Várfalvy Emőke
A gyerekek őrangyala
Atyaisten már jó ideje ráncolta a szemöldökét.
Hihetetlen precizitást igényelt az őrangyalok szárnyára minden egyes tollpihét egyenként felragasztani, de kész lett.
Az utolsó hófehér angyalszárny is a helyére került, mikor nyílt az ajtó.
– Oh, gyönyörűek lettek! – csapta össze a kezét Anyaisten, mikor észrevette a Föld felett lebegő, sóhajkönnyű fehér teremtményeket.
– Igyekeztem – mosolygott büszkén Atyaisten, és apró csipeszével megigazított egy félreálló tollpihét.
– És mindennek teremtettél őrangyalt? Tényleg? – kérdezte Anyaisten, és tovább nézegette az angyalsereget.
– Hát persze. Ő itt a madaraké, ő a fáké, ő a tűzoltókra vigyáz, ő pedig itt a bortermelőkre és…
– … és a gyerekek? A gyerekekre melyikőjük vigyáz majd? – pásztázta végig az utolsó sort is Anyaisten.
– A gyerekek… – ráncolta újra össze a szemöldökét Atyaisten, és a jegyzetei után nyúlt – … nos, a gyerekek…
– Nem akarod azt mondani, hogy pont nekik nem teremtettél őrangyalt?!
A dolgozószobában csönd volt.
Csak a légy zümmögését lehetett volna hallani, ha a mennyországban lennének legyek. De nincsenek.
Így csak a csönd és Atyaisten jegyzeteinek egyre idegesebb zizegése hallatszott.
– Nos… – tette le az utolsó oldalt Atyaisten.
– Szóval megfeledkeztél a gyerekekről – sóhajtott Anyaisten, mire Atyaisten lázas kotorászásba kezdett a fiókjában.
– Dehogy, itt is van, ez itt a gyerekek őrangyala! Nézd milyen szép és…
– … és?
– És, nézd csak. Fáradhatatlan. Akár hetekig is kibírja alvás nélkül.
– Bámulatos!
– És ez még semmi! A tigrisek bátorságával és harciasságával bír. Bármikor és bárki ellen képes kiállni. Legyőzhetetlen.
– Kiváló!
– És azt még nem is mondtam, hogy olyan kedves hangja van, hogy a legszomorúbb szívet is képes megvigasztalni.
– Páratlan!
– És a keze. Nézd, a keze! Egyetlen simogatásával gyógyít.
– Fantasztikus!
– Ugye? Az utolsó, a tökéletes – húzta ki magát elégedetten Atyaisten.
– Egy apróságot azért elfelejtettél – mosolyodott el Anyaisten.
– Ugyan, mit? – Atyaisten kezébe vette, és vizsgálgatni kezdte az utolsó őrangyalt.
– Tényleg nem látod? – mutatott Anyaisten a teremtmény feje fölé. – Nincs szárnya.
Atyaisten óvatosan letette az őrangyalt a többi közé, és kihúzta a legfelső fiókját. Üres volt.
– Elfogytak a szárnyak – mormolta maga elé csalódottan.
– A szárny fontos? – kérdezte Anyaisten, és most ő vette kezébe az őrangyalt.
– Hát persze. Mindegyiknek van. Anélkül nem lehet angyal – magyarázta Atyaisten.
– Még ezzel a sok csodás képességgel sem? – forgatta Anyaisten az őrangyalt. A szárnyak nélkül is tökéletesnek tűnt.
– Attól tartok, ez így nem lenne helyes. A teremtés törvényei, tudod, ha én sem tartom be…
Anyaisten összeráncolta a homlokát.
– Az mégsem lehet, hogy pont a gyerekek maradjanak őrangyal nélkül – gondolta, és ekkor kipattant a fejéből egy ötlet. – Nem baj, hogy nincs szárnya, hát nem repül. Majd nem távolról, hanem közelről vigyáz a védenceire. És mondjuk, akkor lehetne egy kicsit más a neve. Nem angyal…
– … hanem? – nézett rá reménykedve Atyaisten. A megoldás egészen működőképesnek tűnt.
– Anya – simogatta meg az őrangyal arcát Anyaisten –, az majdnem angyal, de mégsem. Mit szólsz?
Atyaisten mosolyogva bólintott.
– Ez jó lesz – mondta –, több mint jó.
