Várfalvy Emőke
A kozmikus kemence
Atyaisten napok óta rosszkedvű volt. Csak tengett-lengett a mindenségben, de valahogy nem jött az ihlet.
Vannak ilyen napok. Pláne, ha az ihletről van szó, ami nem foglalkozik vele, hogy isten vagy ember az, aki nagyon várja.
– Ne aggódj, kedvesem, mindannyian tudjuk, hogy te vagy a legjobb teremtő – nyugtatta Anyaisten, és egy bögre forró csokoládét tett le a konyhaasztalra.
– Na, hiszen… – morgott Atyaisten, majd lassan elkezdte kortyolni a bögre tartalmát. – Milyen teremtő az olyan, aki már a legeslegelején elakad?
– Ugyan már – kezdte biztató hangon Anyaisten, és megtörölte a köténye szélében a kezét –, hiszen a világosság káprázatos. És csodás neveket találtál ki hozzá, mi is volt?
– Nappal és éjszaka.
– Na látod! És ott van a víz meg az a másik kék dolog…
– Az égboltra meg a tengerre gondolsz?
– Igen, drágám, azokra. Igazán gyönyörűek. Főleg a tenger hangja tetszik, ahogy megtörik azon a barna kupacon.
– A szárazföldön – élénkült fel Atyaisten. – Ugye, hogy az jó ötlet volt? Az a kis csavar. Nekem is nagyon tetszik! A világ végéig el tudnám hallgatni.
– Valóban nagyon jól sikerült. Ahogy azok a kecses, illatos dolgok is, amikkel a szárazföldet dekoráltad. Jaj, drágám, annyira büszke vagyok az aprólékosságodra. Nekem sosem lett volna türelmem ehhez a sok kis aprósághoz! És a színek meg az a sok színes kis illatos valami!
– A virágokat neked teremtettem. Örülök, hogy tetszenek! Gondoltam arra is, hogy esetleg repkedhetnének, vagy adhatnának ki valami hangot, de az olyan giccsesnek tűnt. Én meg olyan természetesre szeretném. Harmonikusra, tudod.
– Persze, drágám, már most is nagyon szép.
– De még nincs kész.
– Ha te mondod.
– Valami még hiányzik. A szárazföld egész jó, de a tenger és az ég... Hű, mi ez az illat?
– Ja, ez? Azt hiszem, megsültek a kekszek.
– És kaphatok belőlük?
– Neked sütöttem! Új recept. Remélem, ízleni fog.
Anyaisten odalépett a kozmikus kemencéhez, és egy ügyes mozdulattal kihúzta a tepsit, amin ott aranylott egy tucatnyi ropogós, vanília illatú csillag.
Atyaisten nem várta meg, míg kihűlnek, azon melegében majszolta egyiket a másik után.
– Ízlik? – kérdezte várakozásteli hangon Anyaisten.
– Mennyei – válaszolta szórakozottan Atyaisten, majd, ahogy lenyelte a falatot, és a következő kekszért nyúlt, hirtelen széles vigyorra húzódott a szája. – Tudnál még ilyet sütni?
– Hát persze, kedvesem, mennyit szeretnél?
– Szerintem pár millió elég lesz – válaszolt Atyaisten, aki a maradék kekszekkel a kezében hatalmas lendülettel indult neki, hogy befejezze legújabb művét: a Földet.
(Az illusztráció Bódi Kata munkája.)
