Czapáry Veronika
Anya[1]
„-Hitvány egy emlékezet az olyan, amelyik csak visszafelé működik - jegyezte meg a Királynő.
- És milyen dolgokra emlékszik a legjobban? - kockáztatta meg a kérdést Alice."
(Lewis Carroll)
Néha elnézem a régi fényképeket, nézegetem őket, érzem áramlását, jelentenek valamit, ott voltam egykor az időben, sétálgatok a nagy városokban, nem írom le, ahogy áramlik bennem, az idő elsodor mindent, nem írom le, gyönyörködöm a szavakban, áramlanak az időben, hatalmas városok épülnek fel, birodalmak rombolódnak le, mintha történt volna valami, vissza kell oda mennem, falak a gyógyvizeknél, most újra itt, Budapest, Budapest, gyönyörködöm benne, egy szókapcsolat vidámságot kényszerít rám, érdemes élni, minden rendbe jön, a harctereken szünet van, és nincs feltöltve a sütemény, most apály van és a papagáj nem szólal meg, nem akar beszélgetni a telefonnal, elsuttogni neki, nincs kivel beszélgetni aznap, ő is beszélne, mi minden marad meg.
Viaskodom a szavakkal, a szavak áramlása bennem, ami felelevenít, nézegetem a képeket, egy strandon, viaszban vagy lábkeretben, holnap jobb lesz, a holnap nincs itt, elmúlt örökké, a féregjáratok fura kapcsolódási pontok, asztalok, célozgatok a kedvenc helyszíneimre, otthagyok egy megálmodott papírzsebkendőt, visszatérek, őt látogatom meg ibolyával, itt csókolt meg először, itt vesztem össze Xel, ha a tér is idő lenne, egy másik maszkban, másik üzenetben, a másik kapcsolódási pontjain, a szerelem elsodor, áram, semmi nem fog számítani, leírthatatlan szavak, egy stand a dunaparton vagy doborgazsziget, fényes nappal a szöveg áramlásai, el vagyok távolodva, hús és vér, meg csont, olykor becsönget és meglátogat ibolyával, rózsaszín borítékokat hoz és letűnt babákkal beszélget, régen volt már itt, azt veszem észre, bármikor emlékezhetem rá, ahogy megkeverte a kávét, és beszélgetni kezdett a hatalmas bíbor asztalterítővel, nem múlik el semmi, erről jut eszembe, vágott közbe a fehér Királynő lesütött szemmel a kezeit tördelve, akkora zivatar volt a múlt kedden, vagyis a múlt keddek egyikén, a mi országunkban, jegyezte meg, egyszerre csak egy nap van, együgyű ország lehet, mondta Alíz, nálunk egyszerre két-három nappal vagy éjszaka van, sőt télen néha öt éjszakát is tartunk egyszerre a meleg miatt, egy perc alatt felidézhető és hajába túr, ahogy én szeretem, mellette hangsugárzás, zongora, csempe és víz, nem akarok megfeledkezni, kedves puha a bőre, árad a rózsaszínség, át a földeken, melegség és odaadás, olykor rendbe jön, hiszek benne, meglátogatom, át át a földeken, azt ígérte elmegyünk síelni, simogat, hozzám ér, hozzá tartozom, Anya a naplementét várja, van remény, ad nekem enni.
A kezemben játszik az idő, sugárzik, elbocsátom át a földeken, érdemes élni, itt van ő, az órák száma, a kedvéért, a szerelemért elsodor minden.
Egy összehajtogatott papír zsebkendő és violaszín ablak, az áramlás a hegyek felől jön talán, az ablak, a rózsa, a kertilak, ilyenkor sugárzó haja van, egy idő után nem jön át rajtuk a hús, a hosszú hajú lányok is megkérdezik, elképzelik, milyen a Meg Nem Érintett sugárzó arca, amikor a kocsiban ülünk, a szavak szakadatlanul folynak közben, Anya táncol, teste melegséggel tölt el, átáramlik rajta a hús, olyankor úgy szeretem, magyarázkodik végre, az idő megbocsáthatatlanul száguld át rajta, fújja őket a szél, táncolni, azt mondja Anya és arany haja van.
Arra gondol közben, hogy a két kézzel való gyűrődések, vagy esetleg az összehajtogatott papírzsebkendő, a megálmodott eső, a meleg levegő a határokon át, milyen sivatagban élni, Anya testében lenni, mellére hajolni, emlékezhet rá a pusztaságban, öntudatlan érzés, ezüst falak, átsimítani a sejtáramlást, a bizonyíték arra, hogy létezem, a meghitt érzés, ami Anyában történik Anyával, fehérség, áramlanak a szavak, fáj a bőre, az élet, ez azt jelenti, él.
És nyugvópontra kerülnek az ébredések, a csészék a lakásban, meleg levegő itatja át.
Anyában lenni jó, Anya teste melegséggel tölt el, nevemet is tőle kaptam, ezt ő találta ki, én, így neveznek, Anya szólított meg először, a melegség, testében áramolnak a szavak, az összes jó dolog áramlik Anyában, életre hozott, neki köszönthetem, akarta, fehérség.
Ő Anya.
Összeolvadni, átjáróst játszani, kielégítve lenni, meleg tejjel élni.
Ad nekem enni, tudom, hogy életben maradok.
A két kézzel való gyűrődések, az áram a fehérséggel egyenlő, az áradással, a szép alaprajzokkal az úton, mintha üvegből lenne, velem marad, a csilingelés, a harangok, a fehérség, Anya ott fehér.
Jó Anyával eggyé válni, abban az országban élni, köztünk áramlik az idő, nem lesz Apa neve sem.
A betűvetések csöndje az üvegfalakból összeépített úton, ottmaradni a pillanatban, elfújni a szelekkel együtt át a testeken, az időt átmossa bennünk, ott maradni a pillanatban.
Nem fújja a csönd, úgy szeretlek, hajol át hozzám, megkérdezi élek-e még, egy kifordult húsdarab, tudod akkor éjszaka, beszéltél hozzám, az örök áramlás hegyek felől jön talán, a neved, az élet, az ajkaid, a félig kinyíló szád, én nem te vagyok, ezt meg kell jegyeznem, és kettészakadunk.
Elmúlik, nem tér vissza, elporladnak az évek, akár egy időrohanás, elhalkulnak a szavak, nem látszik meg világosan a szája, a tetemei, a nyelv betör az erekbe, végrehajtja az elérhetetlent, átkúszik a falakon és itatóspapírral áztatja be a testet, átáramlik, vártunk az örök maradandóságra, elporladnak az üvegfalak, a lakás körvonalai, a fájdalom átette Anya testét, az atomok, egyek voltunk a mondatok párolgásával, a víztorlaszokkal, az üde babakocsival, csak szaladunk fel a napfényben, jó reggelizni, sóskát enni, a hasadt patákon élni, mert a gyermekkori ház falát szétmállasztja a naplemente, a betűvetések csöndjei is nyomokat rajzolnak a kövekre, gondolatban mindig hazavágytam.
Elmulaszja a fehéret, ő hazavágyott, szeretne fehérbe öltözni, a sziklák alatt át a földeken, Anyával sütkérezni az időben, megvéd és nevetgél, kacarászik, (Apával nem lenni), vissza oda hamarabb, az idő átáramlik benne a fák alatt, a lepedők alatt csiklandozni, miközben a Nagyi nevetgél és ebédet főz, simítani át, a viaszfalak és kódok, ez jelenti az üdvözülést, a ránc kisimítását, szabadságot, át át a földeken, nővérem, a kishúgom, akkor hajnalban az áramlás, hiszek neki, a széllel ébred, a vizes földeken kedvessége, sóvárgás a tapasztott út, a nővérem, a kishúgom és a mondatok, elfelejtem a nevét, egyszer csak világítson át rajtad a hófehér.
A váltó láz közötti hajnalokban, éppen úgy szeretlek, elfeledve, a polcok után ájultan a falon, elfeledem a kertet, a vízet, a közhelyes fényt, a rózsaszín fehérségű táj marad csak meg, mosolygás és asztmaállapot, a horgolás csendje, a feloldozás utáni vágyakozás vak ragyogása, Anya megszámlálhatatlan mondatai, Anya megszámlálhatatlan teste, megszámlálhatatlan történeteit összehajtogatja az idő, még mindig csak én vagyok, elmossa pillanatokat is, a szempillámat, a kishúgomat is, itt vannak vele az összehajtogatott papírzsebkendők, a nyár, az utolsó pillanatig ismételgetett fénykép, várok, hátha megértem mi az elkötelezettség.
A fürdőszobában üvegfalak, Anya kezén az erek, milyen üvegfalak között élni és soha többé nem félni.
Anya teste, ruhái és félelmei így lettek a viaszos vászon.
Kinyitod a fiókokat, megtaláltad bennük a csontokat, a tűszúrások nyomait, Anya testét.
Anya betegsége, mondták, Anya, nekem nem árulja el, előttem eltitkolja.
Én mégis tudom.
Amikor babakocsival tolsz egyek vagyunk, a tej, Anya melegsége aztán eltűnik hirtelen, ezért táplál Anya, életnedv és fehérség, a tej, ezért szeretlek, a mosolygás, a tejjel együtt átáramlanak az évek, függőség a másiktól, (nem lehetsz szabad), a nyelv minden ami gyönyörű, akkor megkérdezed Anyát, szaladgálunk a napsütésben, eláraszt minket a táj, nem mondhatom el az otthoni sugárzást, a szabadság az ünneptelen lét, a kishúgom, nővérem, akkor még nem árasztottak el minket roncsai, a tetűk utáni tetemek porladóssága, én, és az út reménytelensége, nem voltam neki elég ahhoz hogy életben maradjon.
Olyankor kacarászunk az úton, babakocsival tol, szorosan becsatol, hogy ne tudjak kimenekülni, eltör a lelkem, amikor bezár és nem táplál Anya, hús legyél te is, ne éheztess, húsod eleven íze legyek én.
A fájdalom a viaszos falak mögötti jön felénk, a húsát meséli el nekünk, a megkínzott és kékes, az eleven hús fájdalma a teste.
A terhek, amiket a testében hord Anya.
A húgom, a nővérem, a por és a sejtek, a hófehér szövet, megőrül a reggel.
Babakocsival tolsz Anya és kimenekülünk a friss levegőre a szobából, abból a szobából, ahol már nem tudjuk elviselni egymást, ahol a megkínzottak.
Te mindig tudod az átjárót Anya, nálad vannak a kulcsok is, tudom hogy félsz a megőrüléstől, hangja, azt akarom, hogy élj, a húgom, a nővérem, a nők illatos combjai, tündöklő falai, a láz, elmúlik, (fehér), ott nem lesznek fák.
Akkor beléptél a szavakba, élettel teli volt a szád, minden áramlott fel-alá benned, te szeretted, ahogyan végigsimított a nő combján, te akarsz élni a kockaszínű házban, bársonyos színű mondatok között, megküzdeni egy szóért az anyatejjel, tavak, ilyenkor áramolnak, tele félelemmel, húsom rózsaszínű, önmagamért szeretlek, az összes papír bennem, érzi, ahogyan átmossa bőrüket a víz, átmossa húsukat, ebben a világosságban akarok élni, persze a játék, hogy Alíz átment a tükrön, nem is tudom, mennyi játékot talált ott az álomittas házban, hogyan kell oda jutni végül, a nap szertelen, Anya, pedig úgy szeretlek, ömlik alá a fény, a boltokban játszani, Anya megölelte magát és én megnőttem, túléltem, azt mondta, 12 mínusz tíz, az agy lejegyezte, ott vannak a pontok a harmadik napon, beleivódik a sejtjáratok közötti elektromos hullámokba a félelem, az álomittas táj és sejtkapcsolódás, az agyi pályák aztán Alíz átment a tükrön, de nem érdekelt már senkit, elmúlik, élni a kockaszínű házban, játszunk egyet, a papagáj nem szólal meg, nem akar beszélgetni a telefonnal nem létezik, rájössz, hogy valójában nem létezik.
Tudom, mert Anya megölte magát, mielőtt átvágta húsát az üveg és átment a tükrön, Anya.
Csak fél évig csinálta, a húgom, a testvérem, a gyerekem, a nővérem.
Amikor a babakocsit tolja, néha eltűnik, a láz újra éget, hol van Alíz a lakásban, becsukja szemét, puha lett, mint a selyempapír és át tudunk menni rajta, egyenesen a tükörszobába, bársonyos színű mondatok, egyik ilyen a másik olyan, hol van Anya teste, nem önti el semmi.
A végtelen fény a szobában, olyankor jó nagyon, emlékszel rá, egy álca, tudod velem mi lesz, naphosszat sétálgatunk és suttogsz nekem a fákról, engem ki gyógyít meg, a rendetlenség, reméltem minden rendbe jön, akkor kibeszéljük a felnőtteket, az égő testek, és a királynő a babaházban, a hatalmas házfalak egymás után, a házibuli, simogatom a hátát, utána űr marad.
A legkézenfekvőbb pillanatban jut eszébe a nap, a táj, a Meg Nem Érintett szemcséi, szárazság, talán egyszer kipróbálom, átjárja a szilánkokra szakadt tükördarab, puha takarókban Anya teste.
Mindig viccelődik, nem érzem rajta a lehetetlent, kitágult szemei, nagy az arca a félhomályban, a keze, csontja, a viaszos fehérség, a csobbanás, kocka, el nem múló fájdalom, magára csukodó dobozok, a rács, napsugárzás, hinta és léc.
A fehérség, ott nem lesznek fák.
Nehéz abban a pillanatban maradni, hogy Anya fogadjon magába, és kerüljenek nyugvópontra az ébredések, a csészék a lakásban és fehérség, tág szemek és az, hogyan lehetne tárt karokkal élni és nem félni.
Hadd legyek áramlása, egybeolvadóság a vörös nappal, sugárzás reggeli előtt és után, hat lehetetlen dolog elhívése, a tenger márvány foltjai, nyitogatni kezdi a fiókokat, a végtelenségben lerótt atomok, Anya arca.
Teleszurkált tűk, úgyis mindegy, az ezüstszürkét kimossa az idő, a kendőket is, a tetemeket, reggel hat előtt már hat lehetetlen dolog, a kendőm a sárga sejtek, a kiúttalanság és akadás, én nem haltam meg, nem vagyok a tenger, én festettem ki a szobát, én mostam ki a bútorokat.
Nem töröltem tisztára a kendőt.
Értsd meg már, Anya.
A végtelen nap vár, eszeveszett fehérség, nem mostam tisztára a szobát, csöndbe maradnak az atomok, a lehetetlen lázadása, hangod, utoljára árullak el, a tenger, aztán belenézek, csak a végtelen szerkezetet látom, kockákat és atomokat, négyszögeket, Anya teste, Anya kendője, Anya illata, Anya sejtjei, a mozdulat suttogása, ahogy megigazítja a kendőt, tisztába rak, vagy kitesz az erkélyre, érjen hozzá, a fény, sétálni indul, fel a fellegekbe a kiúttalan levegőben, továbbmegyek az idővel, Anya a változhatatlan feloldhatatlan, tudod az a hinta bennünk, amikor önfeledten, végre önfeledten, közöttünk a sárga betonok, egy haldoklás a szobában reggel, simogatni kezdte, vagy megérinteni a szívét, ezt a szót még nem írta le, mert vágyakoztam volna rá akkor hajnalban, a testére, hogy szeressen, fehér köveken fényesek a házak, ahogy az ép elméjűek szoktak beszélgetni, vágyom rá, hogy szeressen, kérdezed, nem világos milyen fényben, ez egyszer nem mondom el a titkát, a hinta körülöttünk, a nővérem én ápolom, megbeszéltük reggel, suttogom fülébe, egy álca, emlékszel rá, pár percre simogattam meg, milyen kegyetlen vagy te Elizabeth, suttogsz itt naphosszat a fákról, de nem árulod el velem mi lesz, reméltem minden rendbe jön és játszunk naphosszat, vagy kibeszéljük a felnőtteket, most ez nem történik meg, az égő testek hangjai, Anya újra magába fogadja, és beszélget velem, a Meg Nem Érintettel is, megőrülés, a telefonok, csend, a táj, arcok, Anya egy szobában, percek, órák, fényesek a házak, én nem én haltam meg, fényben árullak el, nem mondom el a titkát.
A reménytelenség viaszfalai, megtalálod-e a szavakat minden nap, nincsen összefüggés, Anya teste, Anya melle, mohó, amire vágyik a kockaízű szobában az a tej, nem hitted el, más ott a fény, más a levegő.
Egy bezárt gömb, fedő nélküli lét, tudom, tudom.
Bársonyos színű mondatok, szépen mosolyog.
[1] A szövegben idézetek találhatóak Pilinszky János és Lewis Carroll szövegeiből.
Megjelent a Bárka 2010/1-es számában
