Papírhajó - Primér/Primőr

Kal__z_Edit__1_.jpg

 

Kalóz Edit

A bagoly, aki pék

 

Bagoly vagyok. És pék. Ez első hallásra meglepő lehet, hiszen a baglyok általában orvosok, tanárok vagy tudósok. Én viszont szeretem a tésztadagasztást, a csendesen kelő tészta illatát, nem beszélve a sülő tésztáról, aminek illatfelhőit semmivel sem lehet összehasonlítani.

Sokáig én is természetismeretet tanítottam egy erdei iskolában, mígnem egy szép napon fiókáink születtek.

Lelkesen hordtuk nekik a táplálékot, kövérebbnél kövérebb egereket, pockokat, cickányokat fogtunk. A gond csak az volt, hogy a gyerekek nem akartak enni.

Nagyon elszomorodtam. Nincs rosszabb annál, amikor egy anya nem tud mit tenni sivalkodó gyermekével! Persze megijedtem, hogy valami bajuk van, betegek!

Felvonult az egész rokonság. Jöttek a pápaszemes doktorok, a tekintélyes bagolyprofesszorok. Mind azt állapították meg, hogy a fiókáink makkegészségesek.

‒ Majd a friss erdei levegő megteszi a hatását! ‒ mondták.

Áfonyacsöppeket, fenyőolajat ajánlottak, de semmi hatásuk nem volt. Fiókáink csak tovább sírdogáltak.

Aztán megérkeztek a nagynénik. Kupaktanácsot tartottak. Az egyik hideg fürdőt ajánlott, a másik forrót. A harmadik iszappakolást. Majdnem megtépték egymást, csak úgy zengett az erdő, amikor az én kedves páromnak elege lett. Betelt a pohár! Punktum! Akkorát huhogott, hogy egy pillanat alatt eltakarodott az egész rokonság. Egy percre az egész erdőben csönd lett, még tán a fiókáink is elhallgattak egy pillanatra, hogy utána újult erővel kezdjék a kuvikolást.

– Édes feleségem, elrepülök a hetedik erdőbe, megkeresem a legeslegöregebb nagynénémet. Ő annyi fiókát fölnevelt, csak tud valami tanácsot adni! Harmadnapra visszajövök, ne félj semmit!

El is röpült sebbel-lobbal, mert hosszú bizony az út a hetedik erdőig.

Én meg magamhoz öleltem fiókáimat, leültem velük öregapám régi karosszékébe, ott mesélgettem, dúdolgattam nekik, hogy gyorsabban teljen az idő. Még így voltak a legcsendesebbek, ahogy ültek a jó melegben a tollaim között, hallgatva a szívdobogásomat.

Harmadnapra csakugyan visszatért a párom, de nem jött ám egyedül, vele jött a legidősebb bagolyanyó, akit valaha láttam.

Amint belépett, a fiókák egyből elcsendesedtek, forgatták a fejüket, hogy jobban lássanak. Öreg nénénk odasuhant hozzájuk, nézte-nézte őket szeretettel hosszú percekig. Akkor fel sem tűnt, hogy közben fiókáink végig csendben voltak. Aztán hozzám fordult, és ennyit mondott:

– Kelt tésztát süss, kedveském, azt majd megeszik! ‒ azzal a tollai közül előhúzott egy kis csomagot. – Itt a kovász, az élesztő!

Azzal már ott sem volt!

Én meg, mint aki álomból ébredtem, elkezdtem lisztet szitálni, tejet langyosítani, tésztát dagasztani. Kalácsot sütöttem. A kalács elfogyott, fiókáink pedig növekedni kezdtek!

Azóta is békésen telnek a napjaink.

Rájöttem, hogy világéletemben kelt tésztákat szerettem volna sütni! Az egész erdőből hozzám járnak kenyérért, kifliért, kalácsért, kakaós csigáért, mákos kifliért, túrós batyuért.

Most éppen perecet sütök, öreg nénénk kedvencét, holnap lesz a 117. születésnapja!

 

 

Mályva néni mesél

 

Mályva néni, a tündér minden nap mesél unokájának, Fabónak.

Felülnek egy kisebb felhőre, amit Mályva néni odahív. Leterítik kockás plédjüket, aztán Mályva néni csettint egyet, belenyúl a felhőbe, és kihúz egy könyvet. Ma egy zöld fedeles könyvet húzott ki, bár az nem nagyon akart kibújni, ficánkolt, mint egy megvadult csikó. Mályva néni keményen megmarkolta, mert a könyv ugrálni kezdett, aztán felpuffadt, mint egy varangyos béka. Végül egy pillanatra ki is ugrott Mályva néni kezéből, de ő elcsípte, jól megrázta, hogy maradjon végre nyugton.

De ekkor mi történt?!

A könyvből potyogni kezdtek a betűk. Hullottak az „á”-k és „b”-k, a „c”-k és „d”-k. Potyogtak az „í”-k, az „ó”-k, a „g”-k és a „v”-k.

Mályva néni hiába próbálta különféle varázslatokkal visszaterelni a betűket a helyükre, nem sikerült. A betűk betűfelhőként lebegtek alattuk.

Fabó egy darabig csak nézte, nézte a betűket. Fáradt volt, mert a vízimanók úszni tanítják, és sokat pancsolt a vízben. Még a békauszonya is a lábán maradt.

– Kár, hogy nincs nálam a merítőhálóm – sóhajtott egy nagyot ‒, akkor össze tudnám szedni őket.

– Vagy hívhatnánk egy varjút, aki összekapdossa a betűket – kezdett felélénkülni.

– Ki kellene találni, mi a kedvenc eledelük, és azzal csalogatni őket!

– Ha elkezdene esni az eső, biztosan visszabújnának a könyvbe!

Záporoztak a jobbnál jobb ötletek!

Mályva néni pedig bólintott.

Először előhúzott egy merítőhálót a levegőből. Fabó vidáman kezdett a betűhorgászatba, de a betűk kicselezték! Sőt, még ki is nevették! Villámgyorsan tértek ki a háló útjából, sőt egy „d” kitátotta a száját, és kiharapott egy darabot a hálóból.

Mályva nézni kezdett dühbe gurulni.

– Megálljatok csak, adok én nektek!

És már jött is egy szemüveges vén varjú!

– Lássuk csak! ‒ nézett körül – Betűszedés, betűszedés... ‒ aztán komótosan nekilátott. Először úgy tűnt, sikerül sorban elkapnia a betűket, de aztán, ha egyet a csőrébe kapott, kettő kipotyogott, a végén nem bírt velük. Sopánkodott kicsit:

– Hát, vetési varjú volnék, inkább a betűvetéshez értek! ‒ azzal elrepült.

– Adjunk nekik csokit, hátha megszelídülnek! ‒ kérte nagymamáját Fabó.

– Méghogy csokit? Ennek a rendetlen népségnek? Legfeljebb savanyúcukrot!

– Savanyúcukrot? ‒ háborodott fel egy „s”. ‒ Minek nézel bennünket? Mogyorós csokit! Én csakis a mogyorós csokit szeretem.

– Kérleeeek!

Fabónak nem tudott ellenállni Mályva néni, és egy tábla mogyorós csokit helyezett az üres könyvre.

Erre azért izgatott mozgolódás támadt a betűk között, de egy határozott, erős hang így szót:

– Figyelem! Ez egy csapda! Senki ne közelítsen a csoki felé! Vissza akarnak bennünket csalogatni a könyvbe, pedig milyen jó itt a szabad levegőn, a napsütésben!

És mindenki hallgatott a nagy „M”-re. Egyik betű sem ment a csoki közelébe.

Ekkor elkezdett esni az eső. De ettől sem ijedtek meg a betűk, sorra nyíltak ki a pici, színes esernyők...

Mályva néni tanácstalan volt, széttárta a kezét, Fabóra nézett.

Fabó tovább gondolkozott. A könyv kárörvendően csapkodott üres lapjaival.

És akkor Fabó elkezdte mondani az ábécét.

– a á b c cs d dz dzs...

A betűk között mozgolódás támadt, itt-ott sóhajtás hallatszott.

– Úgy látszik, mennünk kell ‒ sutyorgott csalódottan a „ty” és a „zs”.

Közben Fabó folytatta:

– e é f g gy h i í j k...

– Várjátok ki a végét, lehet, hogy el sem tudja mondani! ‒ kiáltott egy „v”.

– l ly m n ny o ó ö ő

– Ó, dehogynem tudja, dehogynem tudja! – suttogta az „e”.

Fabó pedig befejezte az ábécét:

– p q r s sz t ty u ú ü ű v w x y z zs

– Hát akkor induljunk! ‒ hangzott innen is, onnan is, és a betűk már nem ellenkeztek, sorban-rendben visszaballagtak a könyvbe.

– Szép napunk volt. De az ábécé az ábécé. Ha hívnak bennünket, akkor mennünk kell. Ott a helyünk! ‒ így beszélgettek, miközben masíroztak a helyükre.

Még egy kis idő eltelt, mire mindenki megtalálta a helyét, és Mályva néni elkezdhette a mesét...

 


 Főoldal

2021. március 05.
Éltető József tárcái Szil Ágnes tárcái Nagy Koppány Zsolt tárcáiMolnár Krisztina Rita tárcái
Múltbéli járványokrólErdész Ádám: Oly távol vagy, hazám…
Húsvét utáni tormaság A múzeumok új barátja (III.)
Nádasdy Ádám verseiDrávucz Zsolt: Képeslapok Győri László verseiSimon Adri–Zsille Gábor: Rollertime
Molnár Lajos: Jó KaresznekKötter Tamás: Fair játék Légrádi Gergely novelláiDöme Barbara: Angyal a pincéből
Zalán Tibor: El kell mondanomMárton László: Nibelungok, I. felvonásMaruszki Balázs: Vasember fiaiTéblábolók, avagy eszetlenül váltjuk a rendszert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumProgramokFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA