Benedek Szabolcs
Legalább tizennégy karát
Talán nem túlzok, ha előfeltételezésként azt mondom, hogy nemzedékem alapvető és máig meghatározó Rejtő-élményét az eredetileg a Fülesben megjelent, az 1980-as években azonban önálló füzetek formájában is kiadott képregények jelentik. Én legalábbis mind a mai napig, ha Rejtőt veszek a kezembe, az akkori képeket látom magam előtt, és a figurákat is olyannak képzelem el, amilyennek a kiváló Korcsmáros Pál - aki különben sajnos már nem érhette meg a huszonkét darabos füzetsorozat óriási sikerét - ábrázolta (még akkor is, ha Gorcsev Iván például megszólalásig hasonlított Fülig Jimmyre). Ám nem csak a rajzok hagytak kitörölhetetlen emlékeket: Cs. Horváth Tibornak rendre sikerült úgy lerövidítenie és képregénnyé átdolgoznia, majd megszerkesztenie az eredeti szöveget, hogy az a kis kockákba belepréselve is megőrizte eleven frissességét és báját; nem beszélve a mára már klasszikussá vált fordulatokról és egy korsó sör mellett ordítva elröhögött poénokról, amelyek a rajzok mellett is legalább akkorát durrantak, mint kötetben. Azt sem tartom különösebben merész feltételezésnek, hogy kortársaim nagy része (beleértve engem is), ebben a formában, azaz képregényesítve találkozott először Rejtő Jenő műveivel, sőt, lehet, hogy a nevével is. (Én speciel utóbbit már ismertem: egy haverom megmutatott a szülei könyvespolcáról néhány, az Albatrosz-sorozatban megjelent és ronggyá forgatott kötetet, noha ő sem olvasta őket. Különben mielőtt lezárom a zárójelet, hadd dicsekedjek el vele, hogy a képregénysorozat ma is a birtokomban van, immáron egybekötve...)
A füzetek első darabja A tizennégy karátos autó volt. Éppen úgy, mint az Alexandra és a Népszabadság nemrégiben közösen indított, A ponyva királyai cím alatt futó dupla sorozatának, melynek keretében egyik héten Rejtő Jenő, másik héten Agatha Christie legjobbnak tartott 20-20 regénye kerül a közönség kezeibe. A szó szoros értelmében, ugyanis gyakran látom a köteteket metrón, villamoson, buszon, megállóban - érdekes módon inkább a Rejtőt, ami persze nem reprezentatív megfigyelés (talán annak feltűnőbb a sárga címlapja); habár evvel némileg összeköthető, hogy egy nemrég készült felmérés szerint Rejtő Jenő hazánk harmadik legnépszerűbb írója. Ennek hatására (nem kevés nosztalgiával kísérve) ismét levettem a polcról az időközben a képregények mellé beszerzett P. Howard-műveket, és újraolvastam néhányat közülük. Na meg a sorozat jóvoltából olyannal is találkoztam, ami eddig, bevallom, elkerülte a figyelmemet.
Nevezetesen A tizennégy karátos autót a kiadásban két héttel követő, és annak tényleges folytatásának tekinthető Vanek úr Párizsban cíművel. Az a helyzet, hogy ez csalódást keltett bennem. Kétségtelenül nem egy tipikus Rejtő-mű. Ha, mondjuk, keresnék egy sántikáló analógiát Bud Spencerrel és Terence Hill-lel, azt mondanám, hogy a Vanek úr Párizsban olyan, mint a Szuperhekusok című film: elcsattan néhány pofon, eldurran pár humorlufi, de csak jelzésként, hogy tudjuk, mivel állunk szemben, viszont a lényeg, ha van, másutt van. Kétségtelen, hogy Rejtőnek akad más olyan könyve is, amiben nem a humor játszik főszerepet. A legkézenfekvőbb példa erre a Csontbrigád, melyben a megdöbbentően sötét tónusokon keresztül megmutatkozik az írói humánum. Míg azonban a Csontbrigád éppen ezáltal foglal el kiemelkedő pozíciót a többi Rejtő-mű között, a Vanek úr Párizsban afféle halovány utánérzés csupán.
Internetes fórumokon és blogokban az utóbbi időben nem egyszer olvastam olyan megállapítást, miszerint Rejtő egy alulértékelt és a magyar irodalomból oktalanul mellőzött író lenne. Legutóbbi (olvasmány)élményeim alapján azt gondolom, hogy nem az. Rejtő Jenő (P. Howard) méltán népszerű és ma is szívesen fogadott szerző, ám fontos, hogy a megfelelő perspektívából tekintsünk rá. Valóban a ponyva királya: rövid, filmszerű jelenetei (szkeccsei), pergő dialógusai, gegjei, történeteinek csavaros fordulatai és ennek ellenpontozásaként többnyire kiszámíthatóan viselkedő figurái annak nagymesterévé teszik. Ne akarjuk azonban föltétlen azzá avanzsálni, ami nem is akart volna lenni - azaz, ne Kosztolányi és a hasonló kortársak között keressük a helyét! Rejtő talán a legnépszerűbb és legkiválóbb magyar lektűrszerző (itt egyáltalán nincs negatív felhang, sőt), aki ezerszázalékosan tisztában volt a műfaj szabályaival, és bár vannak szabályt erősítő kivételek, képes volt rendre ugyanazt a színvonalat hozni. Nincs szüksége mesterséges piedesztálra, hiszen ma is megtalálja az utat az olvasókhoz.
