Bódi Katalin
Párnakönyv
Ez csak egy regény. Valami, aminek a végére lehet érni. Ez csak egy film. Ne éld már ennyire bele magad. Ez csak egy álom. Mindjárt felébredsz belőle. Csak nagyon ritkán vigasztalom magam ezekkel a pragmatikus érvekkel, mert tudom, hogy örökre benne ragadtam egy furcsa kettősségben, a naiv és az ironikus olvasó összeegyeztethetetlennek tűnő pozíciójában. Egészen egyszerűen nem hiszek fikció és valóság szétválaszthatóságában, tudom, hogy van és hogy hol van átjárás, s hogy időnként megmutatkozik a valóságban a fikció poétikája. Minden könyvvel, amit olvasok, együtt élek napokig, mindet meggyászolom, ha befejeztem, s még sokáig idézem magamban az általa megteremtett helyeket és szavakat. Agota Kristof Trilógiáját két éjszaka alatt olvastam végig, szinte ugyanazzal az olvasási dühvel, ami gyermekkoromban jellemzett, s ami manapság már aligha megvalósítható, hiszen szinte csak a vonaton és a villamoson van időm olvasni, esténként ájultan zuhanok az ágyba a fáradtságtól. Most viszont nem tudtam elaludni, mert ahogy belekezdtem az apát és anyát veszítő ikerfiúk történetébe, A nagy füzet többes szám első személyű, rendre jelen idejű elbeszélésébe, szinte azonnal a képzeletem valóságává tudtam tenni történetüket. A felnőttek világának kíméletlen megfigyelése, az alkalmazkodás a ridegséghez, a szenvtelenség gyakorlása, a test feltárulkozása, a perverzió határainak megismerése, a moralitás lehetősége, a test és a lélek kegyetlensége, az anya, az apa és a testvér melegének pótolhatatlan hiánya egy olyan Bildung ívét rajzolták meg, amelyben minden szó, minden érzelem jelentését képes veszíteni vagy ellenkező jelentést tud felvenni, hogy az üresség ne fájjon, hogy ne legyen identitás, hogy ne legyen értelme a keresésnek.
Aztán hajnal háromkor szorongva letettem a könyvet, mert az addigra bensővé tett, majd a saját magát kipusztító fájdalom helyén maradó üresség hirtelen szétesett, Claus és Lucas magukba fogadó világa fenekestül fordult ki. „A gyerek aláírja a jegyzőkönyvet, amelyben három hazugság található. A férfi, akivel nekivágott a határnak, nem az apja. A gyerek nem tizennyolc éves, hanem csak tizenöt. Nem Clausnak hívják." (394.) Hirtelen már nem akartam tudni, hogy az anagrammatikusan azonos nevű ikerfiúk léteznek-e a regény valóságában vagy ott is csak fikciók, identitásuk az azonosságon kívül megrajzolható-e vagy a másik csak az általuk teremtett történetekben létezik. Végül a négyévesen elszakadó ikerpár mindkét felének történetét megismerjük: a lövésektől megsérülő Lucas illúzióvilágát gyermekkoráról, ahogyan nem tudja képzeletében elengedni fivérét s az ő életét próbálja meg elképzelni felnőtté válása során vezetett feljegyzéseiben, és az apa szeretője által felnevelt Clausét, aki neurotikus anyja keresésében és megtalálásában elveszíti szerelmét s nevelőanyja szeretetét, s kineveli magában a fivére iránti gyűlöletet.
A múltban ragadás különös allegóriája az első részben az anya és a lánycsecsemő csontvázának preparálása és szeretgetése, akik mellé a Bizonyítékban még odakerül Lucas torz testű nevelt gyermekének maradványa is a könyvesbolt fölötti lakásban. Lucas és Claus az értelmetlen családi dráma következtében fikciókká válnak egymás számára a kényszerű elválasztottság némaságában, feljegyzéseikben emlékmozaikokból és a képzelet segítségével teremtik meg maguk számára a másikat, az egyre homályosabb és az egyre kevesebb képből álló boldogságot. Az egymásra találásra való törekvés egyszerre kényszerű (mert ösztönös) és értelmetlen, a beteljesülésben önmagát megszüntető folyamat, ami végül csak azt teszi bizonyossá például, hogy a múlt megőrzéséből lehetetlen az akkor megélt boldogság identikus újrateremtése a jelenben. A testvérét végül megtaláló Lucas öngyilkosságát lehet olcsó deus ex machinaként olvasni, ahol én magam mondom ki, hogy ez csak egy regény, de azért nem lehet ilyen könnyen megúszni. Második éjjel, amikor a könyv végére érek, magamon mosolyogva alszom el, mert magam mellé fektetem a kötetet, hogy közben a határukat veszítő, önfelszámoló identitások pusztító erejére gondoljak, a múltba vágyakozás olcsóságának és szépségének veszélyeire, a képzelet játékára, a könnyen illúzióvá torzuló emlékképekre.
Agota Kristof: Trilógia (A nagy füzet, A bizonyíték, A harmadik hazugság). Ford.: Bognár Róbert és Takács M. József. Palatinus, Budapest, 2006.
