Borsi Bálint
Ballagó
(Vers ballagásra)
Sablonos kis tőmondat ez, már ha tő:
nem lehet nem véget érni egyszer,
nem kímélsz, lám, marsz, ha van, mi marható,
vén idő, te mindenoldó vegyszer,
megtréfáltál, hopp, a régi heccel:
váratlanul ért megint a várható,
nem várjuk a csöngőt többé - bánat, ó -,
rablánccal és csörgő karpereccel.
Hűlt helyünkön kopni látszó firkanyom,
késni sincs már honnét reggelente,
elfelejtjük, milyen mély a Grand Canyon,
és hogy mit jelenthetett: Der Ente,
az, ki beszélt, mindig másra kente,
könyveim a padba′ végleg fennhagyom,
lám, a tej s a kifli többé nem vagyon,
aludj, függvénytábla, tente-tente.
Száz egyenlet pengeéles kardfogát
másra fenni kénytelen már, nem rám,
mit jelent az átfogó és mit fog át,
miből lesz a sejt köré a membrán?
Lesz-e vaj′ még tökpüré a menzán?
Tornazsáknyi kérdés, félek, összenyom,
uram leszünk nemsoká’ és asszonyom,
összerándul mind a szív momentán.
Nem várjuk a csengőt többé, bánat, ó,
nem kell most a vekker sem, hogy keltsen,
váratlanul ért minket a várható,
s belőlünk egy kis darabkát elcsen,
vissza nem vágyódunk már, de el sem,
körénk áll a végleges, nagy képkeret,
mindörökre elhagyunk egy létteret,
s pityergünk egy sablonos kis versen.
