Molnár Krisztina Rita
Séta az idővel
A ballagás az a lassú, lógó fejű séta,
amire ritkán jut idő, mondhatni csak néha,
hogy bámészkodjon, elidőzzön báván az ember,
amikor épp nem rohan rémültre tágult szemmel,
mert tudja, hogy nem ér be a nulladik órára,
és ennek bizony meglesz az elég súlyos ára,
és nem az, amikor az utolsó faktnak vége,
és elhúzza a csíkot, hogy hazaérjen végre,
de nem is olyan, mint a lődörgés egy délután
a többiekkel, csak úgy lenni, örülni bután,
hogy másnap nem lesz dolgozat, mi meg mégis vagyunk,
beszélgetünk semmiről, mintha nem lenne agyunk,
csak lötyögünk, mint a parkban a padok és a fák
közt a galambok és rigók, és nem gyanítanánk,
hogy egyszer csak véget ér ez rigóstul, padostul.
És hiába is várnánk, hogy mégis visszafordul
az idő, mint jó tanár az előző anyaghoz,
mert nem értette senki, hogy mi az a hullámhossz,
de nem fordul vissza. Búsan együtt ballag velünk.
Lóg az orra, nézi virágokkal teli kezünk,
és most annyira egy hullámon rezgünk egymással
és vele, lassan lépkedve, de egymásnak háttal,
hogy biztosan tudja, nincs múlt idő – bár elmegyünk –,
mi elég jó eséllyel fordulhatna ellenünk.
