Sopotnik Zoltán
Macskabarát
A mi macskánk nem evilági,
írja apa a gépbe. Azt mondja,
a macska a régi jó barátja. Apa
költő, beleír majd engem is
egy versbe. A macska a régi
jó barátja, én meg a gyereke
vagyok. Anya meg a felesége,
néha kicsit mérges tanárnéni.
A macska meg nem evilági.
Apa régi jó barátja bújt bele,
azután, hogy már nem él. Anyának
álmos macskafeje van, ezen
szoktunk mosolyogni néha. Szépen
nyávog, viccből, mikor főzi az ebédet,
még a macskát is összezavarja vele.
Apa barátját, aki már nem él. Vagyis,
ahogy apa szokta mondani, a
macskában él tovább. Én nem
tudom, hogy ez pontosan mit
jelent.
A mi macskánk nem evilági, fekete-
fehér, legalább kilencféleképpen
nyávog. Anya azt mondja, annyi
élete lehet, bár abból az egyiket
apa barátjának adta. Nagyon szerettem.
Most kicsit zavarban vagyok, de hát
apa barátja is milyen zavarban lehet.
Fura érzés, nyávogva beszélni
tovább.
Szétmaúzni a világot,
körmöt tépni böhöm
kanapén, ablakpárkányon,
mint egy modell, elterülni,
dorombolni, ha eső esik,
fúj a szél, fura lényekkel
szöszölni, szomszéd kutyát
meggyötörni, hajnalban
a kis gazdi lábaihoz simulni.
Fura érzés, de én akkor is szeretem.
Apa barátja nem evilági,
macskánál néha több, néha kevesebb.
