Somfai Anna
Az idei hó
A Mikulás munkához látott. Felhörpintette a reggeli tejeskávé maradékát, orrára biggyesztette az olvasószemüvegét, és maga mellé húzta az aznapi zsák levelet. Összevont szemöldökkel olvasott, a leveleket kupacokba szortírozta, olykor dünnyögött magában.
– Na tessék – szólalt meg egyszerre hangosan.
A krampusz, aki a sarokban csomagkészítés helyett csendben csokimikulást eszegetett, összerezzent és felugrott. Belelesett a gondosan hurkolt betűkkel írott levélbe. Maga az írás csak néhány sort tett ki:
Szia, Mikulás,
az idén sok-sok havat kérek! Csokit inkább ne hozzál, azt a nagyinál úgyis kapok.
Hóesést szeretnék, igazi sűrűt, hogy anyával egész este nézhessük az ablakból,
és apa másnap szánkón húzzon az iskolába.
Az sem baj, ha a hó csak karácsonyra ér ide, megvárom.
Luca
A maradék helyet Luca rajzokkal töltötte meg, hóesésről, téli fákról, szánkózó gyerekekről.
– Ezek szerint megehetem a csokiadagját? – nézett fel a krampusz.
– Mindig az édességen jár az eszed – morgott a Mikulás –, inkább azon gondolkoznál, honnan teremtsek sűrű hóesést. Nézz ki az ablakon, még itt, a tundrán is virít a fű, a rénszarvasok egész nap csak legelnek. Ha így megy tovább, elhíznak a végén. Dér és Zúzmara az idén még be sem tették hozzánk a lábukat.
– Kérd meg az Északi szelet – vont vállat a krampusz.
– Fütyül ránk. Azt mondta, tele a hócipője az emberekkel. Miattuk fogyatkoznak a birtokai, ráadásul, a húga, az Északi-tenger miatt is dühöng. Teleszemetelték a tengerpartjait, beszennyezték a gyönyörű hullámait, a tengeri madarak gyomrát meg műanyagokkal tömték tele.
– Hát akkor...talán egy hógömb is megteszi – gyűrögette a levelet a krampusz. – Ajándék hónak ne nézd a fogát!
A Mikulás azonban nem értékelte a krampusz humorát.
– Micsoda hóhányó vagy te is, ahelyett, hogy segítenél, hogy a jobb kezem lennél. Vagy legalább a bal kezem. Látod, hogy el vagyok havazva a levelekkel, vagyis épp az a baj, hogy nem vagyok elhavazva....
A Mikulás elhallgatott, belezavarodott a mondandójába. A krampusznak több sem kellett, harsányan kinevette. A Mikulás piros arca mélyebb színt öltött, és már nyitotta a száját, de a krampusz nem várta meg, hogy leteremtse, kipenderült az ajtón.
– Hó-ha-hó, nincs más hátra, gyerünk az Északi szélhez!
Azzal felugrott a legfürgébb ezüstagancsú rénszarvas hátára, és elszáguldott vele. A Mikulás dühösen fújt egyet, majd – mit volt mit tenni – befogatott négyet a rénszarvasaiból, szánjával a levegőbe emelkedett, és utána eredt.
Sokáig utaztak, messze a hóhatáron is túlra, míg egy havas hegytetőre, az Északi szél házához értek.
– Ördög és pokol – morogta a Mikulás, amint belépett a házikóba –, akarom mondani, jó estét!
Az Északi szél a tűz mellett üldögélt, és a krampusszal kártyázott.
– Mindig ez a széltoló nyer – fordult a Szél a belépő Mikuláshoz –, ördögi ügyességgel játszik. Na de foglalj helyet, barátom, mi szél hozott erre? Remélem, nem a Déli, vele nem vagyok jóban.
– Nem éppen, inkább kérni szeretnélek valamire.
– Neked bármit, ha hozol nekem majd egy kis jeges légbuborékos csokoládét.
– Meglesz. Tudod, a jégről meg a hóról szólva, hiányzik nekem is, az embereknek is, azaz egy Luca nevű kislánynak, aki havat kért tőlem. Lehoznám neki a csillagokat is, de a hófelhőket csak te hozhatod el.
– Haragszom az emberekre, pontosan tudod. Ha megint hófelhőket fújok meg hideget, még azt találják hinni, minden a legnagyobb rendben van. Mintha rendjénvaló volna, hogy tönkreteszik a tengereket, kipusztítják az állatainkat. Ha a szóból nem értenek, talán a hóból majd megértik, vagyis a hó hiányából.
–Hol van már a tavalyi hó – sóhajtott bánatosan a krampusz, majd kipukkadt belőle a nevetés.
A Mikulás szigorúan nézett rá. A krampusz elhallgatott, a zsebébe nyúlt, és előhúzta Luca össze-vissza gyűrt levelét. A szél nézte, nézte, meg is forgatta párszor a papírlapot.
– Ismerem Lucát – szólalt meg végül –, egyszer engem is lerajzolt, és kiragasztotta az ablakára, hogy jól láthassam. Hm, talán mégiscsak tehetünk egy kis kivételt...
A Mikulás arca kipirult az örömtől, bozontos szemöldöke alól még a krampuszra is vetett egy barátságos pillantást.
– Telerakom a hétmérföldes csizmádat légbuborékos csokoládéval. És hozok Tobleronét is, olyan háromszög alakút, havas hegyekkel a csomagolásán.
– Vidd el inkább Lucának – rázta a fejét a szél. – De azért mégis kérnék valamit. Engedd át hozzám néha a krampuszt, tanítson meg a kártyatrükkjeire.
Mire a Mikulás és a krampusz hazaért, már későre járt.
A Mikulás kiengedte a rénszarvasokat, aztán ledőlt pár órát aludni. A krampusz egy darabig hallgatta az egyenletes hortyogást, majd felkelt, magához vette a kiürített leveleszsákot, és kilopózott a házból. Füttyentett a legfürgébb rénszarvasnak, és valamit súgott a fülébe.
Hogy merre jártak reggelig, nem tudni, de a sirályok másnap azt a hírt hozták az Északi szélnek, hogy a kedvenc fészkelőtelepüket valaki megtisztította a partra mosott hulladéktól.
