Limpár Ildikó
Világok harca
Mit tudhat az a könyv, amely elnyerte az elsősorban science-fiction műfajban nagyot alkotóknak járó Hugo-díjat úgy, hogy megkapta mellé a Bram Stoker-díjat, mellyel a horrorműveket szokás honorálni, és közben bezsebelte a legjobb fantasy regényért járó Locus-díjat, valamint a legjobb science fiction/fantasy kategóriában írt műért járó Nebula-díjat? Nyilván valamit, ami sokaknak tetszett, és amit igen nehéz kategorizálni. Neil Gaiman Amerikai Istenek című regénye egyértelműen nem tudományos-fantasztikus mű, hanem kőkemény, a fantasy mitikus köpenyébe burkolt, ijesztő társadalomkritika. És talán épp ezért, ha már a díjakat emlegetjük, nem mellékes tény, hogy számos fórumon választották Gaiman írását az év regényének 2001-ben.
Gaiman nagy mesemondó - ezt tudjuk Magyarországon is a Csillagpor megjelenése óta -, és erőssége saját világunk mitikus dimenziójának megrajzolása. (Ezt pedig a Terry Pratchett-tel közösen megírt Elveszett Próféciákból tudtuk meg először.) A világ mitológiájának újrahasznosítása a fantasy műfaj egyik megszokott eleme, de nagyon nem mindegy, ki nyúl hozzá ehhez az eszközhöz, és azt hogyan teszi. Az abszurd humorú Elveszett Próféciák után Gaiman egy sokkal sötétebb, árnyaltabb, mélyebb regényben gondolkodott, és Amerikában élő angol szerzőként olyan könyvet írt, aminél „amerikaibbat" nehezebb elképzelni. Gaiman papírra vetette Amerika mitologikus térképét, ami egyben Amerika spirituális történelme: a bevándorlások történelme, ami nem egyszerűen az új kontinensre érkező közösségekről szól, hanem azokról, akik kevésbé szerepelnek a történelemkönyvek lapjain, pedig szintén partot értek: a bevándorlók isteneiről. A múlt isteneinek történeteit beágyazta egy a thriller határait súroló, nagyon modern történetbe: saját jelenünk korrajzába, amiből két világ gigantikus harca rajzolódik ki.
Az a mára már toposszá való elképzelés, miszerint az istenek ereje hívői számával egyenesen arányos, alaptétele a regénynek, csak épp egy gaimani csavarral ellátva: itt nem egyszerűen arról van szó, hogy a régi istenek ereje olyannyira megcsappant, hogy maguk az istenek, ahelyett, hogy az őket övező imádatból táplálkoznának, aljamunkát kénytelenek végezni - mint Anubisz, a temetkezési vállalkozó vagy Basztet, a prostituált, akit az ókori Egyiptomban még a szerelem és gyönyör istennőjeként tiszteltek; a sztorit olvasva arra döbbenünk rá, hogy a régi istenek helyére bizony új istenek pályáznak, s nem meglepő módon az autósztráda, az internet, a tévé és a hitelkártyák istenei erősebbnek tűnnek Odinnél és társainál. De ez csak a kezdet. Öreg isten, nem vén isten, gondolja Odin és Loki, akik nem adják fel, hanem háborút hirdetnek: összefogást a régiek közt, az újak ellen, és a cél érdekében semmilyen áldozattól nem rettennek vissza. És mi lehet nagyobb áldozat egy isten feláldozásánál?
Gaiman a maga Átokföldje-verzióját prózában írta meg, és terjedelmesebben, mint tette azt T. S. Eliot annak idején - bár ha az eredetileg elkészült szövegek és a meghúzott verziók arányát tekintjük, elmondhatjuk, hogy Gaiman is rátalált a maga Ezra Poundjára, hiszen a díjesőt besöprő könyv mintegy húszezer szóval lett rövidebb, mint a szerző által preferált, azóta Amerikában már teljes terjedelmében is kiadott regény. Magyarországon egyelőre csak a díjazott mű elérhető a Szukits Kiadó gondozásában - bár az, hogy elérhető, enyhe túlzás, mivel a regényt sehol nem kapni, tehát akinek nem díszíti a polcát, az antikváriumban vagy könyvtárban keresse, illetve vigyázó szemeit az Agave újdonságaira vesse, mivel a könyv kiadásának jogai náluk lapulnak, s a regényt talán már idén (az év vége felé) kihozzák.
És hogy mit tud ez a könyv? Hát, életben tartani a legyengült isteneket. Mert amíg születnek ilyen könyvek, nincs szükségünk új istenekre; amíg van olyan áldozat és mágia, ami képes az emberiség történelmének isteneit újra életre hívni, addig nemcsak a mitológiai enciklopédia oldalait tanulmányozó szerény kisebbség, hanem az irodalmat kedvelők szélesebb tömegei fogják emlékezetükben - és ezáltal életben - tartani azokat az értékeket, amelyek mindannyiunk kollektív tudatát meghatározzák.
Neil Gaiman: Amerikai Istenek. Szukits Könyvkiadó, Budapest, 2003.
