Ayhan Gökhan
Zeke Gyula: A Bécsi úton
„A Föld utca felé tartottunk apámmal a Bécsi úton. Sötétedett. Igyunk egy sört, mondtam neki, jó, igyunk, mondta ő. Sosem sétáltam még addig apámmal a Bécsi úton. Mondtam már előtte is sokszor neki, hogy igyunk egy sört, és ő általában nem tiltakozott, de sosem sétáltam még vele addig a Bécsi úton, és egyáltalán is alig sétáltunk bármilyen úton." Ezzel a felütéssel kezd bele Zeke Gyula A Bécsi úton című, tavaly megjelent vékony könyvébe. Párt keresve neki, irodalmi táncpartnert, azonnal találunk szép számmal, rögtön kiemelném Györe Balázs aparegényei közül az Apám halála vagy az Apám barátja címűt. Ezzel szemben Zeke könyve anyaregény, anyahalál-regény, egy vékony könyvbe sűrített rekviem, hasonlóan az évekkel ugyanez kiadónál megjelent költői munkához, Tatár Sándor Rekviem című verseskötetéhez.
A gyász állapotáról adott híradás messze nem a regény kulcstétele. Nem a szerző a fontos, nem az, mit érez a bekövetkezett tragédia után, mert maga az emlék, az anya körül kialakult eseményekhez történő visszaemlékezés kerül a regény fősodrába. Mit csinált, hogyan csinálta, mit mondott. Milyen tárgyakhoz ragaszkodott, milyen tárgyak voltak élete utolsó pillanatában. Egy telefonkagyló a kórházban, arról beszélt; egy könyv, azt olvasta. Hányadik oldalon lett abbahagyva az a könyv? Mi volt élete utolsó elolvasott mondata? Emberek vonulnak át Zeke Gyula könyvében, többnyire olyanok, akik már rég nem élnek, akikkel valaha kapcsolatban állt ő vagy a család, az édesanya, de tárggyá lettek, a regény tárgyává. Rokonok, barátok. A legutolsó találkozás részletes leírása, a végső ölelésről való megemlékezés, az illatok elindította visszaút, mint egy madeleine sütemény. Bevallom, szorongva, nyomasztó hangulatban olvastam a könyvet, azon egyszerű okból, mert Zeke Gyula helyszínei és úgymond szereplői nincsenek többé, megsemmisültek, örökre eltűntek. Zeke mondatfűzése tömör és a lényeget véve célba nem mondd többet, mint amennyire szüksége van. Szép, kerek mondatok, az amerikai prózairodalmat idéző fegyelmezettséggel. Mint egy Hemingway, velősen beszél. Az emlékezés szétszórt, zsúfolt világából kell kimentenie mindent és irodalmi szöveggé gyúrnia. Nem tudom, milyen felkészülést igényelne ez a könyv, mi az előfeltétele egy ilyen témájú könyv eredményes olvasásának, a befogadóra van bízva, mit vesz észre, hogyan nyúl hozzá. Talán nincs semmi talánya, elég kinyitnunk és olvasnunk, ilyen egyszerű.
Zeke Gyula kávéháztörténeti ismeretei egy-egy résznél helyet kapnak, több levegőhöz, kávégőzhöz juttatva minket. Idéznék néhány ilyen sort: „Akkor ott feküdt már öreg barátom, a dinasztia utolsó kávés tagja is, akitől a kávéházukból való márványasztalomat kaptam, melyen írom most ezt a könyvet is, anyám könyvét. Gellért névre hallgatott az az 1908-ban nyílt kávéház ott a Bartók Béla - 1919-ig Fehérvári, onnantól Horthy Miklós - út 1. szám alatt, amely az én időmben már a műnépi Szeged vendéglőnek adott otthont." Zeke Gyula keveset beszél a halálról, annál több érződik belőle; a földközelben tartott események leírásától súlyossá, drámaivá lesz benne minden mondat. Nem a halál oldala felől kívánja a történtek magyarázatát, az ő kiindulópontja a regényben az édesanya, minden okoskodás és zavaró „életboncolgatás" nélkül. Maga Isten, mint filológiai probléma kerül szóba, a dátumok és a szokások elemzésével.
A könyv záró szakasza a nyitány megismétlése, újra szemünk elé kerül a Bécsi úton sétáló apa és fia, akik korábban soha nem mentek itt együtt, nem ültek be ott sehova, sört inni, beszélgetni. Zeke ennél frappánsabb zárást keresve sem találhatott volna.
Három napig olvastam ezt a könyvet, nem kisebb nehézségek árán jutottam a végére. Nem a precíz mondatoknál, a figyelmesen megszerkesztett könyvnél keresendő ennek magyarázata, korántsem. Maga az egész mű egy megrázó hálóban helyezkedik el, nem kímélve senkit, főleg nem az olvasót, aki, ha túljut a leírtakon, avagy egészen belegabalyodik, élvezettel fogja forgatni Zeke Gyula munkáját, nem feledve, mi Polcz Alaine vigasztaló figyelmeztetése: „az élet nem a halállal végződik."
Zeke Gyula: A Bécsi úton. Kalligram, Budapest, 2010.
