Bíró-Balogh Tamás
Jeles és nevezetes magyar személyek sírjai Szerbiában
Vannak, akik temetőbe nem csak rokonaikhoz, hozzátartozóikhoz, barátaikhoz vagy ismerőseikhez mennek. Kosztolányi Dezsőnek például, amikor egyetemistaként 1903 szeptemberében Budapestre került, első dolga az volt, hogy levelet írjon anyjának, a második pedig az, hogy meglátogatta Reviczky Gyula sírját, ott letépett egy csokor virágot, melyek egy részét hazaküldte a később Csáth Gézaként ismertté vált Józsinak (akitől cserébe kért egy koponyát az íróasztalára, de ez a kérése teljesítetlenül maradt).
Kosztolányi temetőbe vezető útja zarándokút volt, egy irodalmi kultusz része. Nem ritka jelenség, helyenként turistaprogram része valakinek a sírját megnézni. Másképp is lehet azonban temetőket járni. Vannak, akik a hangulat miatt mennek ki, vannak, akik csendet keresve, és vannak, akik információt gyűjteni.
Így született meg a szegedi Tóth Tamás kutatásai nyomán A szerbiai temetőkben nyugvó jeles és/vagy nevezetes személyek adattára (2010). A történész ezt írja saját munkájáról a kötet előszavában: „Az adattár megszületését mintegy évtizedes - párhuzamos - kutatómunka előzte meg, és az elmúlt egy évben több hónapot sikerült a terepmunkával eltölteni. Nyolcvannál több településen fordultam meg és szereztem - zömében - rendkívül jó tapasztalatokat. [...] Természetesen minden sírt felkerestem."
A hetven lapos kötetben 538 elhunyt személy adatai szerepelnek, városok és temetők szerint, föltüntetve sírhelyük számát is. Azáltal, hogy Tóth Tamás megadja a sírokban nyugvók születési és halálozási dátumát, forrásértékű kézikönyvet ad a kutatók kezébe. Kutatói „frissessége" és naprakészsége miatt a kötetbe olyan nemrég elhunytak adatai is bekerülhettek, mint pl. Brasnyó István (megh.: 2009) és Utasi Csaba (megh.: 2010).
A névsorban vannak színészek, újságírók, főiskolai és egyetemi tanárok, képzőművészek, tudósok, sportolók, egyházi vezetők, politikusok, külön hangsúllyal 48-as honvédek - az előszóban velük kapcsolatban kis szerzői maga-mentegetéssel, miszerint „sajnos egyelőre »csak« a századosokig sikerült" feldolgozni az anyagot -, de az adattárban van még egy filatelista (Werner Imre), egy szőlész (Wény János), egy tamburás (Balázs Janika), egy parasztvezér (Černi Jovan) és egy partizán (Cservenák Pál) is. Pár név - csak találomra - az irodalomból: Juhász Géza (Bácsfeketehegy), Penavin Olga (Palics), Vojnich Oszkár, Munk Artur, Dési Ábel, Fenyves Ferenc, Milkó Izidor (Szabadka), Szenteleky Kornél (Szivác), Bori Imre, Pap József, Kalapis Zoltán (Újvidék), Szirmai Károly (Verbász).
Egy adattár szinte mindig „hiányos" valamilyen szempontból. Ez itt - a kötet jellegéből adódóan - természetesnek mondható, hiszen a címben feltüntetett rendszerezési szempont, a személyek „jeles és/vagy nevezetes" jellege meglehetően relatív: a jelesség és/vagy nevezetesség mást jelent a lexikonok, mást az adattár készítője és mást az adattár olvasója számára. Ilyenképp az adattár a temetők „adatainak" kényszerű szűkítése, azaz tudatos válogatás eredménye, ezért hiányosságait nem is igen lehet számon kérni rajta. (Ha valakinek mégis kérdése lenne, Tóth Tamás megadta e-mailcímét is a kötetben: toth.tamas.szeged@gmail.com). Ráadásul azok, akikből életük során valamely okból nem lett „jeles és/vagy nevezetes" személy, eleve nem szerepelnek a kötetben. Így pl. ma már nemigen lehet nyomára bukkanni Kosztolányi vagy Csáth azon osztálytársainak, akik bár a jeles és nevezetes írók kapcsolathálózatának (networkjének) tagjai voltak, de ők maguk később nem lettek „jeles és/vagy nevezetes" személyek, „csak" - mondjuk - tanárok vagy pékek, banktisztviselők vagy más hivatalnokok, kazánfűtők vagy ügyvédek. Ők így gyakorlatilag eltűnnek a feledésben, s akár csak születési és halálozási évszámuk is kinyomozhatatlan. De a határt meg kell(ett) húzni valahol.
Mindemellett a „száraz adatokat" tartalmazó kötet az irodalmi kultusz kezdő hívőinek, az első zarándokútjaikra indulóknak is segítségére lehet: az adattárban való eligazodást névmutató, a temetőkben a sírok megtalálását pedig térképek sorozata segíti. De például a Torontálvásárhelyi Kistemetőben nyugvó Gachal János (1881-1944) nyughelyét megtalálni még így sem egyszerű, mert az egykori református püspök „jeltelen sírban, a temetőárokban" (!) nyugszik, Csáth Géza sírját pedig - bár bizonyára többen tiszteletüket tennék ott - nem érdemes keresni sem, mert azt - mint az adattárból kiderül - fölszámolták.
Az adattár összeállítása hatalmas munka volt, és - akárcsak a bibliográfiák összeállítóinak - nem sok szakmai és anyagi elismerés jut a készítőjének. Ez a kötet is három szegedi önkormányzati képviselő anyagi támogatásával jelent meg, akárcsak az előző. Már akkor, a Csongrád megyei adattár kapcsán írta a Szeged-kutatás doyenje, Péter László professzor emeritus: „El nem tudom képzelni, miből él Tóth Tamás. Lassan két évtizede járja kitartóan a történelmi Magyarország temetőit, veszi számba elhunyt nagyjaink sírhelyeit. [...] Ideje lenne munkáját tisztességesen méltányolni, díjjal, jutalommal, kitüntetéssel, múzeumi vagy könyvtári alkalmazással. Hiánypótló munkát végez: fölkínálja a nemzeti örökség ápolására eleddig ismeretlen adatokban gazdag gyűjteményét."
Péter László szavai ma még inkább érvényesek, hiszen Tóth Tamás, függetlenül az elismerések elmaradásától, tovább folytatja a munkát. Készen van - többek között - a Békés megye temetőiben nyugvó jeles személyek adattára, melynek megjelenése, talán nem kell külön hangsúlyozni, nemcsak regionális önismeretünket gyarapítaná.
Tóth Tamás: A szerbiai temetőkben nyugvó jeles és/vagy nevezetes személyek adattára. Szeged, 2010. Szerzői kiadás
