Limpár Ildikó
Humorbonbon
Peter Mayler Egy év Provence-ban című kötete naplószerű írás, mely a humoreszk, a gasztroregény és a kulturális beavatástörténetek jellegzetességeit elegyíti, s egyúttal dupla csapást mér olvasójának gyomortájára: egyrészt az angol humor egy idő után már fájdalmasan dolgoztatja meg rekeszizmainkat, másrészt a leírt receptek és étkezések beindítják nyáltermelésünket, s rádöbbentenek minket csillapíthatatlan étvágyunkra (és szegényes konyhaművészetünkre).
Én személy szerint általában nem rajongok a gasztronómiai élményekre alapozott történetekért, mivel ezek legtöbbje olyan receptek tömkelegét mutatja fel, melyek bosszantóan megvalósíthatatlanok a magamfajta számára: rendszerint lehetetlen beszerezni a hozzávalókat, vagy azért, mert Magyarországon egyszerűen nincsenek, illetve csak nagyon ritkán és nagyon nehezen fellelhetők, vagy azért, mert megtalálhatók ugyan, de megfizethetetlenek egy szerény bölcsészfizetéssel bíró konyhatündér számára. És persze létezik a külön megalázó kategória, amikor minden beszerezhető és megfizethető, csak éppen kizárt, hogy rászánnám azt a tíz órát, amit az ételspecialitás elkészítésére kellene fordítanom, különösen, mivel elég, ha egyetlen munkafázist elrontok (amire persze jó esély van), és lőttek a díszvacsorának. Peter Mayler írása azonban kiállta a próbát, és még az sem zavart olvasás közben, hogy tudtam, a leírt kulinális élvezetekre idehaza esélyem sincs.
A kötet erőssége nem annyira a gasztronómiai narratíva, mint inkább a másikat célzó jóindulatú, megértő humor, mely kellő mennyiségű öniróniával párosul. Mayler beszámolója arról az évről, amikor feleségével és két kutyájával együtt Provence-ba költözött az esős Angliát maga mögött hagyva, szórakoztató beavatás a provence-i élet lassú tempójú, az evés gyönyörét mindenek elé helyező kultúrájába, nem csupán a főzés és evés élményeit szem előtt tartva. Megtudhatjuk, például, mennyi ideig kell várni Provence-ban egy kőasztal elkészülésére - és mennyit annak házba (nem pedig házhoz) szállítására. Megtudhatjuk, továbbá, hogy egyéb mesteremberek, mint például a kőművesek, igen hasonló flexibilitással kezelik a határidőket, mint a szakma hazánkban tartózkodó képviselői (bár itt megjegyezném, hogy a provence-i történet, ellentétben az általam ismert hazai példákkal, alapvetően egy happy endinggel záruló sztori, mivel végül a kőművesek egyszer csak megjelennek, és el is végzik a munkát, mégpedig kiválóan).
Mayler akklimatizációs történetei egyúttal kulturális esettanulmányok is. Az angol és provence-i karakter különbözőségei szolgálnak legtöbbször a humor forrásaként, és bár részben tudunk azonosulni Mayler karakterével, az olvasót külön megkacagtatják a házaspár azon viszontagságai, melyeket épp angolságuknak köszönhetnek - mint például maga az alaphelyzet: hogy épp a konyhaművészet hiányáról elhíresült nemzet képviselői csöppennek bele a világkonyha egyik középpontjába...
„Köztudott, hogy az angolok kétszer ölik meg a bárányaikat [...:] egyszer, amikor levágják, és egyszer, amikor elkészítik" - hangzik el a megállapítás az egyik provence-i szakértő szájából, aki nem mellesleg „csupán" egy takarító, padlócsiszoló, aki pontosan képes rangsorolni a háromcsillagos vendéglőket. Merthogy ez Provence: a hely, ahol a padlócsiszoló is jobban ért ahhoz, hogy mi kerül az asztalra, mint máshol sok helyen maga a séf.
Egy kissé persze aggódva ajánlom mindenkinek ezt a gasztro-kalendáriumot és a rokon köteteket (Bor, mámor, Provence; Még mindig Provence; Örökké Provence) - a könyvek ugyan korrekt árazásúak, de az a provence-i nyaralás, ami sokaknál minden bizonnyal a könyvek olvasásának közvetlen folyománya lesz, megterheli majd a családi kasszát.
Peter Mayle: Egy év Provence-ban. Fordította: Füzéki Eszter. Budapest, Ulpius-ház, 2006.
