Bódi Katalin
Secretum Vitae
Végeredményben kicsit zavaró, hogy ennyire egyben van minden ebben a könyvben, élvezetes popularitás, súlyos tudományosság, egyházi és világi botrány, némi szex, sok gasztronómia, finom műfaji játék, valóság és fikció mesteri, ámde mégis könnyen átlátható szövedéke. S még az időzítés is ügyes: kellőképpen távol vagyunk már a műfajteremtő A rózsa nevétől és csendesül a Dan Brown-féle leleplező-kódfejtő őrület is. Az olasz történészházaspár Imprimaturja egy hétkötetesre tervezett regénysorozat első darabja, amely a klasszikus Európába vezeti be az olvasót, a XVII. század második felének hatalmi harcaiba. A napló és visszaemlékezés narrációs közegébe helyezett történetben hamar kibogozhatatlanná válnak egyházi, állami, dinasztikus, orvostörténeti, szerelmi, családi stb. konfliktusok összefonódásai. Éppen ezért távolodunk el nagyon hamar a kerettörténetben felvázolt történelmi rejtélytől, amely XI. Ince pápa szentté avatási eljárását látszik ellehetetleníteni. A Vatikánba címzett levél, amely adatok özönébe süllyeszti az olvasót, az elbeszélt történet hitelességét bizonyítja nem kevés iróniával (a dátum 2040. február 14-ét jegyzi, a mira sanatio alapja pedig a pápa képmását viselő papírba csavart, leharapott gyermekujjacska sikeres visszaoperálása).
A naplóban elbeszélt kilenc nappal és kilenc éjszaka történetének alapja persze nem is lehet más, mint egy sokat tapasztalt tudós ember (a Napkirály kémje, egy kiöregedett kasztrált operaénekes), és egy újságírói babérokról álmodó zöldfülű alkalmi párosa által véghezvitt nyomozás, amely a pestisjárvány gyanúja miatt vesztegzár alá vont római Donzello fogadóban zajlik, ahol egy rejtélyes idegen hal meg s újabb megbetegedések történnek. A halott idegen akár bizarr alakzata is lehet az elbeszélésnek, hiszen ebben a történetben senki sem az, akinek látszik, minden felszín alatt valami ismeretlen és értelmezésre váró rejtőzik s végeredményben az is bizonyossá válik, hogy a dolgokat (köztük az embereket is) rendre valami hasonlóságon alapuló rokonság szövi össze. A fogadóban megszálló emberek történetéből izgalmasan bontakozik ki XIV. Lajos alakja és kapcsolathálója, aki frusztrált kisgyermekből taktikus játékossá válik, Napkirály, hiú férfi, csalfa férj, szenvedélyes szerető lesz. Módszeres hatalomgyakorlóként végcélja a pestis titkának tudása, amellyel élet és halál birtokosává válhat, s uralma alá vonhatja Európát, vallási és dinasztikus megosztottsága ellenére is.
De nem ezért a végeredményben nem ismeretlen, de sok fordulatot tartalmazó történet miatt irigykedem sárgán a regény szerzőire, hanem sokkal inkább a megírás módszertana miatt, amelynek eredményeként úgy olvashatok a XVII. század végi Európáról (mindenekelőtt Versailles-ról és Rómáról), hogy a történelmi események nem unalmas adathalmazként csapnak állandóan fejbe, s nem is süllyed (frivol vagy misztikus stb.) díszlet szintjére a történelmi kontextus. Olyan lebilincselő és igényesen kidolgozott kultúrtörténeti tablót szemlélhetünk, amely kevéssé ismert vagy kevéssé populáris vonatkozásait mutatja meg ennek a térnek és ennek az időnek. Ezek közül számomra a legizgalmasabb a szöveg orvostudományi-orvostörténeti vonatkozása, amely a fogadóban tartózkodó Cristofano doktornak köszönhetően gyakorlati oldaláról is megmutatkozik. A pestishez, a pestis hatalmához való viszony bemutatása történeti antropológiai és gondolkodástörténeti vonatkozásokkal bír, ugyanis a korabeli orvostudomány a gyógyításban az antikvitásból és a középkorból öröklődő nedvkórtan rendjében gondolkodik az emberi testtől, amely így elválaszthatatlan a természet ciklikusságától, a bolygók állásától és persze a hasonlóságon alapuló transzcendens összefüggések hálózatától. A test bármely részlete, elváltozása, rendellenessége vagy szépsége jelként működik ebben a rendszerben, amely megfejtendő jelentéssel bír, értelmezésre vár és megismerésre sarkall, de egy nagyon korlátozott tartományban, amely nem tud elvonatkoztatni a tudás birtoklásának naiv bizonyosságától. Az orvoslás a korabeli emberkép filozófiai hátterébe enged betekintést (amelyben különösen fontos helyet kap a zenéhez való viszony is), s így végeredményben a modernitás kezdeteinek megismerésében nyit meg izgalmas perspektívákat.
Nagyon lassan körvonalazódott bennem, mi is leszek, ha nagy leszek, talán még ma is tart, még ma is sokkal több a vágy, mint a megvalósulás, de másként nem is lenne semmi értelme az egymást követő napoknak, olvasmányoknak. Sosem voltak nagyra törő terveim (pl. frigyládaüldöző régészprofesszor vagy világokat teremtő regényíró), tanár akartam lenni, s közben észrevétlenül rántott magával a XVII. és a XVIII. századi (francia) irodalom, mindenekelőtt levelezések, memoárok, regények és drámák történetei, amelyek nem vagy nem csak eseménytörténettel terhelnek, hanem a gondolkodás és általában a kultúra ismeretlen rétegeibe engednek bepillantást. Az Imprimatur is itt enged elidőzni, mert annak enged örülni, hogy nem érzek földöntúli boldogságot a rejtély megoldódásával, hanem például az értelmezés mindenkori nehézségeire figyelmeztet:
„De ez már lehetetlen. Mindörökre elválasztott bennünket az én gyermeki ártatlanságom, csalódott lelkesedésem, türelmetlenségem. Ma már tudom: helytelen volt feláldozni a barátságot a tisztaságért, a bizalmat az igazságért, a szeretetet az őszinteségért.
Ha az ember egy kém barátja, kénytelen elbúcsúzni az igazságtól." (508.)
Rita Monaldi - Francesco Sorti: Imprimatur. Fordította: Todero Anna. Nyitott Könyvműhely, Budapest, 2009.
