Halász Bálint
Malacmennyország
Az év első napja hideg volt. A hó szemerkélt, és a kék égen egy tacskó alakú felhő úszott.
– Na még ilyet! – jegyezte meg Ernő, lesöpörte a konfettiket kalapjáról, és visszahelyezte a fejére.
Ernőnek az volt a kikezdhetetlen álláspontja, mi több, életfilozófiája, hogy kalapra márpedig szükség van. Különösen, ha malac az illető, sőt minél malacabb, annál inkább fontos egy hetyke fejfedő, legyen az vászon, széles karimájú, cilinder vagy olyan, amilyeneket a vadászok hordanak, esetleg sasoló tollakkal telitűzdelve, de lehet kemény és kerek, mint az élet. Igaz, az nem kerek. No, az övé sem ilyen nem volt, sem olyan, hanem olyan másfajta.
– Ernő, mi a véleményed, én jó malac vagyok? – kérdezte László.
Ernő jól ismerte Lászlót, együtt dagonyáztak kismalac korukban, kukoricák terén tudása megkerülhetetlen volt, ugyanakkor Ernőnek mégis nehezére esett komolyan venni egy kalap nélküli sertést.
– Ezt most pontosan hogy érted? – nézett rá sandán, és végigsimította a kalapja karimáját, szerette a hódnemez tapintását.
László közelebb húzódott, rövid és tömzsi lábai felverték a sarat. Ernő idegesen kapott a fejfedőjéhez, nehogy folt essen rajta.
– Erkölcsös vagyok, szerinted? – súgta a fülébe.
Ernő gyanakvóan mérte fel dagonyatársát. Lászlónak beleért a hasa a pocsolyába.
– Ez elég furcsa kérdés! – köhintett – Nem úgy érted, hogy erszényes vagy-e?
László fülei lekonyultak, szemei kidülledtek, orrlyukából egyenlőtlenül tört elő levegő, és csapódott ki pára formájában a jeges reggelen.
– Ez mi, amit csinálsz? – horkant fel Ernő, akit kezdett kifejezetten idegesíteni László viselkedése.
– Gondolkodom! – sóhajtott nagyot László.
– Ez elviselhetetlen, azonnal fejezzed be! – Ernő hangja nem tűrt ellentmondást.
László megkönnyebbülten fújtatott, a felszálló ikerleheletek üldözőbe vették a magasban lubickoló tacskót.
– Akkor? – nézett rá kérdően László.
– Akkor mi? – Ernő szerette volna lezárni ezt a beszélgetést.
– Erszényes vagyok? – meredt rá László, de úgy, hogy Ernőnek felálltak a szőrök a hátán.
– Már hogy lennél!? – csattant fel.
– De biztos?
Ernő összehúzta a szemét, és végigmérte a társát, különösen azt a részt, ami belecsüngött a pocsolyába. Megborzongott.
– Biztos!
László elégedetten röfögött, belerengett az egész disznóól. A tetején elbóbiskoló kakas riadtan kapta fel a fejét, és mert hirtelen megrémült, hogy valaki a pozíciójára pályázik, nagyot kukorékolt. László boldogan túrt bele a földbe, és sasszézva az etető felé fordult. A manőver elég sokáig tartott, tekintve a méreteit, de amikor sikerült, viszonylag fürge léptekkel indult neki. Ernő fejcsóválva nézett utána, majd a tekintetét az égre szegezte, a kutyát keresve. Nehezen, de újra megtalálta. Mintha nyelvet öltött volna a lenti világra.
– És mi van a mahackodással?
László szája és lába teli volt kukoricával, és a kérdéssel együtt egy félig megrágott csutka is kicsúszott a pofájából, felverve a sarat. Ernő ezúttal túl lassú volt, a kalapját beterítette a mocsok.
– Mi lenne?! – üvöltött fel. – Szerencsére malacok vagyunk, malackodunk! Inkább komolyodj meg, és vegyél magadnak egy kalapot!
– Jó! Persze – László hangja leheletvékony volt, mint a giliszta a tyúk szájában, aki párás szemmel csodálta a kakast.
Ernő fortyogott a dühtől, de ekkor észrevette, hogy a tacskó tappancsokat növeszt, és felé int, még mielőtt végleg eltűnne.
– Megfogadtam, hogy idén beszerzek egyet! – László nem mert Ernőre nézni, a földet túrva merengett. – Ha már lesz nekem, szerinted akkor én is bejutok a malacmennyországba?
Ernő megemelte a kalapját a kutya felé. Széles mosoly ült az arcán.
– Hiszen ez itt az! Na, adj ennem!
