Limpár Ildikó
Hétköznapi démonaink démonizálása
Tom Stoppard drámájában Rosencrantz és Guildenstern elmélázik azon, hogy a halál nem csak bomlást hoz a testnek, de gazdagíthatja is: a köröm és a haj tovább nőhet a halál beállta után. Míg az említett darabban ez a gondolat az abszurd világába tartozik, Gabriel García Marquez A szerelemről és más démonokról című regényében ez a motívum mágikus realista metaforája lesz mindannak, amit egy csodálatos hajkoszorúval rendelkező márkilány, Sierva María de Todos Ángeles karaktere képvisel. A különbözőség, a meg nem értettség, a beteljesületlen, ám beteljesülés után vágyakozó szerelem, egy eltiprásra váró kultúra, de legfőképpen a tiltakozás, ellenállás szimbóluma lesz. Sierva hangos sikolyairól senki nem vesz tudomást, míg él, de teste nem szűnik meg tiltakozni halálában sem: haja tovább nő igazságtalanul szenvedésre ítélt élete elleni néma tiltakozásaként.
García Marquez regénye mese a szeretetlenségről és a szeretetéhségről. Arról, hogy a szeretetlenségből csak szenvedés fogan, és arról, hogyan fordul ki a régi világ a sarkából. Arról, hogy a szeretetlenség hogyan romlaszt el mindent, amit csak megérint, élén a keresztény egyházzal, melynek képviselői nem látják - és főleg nem hallják - az embert. És arról, hogyan válhat az isteni akarat ezáltal démonivá, és hogyan láttatja még magát a szeretetet is az ördög művének.
A történet szereplői furcsa, s talán valahol mégis ismerős alakok: a terhességgel lépre csalt férj, a házasság kikényszerítése miatt teherbe esett anya, a gyerek, akit sem apja, sem anyja nem szeret, és akit ezért rabszolgák nevelnek fel, s így idegenné válik saját szülei házában és kultúrájában; az ateista orvos, akinek egyik legjobb barátja a pap, és a pap, aki szerelemre lobban a kolostori börtöncellába űzött, tizenkét éves márkilány iránt, akit veszett kutya harapott meg, és ezért mindenki azt hiszi, hogy előbb-utóbb úgyis az ördög kezére kerül; és a püspök, aki szerette a papot, de aki a legkeményebb büntetést szabja ki rá - nem azért, mert a szerelem vétkébe esett, hanem azért, mert emiatt megkérdőjelezte a lány bűnösségét.
García Marquez írása egy régi valós emlék felidézésével kezdődik. A szerző 1949-ben jelen volt egy kolostor felszámolásánál, és szemtanúja lett annak, hogy a főoltár egyik fülkéjéből „rézvörös, élő hajzuhatag ömlött ki a kripta üregéből." E hajzuhatag elképzelt, varázslatos, ám sokszor naturalista módon megfogalmazott történetét beszéli el García Marquez. A cselekményt Dél-Amerikába helyezte, az időt pedig nem jelölte meg. Tudjuk, hogy a történet valamikor a távolabbi múltban játszódik, de az időtlenség fontos aspektusa mindannak, amit García Marquez közöl velünk. A hajzuhatag „élő" még akkor is, amikor a kolostorban feltárják a márkilány földi maradványait. Olyan hosszú, hogy átnyúlik az időn, és összeköti a jelent a múlttal, melynek örökösei vagyunk. Mindaz, ami volt, a jelenre is érvényes, még ha ma másképp történnek is a démonizálás szívszorongató történetei. Mert mindegy, minek a nevében üldözzük azokat, akiket bármiféle, veszett kutyának kikiáltott ideológia harapott meg - ha elkezdődik az üldözés, nagyon hamar egy fordított világban találjuk magunkat, ahol jelentésüket vesztik az értékek, ahol egyre nehezebb lesz látni, mi és ki a jó, és kit is tartanak fogva korunk démonai.
Gabriel García Marquez: A szerelemről és más démonokról. Fordította: Székács Vera. Magvető, Budapest, 1995.
