Takács Géza
Album a jó cigányokról
Szép könyv az Egy sor cigány, sok jeles cigány ember bemutatása, de kinek való? Engem ez izgatott, miután kezembe vettem. Gondoltam, megmutatom majd cigány és nem cigány diákjaimnak, ismerkedjenek felnőtt, sikeres cigány sorsokkal, hátha inspirálja majd őket gondolkodásra, utánzásra. De nem fogom a kezükbe adni, már a címe miatt sem, nem tudom, ismerik-e diákjaim a viccet, amire válaszol a könyv címe, de nem szeretném nekik sem elismételni, sem megtanítani. Ha ezen a, megengedem, némileg gyermeteg idegenkedésen valahogy mégis túltenném magam, bár nem szívesen tenném, mert a gonosszal az iskolában nagyon körültekintően kell bánni, még legyőzve sem tenném kirakatba, a könyv akkor is használhatatlan volna, mert az egyenlő hosszúságúra (érdemi bemutatónak túl rövidre, jelzésnek túl hosszúra) szabott életút ismertetések egy-két hangulatfestő idézet vagy értékelő, összefoglaló szerzői mondattól eltekintve felmenők, iskolák, lakóhelyek, munkahelyek, család és tervalakulások fárasztó adatsorai. Épp az nem fért be a kitalált keretek közé, ami megfoghatná a gyerekeket, egy-egy hiteles, személyes gondolatsor helyzetről, feladatokról, sorsvállalásról.
Na jó, hát akkor nem a diákok könyve, hanem a tanároké, majd ők okulnak és muníciót kapnak a kötetből mindennapos harcukhoz az előítéletekkel, leegyszerűsítésekkel, sablonokkal, indulatokkal szemben. (Ezekre a szellemi-lelki kártevőkre manapság jó idők járnak, jól jönne minden segítség.) Csak hát a könyv annyira tárgyilagos, hogy önfeledt, kusza vélekedéseket is meghagyott, mint afféle muskátlikat az ablakban, hogy lássuk, íme, ez maga az élet. A kíváncsi gyermek azonban visszakérdez, ha valamit nem ért pontosan, amit a „cigánysort" faggató szerzőnek, beszélgetőtársnak, Závada Pálnak is meg kellett volna tennie, mert így a tanár találgatni kénytelen az értelmek és motívumok tekintetében, hogy pl. miért is szeretne néha üvölteni a villamoson az őt megnéző emberekre az egyik fővárosi gyermekvédelmi szolgálat vezetőnője, ha különben az élete során mindig sikerült befogadó környezetbe keverednie?
Vagy például azt mondja a tiszteletes úr, valaha, még gyermekkorában azt látta, hogy ötven cigány családból egy-kettő nem iparkodott csak, a többi mindent megtett a család boldogulásáért, ma fordított az arány, egy-két család küzd csak, a többi nem. Miért gondolja ezt, hol látja ezt, hogyan értsük ezt? Závada azonban csak rögzít, vagy ami még ennél is rosszabb, összefoglal. Pedig alapkérdés ez, vagy legalábbis alapkérdésnek tűnik, s ha mind a huszonnégyen beszélnének erről, hogy így van-e, miért látszik úgy, mintha így lenne, miért nem pusztán látszat ez, miért nem ez a lényeg mégsem, vagy talán mégis... a tanár ebből tudna okosodni és okítani. Ma már a kisdiákoknak is kell forrást elemezni, de ebből a könyvből csak az derül ki, hogy a szerző valamiért nem hallgatja meg igazán azokat, akiket kérdez. És nem faggatózik tovább, amikor az olvasó ezt várná.
Jó, hagyjuk az iskolát, maradjunk Závada híveinél. Én azonban lebeszélném őket is erről a kötetről, ennyi rossz mondatot egyetlen „kuncsaftjáról" (a szerző eredeti megnevezése) sem írt még, mint ebben a kötetben. Egy különösen áthallásos kezdést idézek, ha paródia lenne, akkor sem lehetne komolytalanabb: „B B-nek (itt a nevet illendőségből hagytam el - TG) a törekvő szorgalom, a szakértelem és a minőségi munka a vezérlő csillaga..." Hagyjuk hát Závadát.
De sajnos Korniss Péter fotóművészetének hívei számára sincs jó hírem, Korniss alighanem belátta, hogy itt nem fotográfusi érzékenységére, hanem a nevére van szükség, ebbe a könyvbe egyenfotók kellenek - úgy lett kitalálva. (Az egyenfotók készítőjét azonban nem szokták a címlapon kiemelni.)
Fájdalom, hogy a huszonnégy kiváló vagy legalábbis vélelmezhetően kiváló magyar polgár titkairól és teljesítményéről - akiknek bemutatására vállalkozott a könyv, cigány katonáról, rendőrről, orvosról, zenészről, stb. -, igazából nem lehet tűnődni, gondolkodni, mert épp csak az értékek tekintetében nem tudtam eligazodni a bemutató szövegekben, hogy például az az építőipari alvállalkozás valóban a szorgalomról szól-e, vagy inkább olyan, mint sok más efféle, melyben az élelmesebb főnök durván kihasználja a rászoruló társait. S azt sem tudom, higgyem-e, hogy Orsós János (és Derdák Tibor) iskolaszervezési kudarcait pusztán az egyházak mohósága okozta?
Még szó lehetne a természetes címzettekről, a cigánygyűlölőkről, hogy ők tán belátnák, a könyvet forgatva, hogy nem minden cigány bűnöző. Olyat azonban, aki ezt állította volna, hogy nincs huszonnégy rendes, tehetséges, sikeres magyar cigány sem, még nem láttam. Ugyanakkor nem lepne meg, ha a cigányügyben leegyszerűsítésekkel, hamis általánosításokkal érvelők, otromba viccekkel élők mégis szeretnék ezt a kötetet, mint dokumentumot, és többször felemelnék mutatóban, hogy lám, itt a bizonyíték, nem ők írták: aki igyekszik, az boldogul, még ha cigány is. S joggal tehetnék, mert ez tényleg benne van a könyvben.
Azt gondolom, rossz úton jár, aki az amerikai feketék felemelkedésének a történetét szeretné magyarországi roma változatban előállítani (a kötet a Blacklist projekt keretében készült, egy amerikai könyv mintájára), nem fog addig semmi stimmelni, amíg a néhány száz évnyi restanciánkat rabszolgaság ügyben be nem pótoljuk. (A jó ügyet nehéz rossz könyvekkel szolgálni.)
Nem értem, miért olyan nagy a lelkesedés a könyvért, a bemutatója szinte értelmiségi demonstráció volt. Szále László Kitörők című 2009-es könyvének alig volt visszhangja, holott az ő tizenöt interjúja cigány értelmiségiekkel sokkal tartalmasabb volt, mint a Závada-Korniss kötet, s persze azt sem értem, hogy Závada miért nem utal legalább a két évvel korábbi, még külsőségekben is eléggé hasonló kötetre.
Hogy aztán ez a siker igazolja-e Závada bevezetőjének furcsa értelmező mondatait, nem tudom, bár antirasszista lelkülettel lelkesítő lehet olvasni azt a mondatot, mely arról szól, hogy százezreknek pokoli keserves cigánynak lenni Magyarországon. Ezzel eléggé nyilvánvalóan a cigányok elleni gyilkosságsorozatra utal, mely bármilyen szörnyű is volt, nem jellemzi a magyar cigányság léthelyzetét és létbiztonságát. Mint ahogy az olaszliszkai lincselést sem általánosíthatjuk a nem cigányok oldaláról. Legalább azt vette volna komolyan, amire épp felhívta a figyelmet, amit huszonnégy cigány embert hallgatva megérthetett volna, hogy a cigány történet értelmezésében épp az ilyesféle általánosítások akadályozzák a problémák igazi megértését.
Korniss Péter - Závada Pál: Egy sor cigány Huszonnégy mai magyar. Corvina, Budapest, 2011
