozták a srácaikat, pici mezben volt mind, bizonyára sok lány és asszony lett megint szerelmes Torresbe, aki leguggolt és játszott velük, nem kizárt, hogy egyik-másik az övé. Mehetnek most már a győztesek is nyaralni, vár rájuk a spanyol tengerpart, vagy valamelyik másik, a legjobban kezdők (a horvátok és az oroszok) már túl vannak rajta, gondolkodnak a formaidőzítésen.
Jó volt ez a három hét, nekem személy szerint különösen fordulatos és sok újdonságot hozó, a torna utolsó napját igyekeztem külön is megszínezni a magam számára. Mozihorrorral melegítettem, és magával a meleggel: egy száz fokban, délben abszolvált futballal. Furcsa, de jobban esett a rohangálás a szép zöld gyepen, mint egy nappal korábban, szintén kánikulában Lepke ló nyergében a lovaglás, ez is bizonyítja, mennyire jó dolog a foci. Milyen más, mint bármi más. Tengerparttal mondjuk nem próbálkoztam.
Heten vannak a bírók, ez is kiderült a legvégére, rég nem játékvezetői hármas ez már, először jött a negyedik bíró, aztán a két gólnéző, de van egy tartalék is, lassan csapatnyian lesznek.
Kiment a divatból a mezcsere. Nem? Vagy csak én nem láttam?
Vége van, és én nem állítom össze az álomcsapatomat, nem siratom Portugáliát, nem jelentem ki, hogy nekünk semmi keresnivalónk nincs még pár évtizedig ilyen nagy eseményeken, de néhány szót muszáj lenne szólnom a győztesekről, akik most már a harmadik világversenyt nyerik egymás után (statisztika).
Megérdemelték.
Ez egy szó volt mindössze, de mennyi minden van benne, meg mögötte.
Kicsit kiszeretni
Nem lett még nagyobb baj az egyébként is nagyból, kiestek az angolok, a négyben sincsenek, nem nyerette meg velük az EB-t a magyar játékvezetői ötös híres hibája. Az ukránokat simán kiverték volna az olaszok, komoly gond nincs tehát, egyébként jobb, ha ők nem háborognak, ha már lesről indultak annál az akciónál.
Meglepetések nem történtek a negyeddöntők során, azok kerültek a legjobb négy közé, akiknek kellett, ez a felállás alapvetően kódolva volt már a csoportbeosztások kiderülésekor. Talán csak Portugália jelenléte nem annyira magától értetődő a műkedvelőbb szurkolók számára, nekem papírforma, én azt nem szoktam érteni, amikor kiesnek. A németek és a spanyolok persze, hogy versenyben vannak, számítani lehetett az olaszokra is - komoly bravúrral csak összehoztak Angliával egy szomorú 0-0-t, az EB eddigi egyetlen gólnélküli meccsét. Pedig úgy tűnt, ilyen nem lesz. Azok után, hogy nem egészen öt perc után máris 1-1 lehetett volna az eredmény; a helyzetek láttán érthetetlen, hogy nem az volt.
Az írás terápia, sőt, önterápia, mondják sokan, főleg, akik nem írnak, viszont szeretik a jól hangzó semmiségeket. Számukra a szurkolás is az lehet. Önmegismerés, belső felfedezőút, egyszersmind gőzkieresztés. De mi van, ha nincs kinek szurkolni? Nem a világ egyik legunalmasabb játéka a foci, ha mindegy, ki nyer?
Van persze a játék öröme, olyan ez, mint az olvasás gyönyörűsége, a tökéletes, érdek nélküli élvezet, a teljes kívülállás okozta friss nyitottság mámora, ez létező dolog, ilyen például a spanyol stílus szeretete. Vagy Cortazaré. Egyébként nem spanyol a stílus, hanem katalán, nagyon bele lehet szeretni a barcelonás fociba, mégis, és ez furcsa, egyre többen idegesek tőle. Hiába váltanak ritmust időnként a zsenik, az, ami sokáig lenyűgöző volt - a mérkőzés totális uralása, a labdatartás, a rövidpasszos gurigázás -, időnként már idegesítő. Tényleg unalmas. Is tud lenni. Hol egy szép csel, egy vadabb átlövés, egyedül Xabi Alonso ad negyvenméteres passzokat.
Muszáj efelé hergelnem magam, még ha nehéz lélekkel teszem is, mert hát nehéz feladat előtt állok: Spanyolország ellen szurkolok szerdán. Könnyebb kiszeretni, legalább egy napra, ha az ember a hibákat keresi.
A szívem a portugálokat várja a döntőbe, az agyam a spanyolokat. A másik ág számomra érdektelen, ott nem szurkolok, ott nem marad más nekem, mint a tökéletes, érdek nélküli élvezet, a teljes kívülállás okozta friss nyitottság mámora.
És utána némi Cortazar esetleg, míg el nem alszom.
A fele hazament
A nem elég erősek hazatértek otthonaikba.
Köztük a két hazai csapat, ők mondjuk eleve otthon voltak, Egetverő meglepetésnek nem nevezném, hogy nem jutottak a legjobb nyolc közé, megvan a focielit ukránok és lengyelek nélkül. Az oroszok kiesése furcsa kicsit, de csak mert erősen kezdtek, az első meccs láttán valóban különös, hogy a csehek versenyben vannak - még egy napig -, ők meg, az oroszok, úton hazafelé. Nem úgy kezdődött, ahogy végződött.
Az olaszok értenek a legjobban ehhez a sportághoz, nem lehetnek olyan borzalmas formában, hogy ne vergődjenek tovább, aztán majd jók lesznek persze, a végefelé akár még szurkolni is lehet nekik - ez megy évtizedek óta. Az is hagyomány, hogy komolynak tűnő bundabotrányon esnek túl, ezt szokta elfedni a sikeres szereplés, ez jelenti a megtisztulást egy-két évre.
Továbbjutottak a görögök, ez szinte szégyen, még mindig nem foci, amit csinálnak, amikor Európa-bajnokok lettek, akkor se lehetett megjegyezni egy nevet se közülük. Mondható, hogy csapatjáték a labdarúgás, de ez kevés, valahogy meg kéne szerettetniük magukat. Ez továbbra se megy. Újabb kört nemigen mennek, a németek jönnek nekik, mint ahogy az említett csehek is indulnak haza nemsokára, nekik Portugáliát kéne kiverniük. Ugyan.
Az olasz-angol nagy meccs lesz, félő, hogy olasz győzelemmel végződik. Van ugye magyar vonatkozása is az angolok jelenlétének, biztos látni kéne pár méterről, túljut-e a labda az alapvonalon, de akkor is pár tizedmásodperc van ennek megállapításához, ha közel áll az asszisztens. Mi van, ha éppen pislog? Nem szabad pislogni? Aztán meg már nehéz. Mennyivel nagyobb hiba gólt ítélni, miközben nem volt az, mint fordítva. Sokkal. Vagy nem tudom. Mindenesetre kár. De azért meg nem, hogy Anglia van a nyolc között.
A spanyolok nyilván legyőzik a franciákat, akik valahogy besurrantak. Egyetlen meccsüket sem láttam, kézenfekvő tehát, hogy őket hozom szóba. Titokzatosak, totális ötven százalék eddig, amit csináltak, 1-1 az angolokkal, 2-0 Ukrajna ellen, 0-2 a svédekkel. Megvernek egy hazai csapatot, kikapnak egy kiesőtől, döntetlent játszanak a létező legnagyobb riválisukkal.
Azur-ország nem volt soha kékebb, írta Ady róluk, Franciaországról, azon belül Mentonról, nyaralt ott Lédával. Járkált a méla Cap-Martinnál, és alkonyos, áldott, enyhe csöndre vágyott, szűz, új tájakra. El onnan, ahol volt. Óh élet, milyen nagy és szép minden tájad, melyet el nem érünk, írta. Vagy akkor és ott, vagy később. Ő általában a jelenben élt, de ott szerintem a múltra gondolt, meg a jövőre. Nem állítom, hogy konkrétan 2012-re és a futballra, inkább az egészre. Közben fújta fürtjeit a francia szél. Gondolom.
Vajon fürödtek a tengerben? Nyáry Krisztián biztos tudja.
Fokozódó izgalmak
Mediterrán városban tartózkodom, kellemes a meleg, kicsit többet fújdogálhatna a szél, de azért jó itt délen, időnként még a felhők is szépek. Alapvetően színházi előadások zajlanak, ezért vannak itt alapvetően színházi emberek.
Az általam látott előadás, valamint a futball Európa-bajnokság tegnapi napja ügyében rendben van a lelkem, legalább e kettő ügyben legyen. Öröm volt látni a szombathelyi színházat Pécsen, Portugália pedig győzött Dánia ellen. Érdekes, ez utóbbi, tehát maga a győzelem semmivel nem fontosabb hír a különféle sajtóorgánumokban, mint Ronaldo rossz formája. Győztek, de Ronaldo nem volt jó. Lőttek három gólt, de hány helyzetet kihagyott. Örültek a portugálok, de ő visszafogottan volt boldog. Miért annyira érdekes ez? Miért szól kilencven százalékban róla minden, ha Portugália futballjának értékeléséről van szó? Ki találja ezt ki? Kérdés kérdés hátán. És hát nem olyan okos ő (Ronaldo), hogy elbírja ezt a terhet. Ki is hagyja a helyzeteit. Nyilvánvaló, hogy mindenről a sajtó tehet.
Maradnék még kedvenc csapatomnál. A portugálok, mint ismert, hajlamosak arra, hogy fordulatos, nagy meccseket játsszanak. Vagy botrányosakat. Emlékezetes egy angolok elleni sokgólos csata, még a Nuno Gomez-korszakból, 3-2 lett a vége. A szemtanúk nehezen felejtenek el egy hollandokkal vívott híres háborút is, azt hiszem, húsz lapot mutatott fel a bolgár bíró. Ez talán világcsúcs. Mind jogos volt. A bolgár ember azon a meccsen keveset hátrált, többnyire előrefelé futott, sprintelt, hogy fegyelmezzen. Vasárnap megint portugál-holland lesz az elmebeteg B csoportban, az eredmények furcsa alakulása esetén még a németek is kieshetnek. Két győzelemmel. Márpedig a dolgok időnként értelmetlenül alakulnak, ezt tapasztalom mostanában. Meg azt, hogy az izgalmak egyre fokozódnak.
Úgy gondolom egyébként, hogy a németek végül nem fognak kiesni, egyben vannak ők. Egyre több a szurkolójuk is. Tegnap este egy kiváló, esőben és ötletekben gazdag Szentivánéji álom-előadást néztem végig a német-holland helyett, melynek végén német mezbe öltözött szőke magyar szurkoló tűnt fel a büfében. Azt hittem, azért szimpatizál velük, mert most már szépen játsszanak ők is, lehet élvezni a kombinációikat. De nem. Ő régi hívő. Oliver Kahn miatt. Jaj. Nem firtattam tovább a dolgot.
A Shakespeare által megírt őrület, szerelmetes összekavarodás, fejveszett érzelmi zűrzavar semmi ahhoz képest, ami a harmadik körben várható. Nem tudom, milyen lehet úgy futballozni, hogy közben egy másik meccs pillanatnyi állását kell figyelni, mindenesetre izgalmak bőven lesznek, ahogy most áll a helyzet. Minden csoportban. Ronaldónak fokozottan nehéz lesz, neki a kivetítőt is figyelnie kell, ha már őt mutatják.
Csak bíró fut hátrafelé
Meg én, de ez nem a témával függ össze, ez a jelenség durván túlmutat a sporton. Majd egy kineziológus megfejt egyszer.
Midőn ezt írom, koszos az ég, esőre áll, sajnálom magamat, amiért egyúttal haragszom is. Lenne legalább két értelmes dolgom, továbbá itt az Európa-bajnokság, próbálom figyelni, nem könnyű, bár kifejezetten jók a meccsek. Immár tizenkét nemzet pályára lépett. Svájc még nem.
Ketten győztek nem csak épphogy, az oroszok és a horvátok, jók ők, csak nem állnak elég közel a szívemhez. Ketten nem lőttek gólt, Hollandia és Portugália. Előbbi gyerek-, utóbbi felnőttkori kedvencem. Lehet, hogy ez nem az én EB-m lesz. És nem az én nyaram.
A két góltalan csapat szereplése, maga a góltalanság részint meglepő, részint fájó. A meccsek láttán jól érzékelhető a futball örök igazságtalansága, annak ellenére is, hogy a hollandok ellenében a dánoknak szurkoltam. Sose favorizáltam őket különösebben, de kellemesen semlegesek, az ország pedig szimpatikus, majdnem mindig jóindulattal viseltetek irántuk. Szerdán nem fogok.
Portugália legújabbkori futballtörténelme tele van egygólos vereségekkel. A görögök a 2004-es EB-döntőben, spanyolok a múltkori vébén (22 centis lesgól!), most a németek... Igaz, ez még csak csoportmeccs, szerdán a dánok, vasárnap meg a hollandok ellen lehet kapufák helyett gólokat lőni, és akkor valamelyest helyrezökken a világ pár percre, muszáj lesz, a vasárnap az év legfurcsább napjának ígérkezik, talán túlélem, talán a portugálok is.
Úgy illene, hogy várjam meg ezzel a bejegyzéssel a franciák, az angolok, az ukránok és a svédek bemutatkozását is, de Szegeden, ahová mindjárt indul a vonatom, vélhetően nem lesz lehetőségem meccsnézésre. Úgyhogy mindegy. Egyébként sem elemzek, ráadásul nyilván döntetlenek születnek ma, hacsak túl nem hűtik a franciákat. Van ez az új módszer, a jéggel frissítés, mindig kitalálnak valami egyszerűt és meglepőt. Más dolgok meg eltűnnek: régebben a hátulról becsúszás, mostanában a mezrángatás.
Az eddigi legnagyobb meglepetés (nekem), hogy jól játszottak az olaszok. Világversenyek első meccsein nem szoktak. Csak eredményesen. Buffon kapus éveket adna az életéből a végső sikerért, ezt írta a facebookon. Nem hülyeség ez? Néha csinálnak felméréseket ezügyben, többnyire olimpiai bajnokságért ajánlanának fel sportolók éveket. Én is az olimpai győzelmet tartottam a világ legnagyobb dolgának gyerekkoromban. Viszont időt soha nem adtam volna érte. Józan vagyok. Vagy gyáva. Majd megmondja egy kineziológus egyszer.
Ja, Kassait néztem az olasz-spanyolon, ahogy futott hátrafelé, erről akartam írni. De nem sikerült.
Nagyapám szeme
Esélyt nem latolgatok, jóslásra nem vállalkozom, mindössze csak nagy szeretettel üdvözlöm a sport és az irodalom szerelmeseit. Én speciel a sporté voltam először, utána jött az olvasás öröme, bár összefügg a kettő, a Népsporton tanultam meg olvasni. Szerdától hétfőig Népsport, kedden Képes Sport. Mellé Rakéta Regényújság Anyunak. Ma már se Népsport, se Rakéta. Se Anyu. Se nagyapám, aki először vitt ki meccsre.
Azt a megtisztelő felkérést, sőt, megbízást kaptam, hogy reflektáljak a futball EB-vel kapcsolatban mindarra, amire szeretnék. Elsősorban nyilván azzal összefüggésben, amit látok. Előrebocsátom, hogy objektív és szubjektív okokból a meccseknek csak egy részét tudom nyomon követni, vélhetően fontos eseményekről, nagy gólokról, temérdek sárga lapról maradok le, erről időben, sportszerűen tájékoztattam bárkás barátaimat. Mégis úgy döntöttek, én foglalkozzak ezzel a nagyszerű sporteseménnyel. A felelősség innentől az övék.
Rám senki ne hagyatkozzon. Terveim szerint időnként felvetek majd témákat, felhívom a figyelmet néhány érdekességre, szép lenne, ha ezt követően parázs viták bontakoznának ki teraszokon, sörözőkben, érvek és ellenérvek csapnának össze, és a vége mindig az lenne, hogy Zolinak volt igaza a BárkaOnline-on. Lesz majd biztos Ronaldo-szidás, Kassai-lelkendezés, szabálytalan gól, meglepően szép német játék (bár az már nem meglepő), előkerülnek eddig ismeretlen tuskó védők, lesznek sztárok, akik már fáradtak, érthető, idény vége van. Nézze mindenki a meccseket, az is, akinek nincs csapata, előtte viszont a nap folyamán olvasson a Könyvhét újdonságaiból - nagyon ajánlom például a Körkép egyik szép novelláját, annyit segítek, hogy a holdról van szó benne -, és aztán este a tévékészülékek előtt ragyogjon a szemében a nagyapám szemének csillogása, az ő elszégyellt, szegény kis öröméé, alig merte mutatni azon a bizonyos első meccsen: Vasas-drukker volt, én meg Újpest, és hát mit ad Isten, egy Vasas-Újpestre vitt el először. Népstadion, sok színes ruha, nagyon zöld gyep, a végén Újpest-győzelem, hogy megerősítsen a választásomban, hogy megszeressem a focit, járjak majd nagyapám nélkül is, de volt előtte Vasas-vezetés, és annak örült, láttam, bár nem akarta, hogy lássam, és aztán boldog is volt, amiért végül az én csapatom nyert. Láttam az ellenfél örömét, meg a nagyvonalúságot, meg a szeretetet. Biztos ezért nem voltam soha elvakult sportügyben.
Nem leszek most sem. És amikor a portugál csapatkapitány a döntő után felemeli majd a...
Jó szurkolást.
