Zsidó Ferenc
Történetek indái
Falvai Mátyás jó úton halad. Még csak huszonhat éves, ami prózaíróban szemtelenül fiatalnak számít, de az, amit, és ahogyan ír - teljesen rendben van. Legalábbis az én szájízem szerint. (Véleményemet egyszerre mondatja a „közönséges" befogadó és az írástechnikákat is elemző prózaíró). Mer történetben gondolkodni, arra fekteti a hangsúlyt, hogy a sztori működjön, a többi nála csak kence, sallang, amire nem figyel túl sokat. A fiatal szerzők legfőbb baja az, hogy eredetiek akarnak lenni. Mindenáron. Falvai Mátyás második kötetén (Gépindák) ez a görcsös igyekezet nem vagy csak alig-alig érhető tetten. A történet kerül előtérbe, nem a szöveg. Nem kísérletezik formai újításokkal, az oly sokat ígérő (de gyakorta fárasztó) kollázstechnikákat is mellőzi. Kezdő, fiatal szerző létére határozott elképzelése van arról, hogy mi a jó próza, nem lavírozik, nem mártózik meg a szövegirodalom parttalan vizében, hogy aztán egy történet vázára kapaszkodva próbáljon szárítkozni. Fiatal prózaírók első könyvének gyakori hibája - elég, ha csak a magaméra gondolok -, hogy írójuk elsősorban a technikai tudást akarja megmutatni, azt, hogy tud így is, úgy is írni, felvillantva azt az igyekezetet, hogy egy új receptet dolgoz ki (ez lesz eredetisége záloga), mely szerencsésen ötvözi a szövegirodalom vívmányainak javát a hagyományos prózatechnikákkal. Ez az elképzelés szerintem megvalósíthatatlan, alkati, esztétikai kérdés, hogy az ember melyik irányba húz el, de az elhúzásnak meg kell történni, minél előbb. Falvai ezt szerintem jó érzékkel meg is tette.
A Gépindák többnyire olyan novellákat, elbeszéléseket tartalmaz, amelyek a jól kifundált sztorira építenek, lendületesek, izgalmasak, olvasmányosak. Csupán egy-két olyan írás van, amelyben (talán az önéletrajzi érintettség miatt) nem tudott menekülni a hívószó-típusú emlékezőtechnikától, ezen a terepen nem mozog annyira otthonosan. Ott hozza igazi formáját, amikor kerek sztorikat mesél. Érdekes módon a történetek többsége homodiegetikus, én-beszéd, vagy mi-beszéd, nem lenne érdektelen végiggondolni, hogy a sztorik hogyan működnének egy kívülálló narrátor által elmesélve, egyes szám harmadik személyben.
A helyszín gyakorta felismerhetően Tatabánya és környéke, az erőművével és bányájával, az írások azonban természetesen nem csupán tatabányai történetekként olvashatók. Erdélyi olvasóként én aligha olvashatnám akként, nekem például a Zokogó majom nevű kocsma (pardon: ivó) Kolozsvárt és Bálint Tibor azonos című regényét juttatja eszembe, így Falvai (talán akaratlanul is) új jelentésmezőt nyit meg.
Az írások többsége érett, tudatos alkotót mutat, kiemelném A kilencház című elbeszélést a serdülők ösztönös gonoszságának bemutatásával, A présházat a kitűnő jellemrajzával és A bordélyüzletet a szent és profán egybejátszása miatt.
Vakfoltok még vannak, a család-tematika szerintem gyenge pontja a kötetnek, de mindent összevetve üdítő, érdekes, olvasható könyvet írt Falvai, ami egy fiatal prózaíró második megmutatkozása esetén több mint elegendő.
Falvai Mátyás: Gépindák. Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2010.
