Kele Fodor Ákos
Az ötödik pecsét
Sánta és Fábri
Felkértek, hogy tartsak egy előadást néhány hatvanas évekbeli regényről és azok filmes adaptációjáról. Ezek többnyire valaha igen népszerű, mára azonban takarásba került regények. Megalapozott a gyanú, hogy sikerességük részint a belőlük készült, s az irodalmi szerepet és annak társadalmiságát is átvállaló filmadaptációk népszerűsítő jellegéből származik. Igen izgalmasnak találom Sánta Ferenc Az ötödik pecsét című művét, pontosabban azt a különbséget, amely közte és a Fábri Zoltán-féle megfilmesítés között feszül. A korszerűségük mértéke ugyanis nem fedi egymást, sőt különös aszimmetriát mutat. A filmet sok-sok éve láttam először és azóta sem tudok leszokni róla, már vagy ötször megnéztem; a könyvet később vettem a kezembe, és hihetetlenül fejbekólintott, s ennek nagyon megörültem, mert a filmet már kívülről fújtam, és a film elképesztően szorosan követi a könyvet (Fábri gyakran jár el így: például Balázs József Magyarok című kisregényét is szóról szóra követi).
A kellemes meglepetést a regényben számomra az okozta, hogy Sánta két alkalommal elképesztő gerillaakciót követ el az olvasó ellen, ugyanis piszok kegyetlen és radikális metalepszissel él: kiszól a szuggesztív erejű kocsmai beszélgetésből, és tudatja az olvasóval, hogy a négy szereplőnk - Gyurica úr, Béla kolléga, Svung és Kovács szaki - nyájas előzékenységbe és túlbuzgó udvariaskodásba bújtatott kemény csipkelődése bizonyos társadalmi rétegek szokása, s hogy bármily kényelmetlen is, az írónak a hűség érdekében ezt meg kell őriznie. No, a hűségről ennyit - teljesen összeomlik, amikor a szöveg ilyen komolyan felfedi saját szövegiségét. S noha Sánta rendkívül jól rajzolja meg figuráit nyelvileg, az az érzésem, hogy mégis marad bennük valami skiccszerű, valami stilizáltság. Ez szerintem azt a parabolisztikusságot hivatott erősíteni, amelyet Sánta úgy irányít, hogy a példabeszéd tárgya a nyilas uralom kisembere és annak tragédiája legyen. Ez később is felszínre kerül, vagy még inkább: nagy hangsúlyt kap, amikor a „civilruhás" a kínzás pedagógiai filozófiájára oktatja a siheder nyilas-tisztet. Nos, a filmben nem kap ekkora teret a „kisember", sőt a nyilasok vannak sokkal inkább elrajzolva, s nincs benne annyi konkrét történelmi referencia. Nyilvánvaló, hogy '63-ban írni a nyilas uralomról milyen komplex és dupla fenekű társadalmi üzenetet rejtett magában. A nyilasok természetrajza talán ezért is ennyire karakteres, hogy a vörös terrorral igen kevés tetten érhető párhuzamot tartalmazzon a regény - jóllehet az is nyilvánvaló, hogy ez az üzenet az utolsó szóig megvan a regényben. A lényeg, hogy Sánta műve a mindenkori totális hatalom és a kisember viszonyából épít példabeszédet. Ez tehát aktuálissá tette a szöveget - metaleptikussága pedig, meggyőződésem szerint, kifejezetten progresszívvá, vagy legalábbis irodalomtörténetileg kurrenssé, és semmiképpen sem retrográddá. Talán úgy is fogalmazhatok, hogy a modernizmus jegyeit viseli, s előre mutat a posztmodern felé.
No, de a Fábri-film homlokegyenest más tüneteket mutat. A rendező elképesztően jó színészvezetéssel rajzoltatja meg figuráit - sokkal egyénítettebbek, mint a regényben. A személyes sorsok jobban kirajzolódnak, s plasztikusan megformált, jól elkülönülő individuumokkal van dolgunk, nem pedig a „kisemberrel". A film példázatossága tehát egészen másképp alakul. Annál is inkább, mert Fábri is belevitt az anyagba egy önreflexív mozzanatot: a négy szereplő beszélgetése során, mikorra már kellően beleéltük magunkat a szituációba s a morális dilemmába, hirtelen egy gyors asszociációs montázs keretében Hieronymus Bosch poklot ábrázoló képeinek részletei, valamint ezek élőszereplős trükkel újraalkotott motívumai villannak fel. Nem véletlenül nevezem ezt a megoldást reflexiónak, nem pedig metalepszisnek, hiszen ez a fogás utal ugyan a film filmiségére, de az asszociációs montázs jellemzői eleve olyanok, hogy szimbólumképzésre alkalmasak - ehhez még valódi szimbolikus anyag is társul -, nem pedig a film valamiféle művi konstrukció voltának tematizálására. Fábri tehát egy afféle morális-mitikus világot visz színre. S emellett - vagy éppen ebből kifolyólag - elsősorban nem a politikai-ideológiai szöveghálóra helyezi a hangsúlyt, hanem egy általános erkölcsi dilemma példabeszédét filmesíti meg (ez nyilván szinkronban van az enyhülő éra légkörével is, hiszen egy módosuló társadalomkép szempontjából fogalmaz, így a politikumtól való távolodás nem csak az önreflexió természetéből fakad). Sokkal jobban kidomborodik a címbéli kereszténységre történő utalás, s ezt a részletekben rejlő ördög tovább szélesíti. A nyilasok, jóllehet hatalmas alakításoknak vagyunk szemtanúi, sokkal díszletszerűbbek; de ami a legárulkodóbb: a megkínzott, halálán lévő kommunista nem hátracsavart kézzel van felkötözve, mint a regényben, hanem széttárt karokkal, félreérthetetlenül krisztusi pózban, s az utalás még félreérthetetlenebb, amikor Kovács szaki nem „Istenem, istenem"-et mormol, hanem így járul a megkínzott homonkulusz elé: „Krisztusom", s a beállítás a szemben lévő fényforrás segítségével glóriát von fejük köré. Ilyen apró hangsúlyáthelyezéssel tele van a film. A Fábri-film parabola jellege tehát az általános erkölcsi problémát tolja előtérbe, s ennélfogva azt mondhatnánk, hogy nem lehet időszerűtlen, hiszen ezek a kérdések mindenkor az ember húsába vágnak. Érdekes azonban belegondolni, hogy a film szinte semmiféle újítást nem hajt végre a hatvanas-hetvenes évek fordulóján végbement magyar filmes újításokhoz képest, melyek eleve megkésve követték a filmbéli modernizmus vívmányait (sőt, a formanyelv fejlődése kifejezetten elakadt, tehát két hullámban értük utol a trendeket.) Fábri munkája, a könyvbéli konfliktus általánossá és egyetemessé formálása ellenére, kifejezetten retrográd, s cseppet sem korszerű alkotás. Kicsit úgy érzem, hogy a regény egyértelmű társadalmisága, melyhez életkoromból fakadóan többszörös áttétellel férek csak hozzá, sokkal naprakészebbé teszi számomra a szöveget, nem is beszélve a metalepszisről; de a film, amelyet egyébként imádok, s amely egyetemes, vagyis időtlen problémákat helyez előtérbe, számomra mégis csak történeti relikviaként „olvasható".
