Hulej Emese
Mire tanít Ábris története
A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár központi egységének otthont adó Wenckheim-palotában ismertették a HUBBY szakmai zsűrijének döntését, s osztották ki hét kategóriában az Év Gyerekkönyve Díjakat. 7-12 éves korosztálynak szóló könyvek díjazottja Vészits Andrea: Ábris és az azúrkék patkány című könyvéért (Pagony Kiadó, ill. Bölecz Lilla, szerk. Csobod Luca).
Hulej Emese beszélgetett a szerzővel.
‒ Könyvének főhőse, Ábris súlyosan allergiás. Az volt az indíttatása, hogy bemutassa, milyen nehézséggel küzd egy ilyen gyerek?
‒ Úgy látom, hogy a társadalomban, a gyerekközösségekben is kevés az empátia. A gyerekek gyakran bántalmazzák egymást, ezért fontos érzékenyíteni és empátiára tanítani őket. Előző könyvemben a Touorette-szindrómás Agata grimaszaival, akaratlan testmozgásával, és azzal, hogy néha akkor sem tud csendben maradni, amikor szeretne, különösen céltáblája a gúnyolódásnak. Ám közben szeretetre méltó és segítőkész is. Azt akartam megmutatni, hogy fontos a másság mögé nézni. Az allergiával élők is sokszor szenvednek hátrányokat a problémáik miatt. Nemrég írta nekem valaki, mennyire örül, hogy olyan hős bőrébe bújhat, aki egy cipőben jár vele.
‒ Ábrist a szülei mindentől féltik, ez valamennyire indokolt is. Ám a túlféltő szülő mint jelenség, nagyon gyakori. Gondolom, tudatosan emelte be ezt a szálat.
‒ Szerintem is nagyon gyakori ez a jelenség, és meggyőződésem, hogy sok kárt okoz a gyerekeknek. Megnyirbálja a szabadságukat, az önállóságukat, a fokozott kontroll nem tesz jót. Egy gyereknek meg kell tanulnia felelősséget vállalni, helytállni nehéz helyzetekben és elviselni a kudarcokat. Ez az életünk része. Aki nem tanulja meg, nehezebb helyzetekben találja magát, mint amilyenektől megkímélték.
‒ Megragadott, hogy a felnőttek közötti feszültségeket is bemutatja a könyv. Felnőtt problémákat ritkán látni gyerekirodalmi művekben.
‒ Pedig fontos lenne. A gyerekek pontosan érzik a családi konfliktusokat, rosszat tesz, ha szőnyeg alá söpörjük ezeket. Egyre megosztottabb a világ, a generációk, politikai nézetek közötti nézeteltérések elmérgesednek. Gyerekek, fiatalok elmesélik, hogy például az egyik családtag nem lehet ott, ha a másikat meghívták, de ők nem ismerik az okokat, a történeteket. Néhány évtizede ez még nem volt olyan gyakori, mint ma.
‒ Nem jó és rossz felnőtt csatázik a könyvben, hanem négy szerethető felnőtt: szülők és nagyszülők.
‒ Sokfélék vagyunk, sokfélét gondolunk a világról, jó emberek is gondolhatnak egészen mást ugyanarról. Ezzel együtt lehet élni, tudomásul lehet venni, ám sajnos ez sem jellemző a társadalmunkra. Azt hiszem, ezt is gyerekkorban kell megtanítani, empátia mellett toleranciára is nagy szükségünk van. A továbbéléshez, amit most az egész bolygó szempontjából értek.
‒ Úgy született a könyv, hogy a fontos gondolatok köré épített egy történetet?
‒ A történetek magukat írják. Egy szép napon eszembe jutott, hogy van egy patkány, aki egy kísérlet folytán azúrkék lett, őt próbálja megmenteni egy szőrallergiás kisfiú. Ábris figurája mellé jöttek a szülők, majd a nagyszülői szál, ők egyébként az én szüleim. Nekik akartam emléket állítani, saját nevükön is szerepelnek a történetben, Böbeként és Duciként. Hasonlóan éltek, ahogy leírtam, és ami követendő példa nekem is. Innen bonyolódott a történet, nyilván beleszövődött mindaz, ami foglalkoztat, amit a világról gondolok. Egy történet akkor jó, ha megáll a lábán, de túlmutat önmagán.
‒ Móra Ferenc dédunokájaként nincs önben valamiféle szorongás, megfelelési kényszer, amikor gyerekeknek ír?
‒ Azért nincs, mert mindig természetes, örömteli és elsődleges volt az ő életművének ápolása. Azt mondta, az ember addig él, amíg van, aki szereti. Sok mindenre motivált, írtam róla könyvet, készítettem filmet, kiállítást. Az, hogy gyerek- és ifjúsági regényeket írjak, jóval később jött az életembe. Ami tehetség van bennem, minden bizonnyal tőle ered, sosem jutna eszembe konkurálni vele. Ennél jobban szeretem, közelebb áll hozzám. Nem hiszem, hogy össze kellene hasonlítani magam vele, minden sikerének felhőtlenül örülök.
