Molnár Zsófia
Találkozó – könyvekkel,
könyvek között
A könyvvásár harmadik, egyben záró napján is közel maradt a finomságok, mi több: ínyencségek területéhez. Ebben talán közrejátszott, hogy nem egy rendezvénye zajlott különböző kávézókban – azaz az irodalom művelésének egyik szerves közegében, elegendő a Pilvaxra, Centrálra vagy a New Yorkra gondolni. Hasonló funkcióban a könyvszemle ideje alatt a G. és a Zanza Café működött.
Előbbi helyszín adott otthont a tízéves Bookart Kiadónál frissen megjelent négy kötet bemutatójának. A Svájci írók sorozat, illetve a Juan Rulfo életműsorozat két-két darabjáról Hajdú Farkas-Zoltán és Vida Gábor beszélgetett.
Vida Gábor és Hajdú-Farkas Zoltán
Ludwig Hohl Hegymenet és Markus Werner Nemsokára című regényeiről szólva a kiadó képviselője elmondta, nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy minőségi világirodalmat kínáljanak olvasóiknak. Az első könyv kapcsán – mely a magyar nyelvterületen tulajdonképpen nem létező Bergprosa (szó szerint: „hegypróza”) műfajába sorolható – különösen izgalmas beszélgetés alakult ki az ember antropológiai meghatározottságáról. Tényleg elválaszthatatlan-e lényétől, hangzott a kérdés, az a mentalitás, mely, úgy tűnik, az európai kultúra egyik fontos rétege, s mely leigázni, megmászni, meghódítani – vagy meghalni ösztökél. Juan Rulfo Lángoló puszta és Pedro Páramo című könyvei az idegenség–otthonosság dilemmáját vetették fel. A „mágikus realizmus” elődjének tekintett, kivételesen rövid életművével is maradandó irodalmi nyomot hagyó mexikói Rulfo szövegei az erdélyi olvasó számára ismeretlen kultúra szülöttei. Mit lehet tehát az arcok, terek, metafizikai gesztusok radikális fordíthatatlanságával kezdeni, tették fel a kérdést a beszélgető felek. A közönség egyik tagjának megjegyzése határozottan emlékezetes marad, amennyiben felülírja a kulturális transzfert illető szkepszist: a könyvtárak olyanok, mint a gyorsétkezdék – azaz mindenhol pontosan ugyanolyanok.
Nagyon rövid átrendeződés után Jánk Károly és az őt kérdező Markó Béla vették át az elöl ülők szerepét, akik Jánknak szintén a Bookartnál nemrégiben megjelent Öreg árnyék című versgyűjteményét ismertették, több releváns problémát hozva szóba. A szatmári lakhely a centrum és periféria dichotómiáját érintette, ennek kapcsán hangzott el az érdekes felvetés: az irodalom nagyfokú „központosítása” relatív recens fejleménynek tekinthető.
Jánk Károly és Markó Béla
A szerző magyartanári munkájának apropóján a költő és a szabadnap derültséget kiváltó esete merült fel. Sokkal komolyabban hallhatott a közönség ugyanakkor arról, valójában „semmit sem érdemes” tanítani a mai iskolásoknak. Szóba került a slam poetry is, mint az aktuális és akut patthelyzetet talán kibillentő új forma. A néhány vers felolvasása után megfogalmazott következtetés: az ár ellen megúszott egyetlen karcsapás is haladás.
A presszógép hangja mellett a leves illata fogadta azokat, akik ellátogattak Cserna-Szabó András és Darida Benedek Nagy macskajajkönyv, illetve előbbi szerző Veszett paradicsom című könyveinek bemutatójára a Zanzába. A meglepő sikert magáénak tudó, most harmadik kiadásánál járó „alkoholista szakácskönyv” (amint becézni szokták) a katzenjammerológia megalapozója, azaz a részegség, mámor és következményük, a másnaposság kultúrtörténete.
Cserna-Szabó András, Szabó Róbert Csaba és Darida Benedek
A két író az ókori görögöktől a jövőig (!) terjedő időszakban követi nyomon, elsősorban fontos világ- és magyar irodalmi textusokban, ennek az elmondásuk szerint tapasztalatból ismerős jelenségnek a változását. A főként humoros passzusok közé ugyanakkor „megfőzhető” és bizarr recepteket iktattak. A bemutató egy adott ponton az éppen fövő, Csokonai Vitéz Mihály módra készített korhelylevesre való várakozássá alakult. A szerzők itt és most is munkamegosztással dolgoztak: míg a később novelláskötetéből is felolvasó Cserna-Szabó a kíváncsian várt főzetet ellenőrizte időről-időre – hogy később a közönség vállalkozó szellemű tagjai megkóstolhassák –, addig Darida közös könyvük Hemingway mulatozásairól szóló részét szólaltatta meg.
Visszatérve a könyvvásárnak otthont adó Nemzeti Színházba, az érdeklődők a román–magyar fordításról mint a kultúraközvetítés, kulturális csere eszközéről szóló beszélgetésen vehettek részt. A moderátori szerepben érzékeny kérdéseket felvető Nagy Miklós Kund mellett három műfordító szólalt meg: Koszta Gabriella színművésznő, Dósa Andrei román és magyar nyelven is verselő költő, illetve Demény Péter, aki sokoldalú irodalmi érdeklődését a „mindenevő” plasztikus terminusával írta le. A közönség az ilyenkor talán szokásosabb műhelytitkokon (pl. hogyan lehet többféle román nyelvű szlenget átültetni) túl arról is hallhatott, mennyiben ihlet, személyes preferencia és mennyiben felkérés eredménye a fordítandó művek kiválasztása. Az emögött rejlő kérdés a kiadói gyakorlat tudatosságát is feszegeti, ugyanúgy, ahogy szintén égető a különböző nyelvű orgánumok együttműködésének, világos tájékozódásának problémája is. Felvetődött a mindkét oldalt jellemző előítéletek dilemmája, illetve a különböző intézmények, fórumok (így a szóba hozott Román Kulturális Intézet, a FILIT – Festivalul internaţional de literatură şi traducere Iaşi – vagy a balatonfüredi Magyar Fordítóház) szerepe ezek eloszlatásában.
A műfordítói kerekasztal mellett Demény Péter,
Dósa Andrei, Koszta Gabriella és Nagy Miklós Kund
Az a diszkrét, de világosan kivehető trombitaszó és botcsörgés, mely az eszmecserével párhuzamosan hallatszott, arra utalt, hogy a Pál utcaiak és a Vörösingesek is készülődnek a Tompa Miklós Társulat szombat esti bemutatójára, mely egyben a 20. Nemzetközi Könyvvásár zárógálája is volt. Az utolsó nap a kedvezmények jegyében telt, a látogatók leginkább családosan érkeztek. A délután folyamán már érződött, hogy a három napig a Marosvásárhelynek – szó szerinti és átvitt értelmű – központjában álló rendezvény a végéhez közeledik. Lassan ürültek a standok, a szervezők szerint persze nemcsak a hazainduló kiadók, hanem a vásárlói kedv miatt is, megtörtént, hogy a tegnapi, tegnapelőtti kiszemeltnek csak hűlt helyét találta valaki. Még akkor is, ha könyv – itt és ma – általában (még/már?) luxuscikk. A vásárral kapcsolatos, egyelőre feloldatlan dilemma a könyvek drágasága, mely nem kivétel nélkül ugyan, de mindenképpen jellemző. Orvost és doktori címmel rendelkező líceumi tanárt lehetett arról hallani, körül sem néz jól – már ha egyáltalán kilátogat –, ha azt akarja, a családjának legyen mit ennie az következő napokban. Nem szó szerint értendő, de komolyan elgondolkodtató megjegyzés.
A könyvvásár jövő ilyenkorig feloszlik, hazatér. A könyvek és a bennük foglalt gazdagság elkísér addig is. Akik szeretnénk, hogy öröme tovább tartson, azok üzenhetünk egymásnak, a szervező fiatalok által szétosztott verseslapokon.
A könyvvásár középső napja az először bekíváncsiskodók, kezdő benyomást gyűjtők mellett a megfontolt visszatérőké is. Akik lassan tudják már, mit szeretnének, de még nem egészen biztosak; egyre kisebb köröket írnak le a választott körül, míg végül nyélbe ütik a vásárt – következhet az áldomás, azaz például a csoportfotó. Kis(ebb) iskolás osztályok tanító nénik vezényletével kerülnek lencsevégre, új szerzeményeiket szorongatva. A színház előcsarnokának számottevő forgalma valójában a kicsengetés–becsengetés ritmusához igazodik. A leggyakrabban osztályfőnöki órán „kiránduló” csoportok egész után 10 perccel érkeznek, rövid egyeztetés után szétszóródnak, majd egész előtt nem sokkal gyülekeznek a bejáratnál. Olyan tanár is akad, akinek az osztályában hagyománnyá vált, hogy minden évben közösen szereznek be egy könyvet a vásáron, amely majd kézről kézre jár, a ballagáskor pedig kisorsolják olvasói között.
Nagyon természetes, hangulatos az az alapzaj, melyet így a programok között mazsolázó hall, ha helyet foglal például valamelyik, a folyosókon ad hoc kialakított rendezvényteremben. Ezeket egy szál – persze író vagy költő portréját ábrázoló – óriásplakát választja el a nézelődőktől.
Sarány István, Kós Anna és Kántor Lajos
A délután folyamán a Radnóti Miklós „teremben” a Kós Károly publicisztikája című kiadványt mutatta be Kós Anna, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem dékánja, illetve Kántor Lajos irodalomtörténész. A hiánypótló könyv, a polihisztor sajtóban megjelent szövegeinek első vélhetően teljes gyűjteménye, a Sarány István szerkesztő által képviselt Pallas-Akadémia Kiadó szó szerint gondozásában, nagyon igényes kivitelben jelent meg. A televíziós szerkesztőként is működő Kós Anna azt emelte ki, amellett, hogy Kós Károly ezen szövegei ars poeticaként is felfoghatók, vegytiszta leírása található bennük annak a néhány alapelvnek, melyek a jó publicistát még ma is teszik. Ilyen a partikularitáson túlmutató egyetemes érvényű megszólalásmód, illetve az infotainment és edutainment: a közlés szórakoztató formájának megtalálása. Kántor Lajos, igazi filológusként, a kötet érdemeinek elismerése mellett az írások műfajára kérdezett rá. A címet pontosította, amikor a korpuszt négy nagyobb egységre, a szűken vett publicisztika mellett kritikára, tudományos művekre/tanulmányokra, végül a szépirodalom körébe sorolható írásokra osztotta, vázolva Kósnak az új gyűjteményből jól kirajzolódó kritikai alapmagatartását.
Rögtön ezt követően, ezúttal a Bernády Házban zajlott a magukat „triumvirátusként” megnevező nagyváradi Europrint és Riport kiadók, valamint a Várad Kulturális Folyóirat bemutatkozása. A közel egyórás találkozó nagy pozitívuma az az oldott légkör volt, mely feltehetően az est szereplői között fennálló régi ismeretség és együttműködés nyomán alakulhatott ki.
Bemutatkozik a nagyváradi Europrint, Riport
és a Várad Kulturális Folyóirat
Valójában kerekasztal-beszélgetés kerekedett, különböző, főleg praktikus szempontok mentén: milyen lehet egy kiadó és egy nyomda viszonya, melyik „tartja el” a másikat, illetve hogyan néz ki egy intézmény és egy lap „keveredése” az azonos névnek köszönhetően; működik-e, és milyen eredménnyel az online módszer, a kiadványok elektronikus formátumban való hozzáférhetővé tétele; milyen gyakorlat az árral szemben úszni (azaz kiadni például Karácsony Benőt és egyik regényéből vett Napos Oldal Könyvek sorozatcímen futó nyomtatványokat), esetleg a „szerzőavatás”, elsőkötetes alkotók megjelentetése. Szóba került néhány konkrét, friss kiadvány is, a jelen lévő Székely Ervin Bársonyszék és aszfalt vagy a szintén a körben ülő Demeter Andrásról szóló Szereptudásra vagy rögtönzésre című Darvay Nagy Adrienn-könyv. A kiadók képviselői hírt adtak a Nagyváradon november 20–22. között megrendezendő VI. Könyvmaratonról is, így a résztvevők „Biharország” irodalmi életében jóval tájékozottabban távoztak –
– vagy kapcsolódtak be a könyvvásár második délutánjának egy újabb programpontjába. A folytatásban ugyanis, szép számban összegyűlt közönség előtt, Kovács András Ferenc költő Elek Tibor irodalomtörténészt, a Bárka című folyóirat főszerkesztőjét kérdezte a Bookart Kiadónál idén megjelent, Markó Béla költői világa című monográfiájáról. A beszélgetésben részt vett a szintén új kötettel, ezúttal haikugyűjteménnyel jelentkező Markó is (Fűszál a sziklán, Bookart, 2014.). Az alkalmat Gáspárik Attila színművész nyitotta, megszólaltatva ez utóbbi költő Kiűzetés a számítógépből című versét. A továbbiak meglehetősen derűsen teltek, hiszen a régóta ismerős beszélgetőtársak egymás szájából vették ki a szót, folytonosan újraosztva az alany és tárgy szerepét.
Markó Béla, Elek Tibor, Kovács András Ferenc
Az érintett témák ezzel együtt komolynak mondhatók: Markó Béla politikusi tevékenységének apropóján elkerülhetetlenül szóba jött az irodalom autonómiájának kérdése, a szerző egyéb működésének, például közéleti tevékenységének hatása művei recepciójára, olvasásmódjára. Az erdélyi vs. egységes magyar irodalom sokszor újratárgyalt dilemmájában ezen az estén sem született mindent eldöntő, kielégítő válasz, de lehetőség adódott különböző álláspontok kifejtésére. A nemzedék fogalmának definiálására szintén több kísérletet hallhatott a közönség. Kovács András Ferenc az Elek Tibor által mintegy három évig írt monográfia pontosságát, elméleti tájékozottságát, világos struktúráját emelte ki, illetve méltatta „éslegességét”, amennyiben nem törekszik az általa felvetett kérdések lezárására vagy saját olvasatának kizárólagos érvényesítésére. Záró mozzanatként a haikuszerző Markó olvasott fel – rímes- és szabadverseiből.
Aki a könyvvásár látogatói közül más médiumra vágyott, az péntek este „mozizni” vagy színházba mehetett. Bollók–Bodzsár-Török–Hajdu East Side Stories című filmjét egy időben vetítették a Tompa Miklós Társulat produkciójával, akik Molter Károly Tankját olvasták fel. Kulka János egyéni előadóestje, az Ez a hely!, szintén sok érdeklődőt vonzott.
Ha már a nap lement, néhány órára a hold világított a könyvvásár felett, csak haza ne kelljen menni. Pénteken, a Könyvek Éjszakáján nemcsak a standok működtek meghosszabbított nyitvatartással, de rendhagyó programok is várták az érdeklődőket. Akik számára a 20. Marosvásárhelyi Könyvvásár továbbra is a találkozások helye. A mai búcsúszó Simon Judité, a Riport Kiadó igazgatójáé: jó lenne süteményfedéllel gyártani a könyveket, hogy mindenki csak úgy „falja” őket. Úgy legyen.
Óh ne mondjátok azt, hogy a Könyv ma nem kell,
hogy a Könyvnél több az Élet és az Ember:
mert a Könyv is Élet, és él, mint az ember -
így él: emberben könyv, s a Könyvben az Ember.
(Babits Mihály)
A Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár szervezői nem is mondják, sőt. Az idén jubiláló, 2014. november 13–15. között immár 20. alkalommal megrendezett kulturális esemény mottója – „Ahol a nap dalol” – ugyanazt azt optimizmust fejezi ki, melyet Babits Ritmus a könyvről című verse: varázs, kapocs, termékenység, háló az ember ezen mindennapi, mégis sokat vitatott társa. Erről tett tanúságot frappáns performanszában mintegy százhetven iskolás, aki a könyvszemlét Babits költeményének egyszerre előadott részleteivel megnyitotta.
Igen, rögtön meglepetésben volt része annak, aki a délelőtt 10-kor kezdődő megnyitón komoly, kosztümös fölnőtteket, hosszú protokollt várt. A már csak rövidségével is meggyőző induló mozzanat után szélesre tárult a rendezvénynek otthont adó Nemzeti Színház kapuja, az érdeklődők pedig a Grazioso Quartett által húzott muzsika hangjaira lépkedhettek be a könyvbirodalom körülbelül 45 standja közé. Ezeken Káli Király István, a szervező Romániai Magyar Könyves Céh elnöke szerint legalább száz kiadó állít ki közel 9000 címet, megközelítve így Magyarország 2013-as könyvtermését (10000 megjelent cím az év során). Ezzel, nyilatkozta (unokája karjával a térde körül) Káli Király, a rendezvény elérte célját, melyet 1995-ös indulásakor megálmodói kitűztek: legyen segítség az erdélyi magyar olvasóközönségnek komoly mércét állítani az itt akkor még „gyerekcipőben” járó könyvszakma képviselői számára. Úgy gondolták – és mint látszik, joggal –, hogy mivel nem lehetséges mindenkit kivinni Európába, hogy megismerkedhessen az ottani standardokkal, a Céh majd Marosvásárhelyre hozza Európát a „fogyasztók” számára.
Hiszen a könyv is kelendő portéka, ha nem is olyan árucikk, mint a többi – fogalmazott a céhelnök a 2014-es Szép Könyv-díj átadása után és kapcsán, akit a könyvekkel szemben támasztott esztétikai elvárásokról kérdeztek. Ugyanezt emelte ki Gálfalvi Zsolt irodalomkritikus, aki a három kategóriában odaítélt elismerést osztotta ki. Előtte a könyvről mint tartalom és forma egységéről, az életben való tájékozódás eszközéről beszélt, szavai elgondolkodtatóak: az emberi értelem és lélek önvédelme a ragaszkodás a hagyományos könyvhöz. Végül a legszebb nyomtatványok kivitelezőinek gratulálhatott, amikor átadta a díjakat, melyeket írót és grafikust egyaránt felvonultató zsűri ítélt oda komoly értékelő munka nyomán az összesen kilenc benevezett közül kiválasztott három könyvnek. Szépirodalom kategóriában Hajdú Farkas-Zoltán Békebeli 1913 (Bookart Kiadó, Vidák Zsolt bélyegeivel), a gyermekirodalom kategóriájában Zágoni Balázs–Kürti Andrea: Erdélyi gyermekenciklopédia (Koinónia Könyvkiadó), végül a művészeti könyvek, albumok közül Dragomán György–Részegh Botond: Erőtánc című könyve részesült a megtiszteltetésben.
Az egyik nyertes
A színházban a délelőtti megnyitó óta elszabadult a könyvvásár, mely az épület valamennyi szintjét igénybe veszi, belakja. A következő három nap során párhuzamosan zajlanak a gyerekeknek és fiataloknak szóló programok, így drámapedagógiai foglalkozás, nyomozójáték, versfaragó műhely, bábjáték. Szalóki Ági Körforgás című gyerekkoncertjét hasonlóan nagy érdeklődés kísérte. A Legyél te is milliokos! elnevezésű vetélkedőnek – mely a „nagy háborúról” szóló, komoly könyvészet áttanulmányozása után, az ismert tévés játék szabályai szerint, Tamási Zsolt történelemtanár vezetésével zajlott le a délután folyamán – Csíki Endre orvostanhallgató és Vizeli Ibolya XI.-es diák személyében már megvannak a nyertesei.
Az elsősorban az érettebb korosztályt célzó programok rögtön a közülük való „okos” válogatással apelláltak az érdeklődők „felnőttségére”: a könyvvásár kezdő napján egyértelműen a bőség zavara uralkodott. Többeket vonzott, részben talán a délelőtti sikernek is köszönhetően, a Dragomán–Részegh szerzőpáros közös kiadványa, melynek a helyi közönség számára tartott bemutatóját a Marosvásárhelyi Rádió Stúdiótermében rendezték. A dinamikusan zajló eseményt a fennállásának tízéves évfordulóját ülő Bookart Kiadó nevében Hajdú Farkas-Zoltán nyitotta meg, röviden ismertetve az induláskor rögzített elveket (szép könyveket minden(?)áron, illetve olyasmit adnak ki, amit maguk az alapítók – Hajdú Áron, a beszélő, Kovács András Ferenc, illetve Láng Zsolt – is szívesen olvasnak), eddig elért eredményeket. Egy másik fontos pont, az egy könyvet fémjelző bátor forma–tartalom (egység) találó bizonyítéka az Erőtánc, melynek műfaja, politikai művészethez való tartozása erősen vitatott. A két szerzővel Parászka Boróka beszélgetett, elsősorban a kép és/vagy/vs. szöveg érdekes és igen régi problémájára reflektálva.
A szabadságvesztés–szabadságkeresés mint központi téma az időben hamarabb született Részegh Botond-képek központi szereplője, Mihail Hodorkovszkij története kapcsán merül fel. Az orosz oligarcha például sikkasztás vádjával (és/azaz politikai okokból?) tíz év börtönbüntetést szenvedett. A nyitó állítás persze csak megszorításokkal tartható. Nemcsak azért, mert a képek médiumának is eltérőek az olvasási lehetőségei, hanem azért is, mert a beszélgetés során a grafikus kiemelte: nem az általa Ljudmila Ulickaja közvetítésével megismert valós személy konkrét története, annak megtisztítása érdekelte. Ehelyett sokkal inkább egy fogoly, egy politikai elítélt léte, az, hogy min megy át egy ilyen személy, milyen állapotban jön ki a börtönből. Ennek a nyitottságnak eklatáns bizonyítéka a – moderátor szerint a szemlélőre fizikai próbatételként ható, belsejét lecsiszoló, -daráló – képek szereplőinek arctalansága.
Dragomán György, Parászka Boróka, Részegh Botond
Részegh Botondnak ezt a négy évig tartó („neki tíz, nekem négy”) alkotási folyamatát követte figyelemmel az író Dragomán György, aki a képzőművésszel egymás munkáinak „felfedezése” nyomán ismerkedett meg és kezdett el levelezni. Végül öt szöveget írt a képekhez, noha valójában egyikük sem tudott egy olyan pontot megnevezni, melyen túl a kép mint olyan ne volna „elégséges” kifejezőeszköz. A szövegekkel dolgozó szerző Parászka Borókának a különböző mediális lehetőségeket és korlátokat (pl. a teljes műalkotás szemlélése vs. merevebb, balról jobbra haladás) emelte ki, meglepő választ adott. Dragomán ugyanis a képekkel való „önző” viszonyára hivatkozott, saját alkotásmódját mindenkor kezdő kép(ek)re vezetve vissza, legyenek ezek az álomhoz, a fikcióhoz tartozók vagy akár valós műalkotások; számára ezek „illusztrációi” még nem létező szövegeinek. Szerinte azonban a kész mű esetén viszont már nehéz a sorrendiség megállapítása. Amikor erről kérdezték őket, a fentiekkel együtt mind ő, mind Részegh Botond egyetértettek abban, hogy az Erőtánc adekvát olvasása a képek interiorizálásával kezdődik. Hiszen Dragomán „szikár” szövegeinek, az inspiráló műalkotással ellentétben, a moderátor éppen realizmusát, zártáságát, egyetlen minimális térhez köthetőségét emelte ki. A két médium viszonya, meglátása szerint, az „ellentartás” terminussal ragadható meg, amennyiben Részegh a kínzott, Dragomán viszont ehelyett a kínzó, a fogvatartó perspektíváját érvényesíti. Utóbbi azzal érvelt, hogy hasonlóan a „nehéz emberkísérlet”, a személyiség lebontása, megsemmisítése foglalkoztatta, mely, úgy tűnik, ennek a kapcsolatnak mindkét pólusát érinti, a személyek arcát, testét, gondolkodását kezdve ki.
Arra a kérdésre, ki győz, végül mindkét alkotó úgy nyilatkozott, „Beckett-tel van”. A tét egyrészt alapvetően a megfigyelés az eredményhirdetés, ítéletmondás helyett, másrészt pedig a lét, értettek egyet, nem győzi le önmagát, az út a teljes reménytelenség ellenére folytatandó. Dragomán bevallotta, „lelke mélyén romantikus”. A beszélgetés természetesen nem elméleti fejtegetés maradt: a közönség vetített formában kapott ízelítőt Részegh Botond képeiből, szó szerint a délután aláfestéseként, Bányai Kelemen Barna színművész pedig Ila Gábor zongorakíséretével kiválóan szólaltatott meg néhány szövegrészletet.
A délután és este további részében a közönség, sőt a közreműködők nagy része is átlátogatott valamelyik másik könyvbemutatóra. A Bernády Házban a Székelyföld folyóirat (és) szerkesztősége, a 2014-es könyvvásár szellemi védnöke mutatkozott be, a párhuzamosan zajló rendezvények miatt nem túl nagyszámú, de érintett és érdeklődő közönség előtt. A védnöki tisztséget, mint azt a helyszínek között „cikázó” (Cholnoky László) Káli Király István elmondta, a Látó és a Teleki Téka után harmadikként tudhatja magának Erdély egyik legnépszerűbb, Csíkszeredában havonta megjelenő kulturális folyóirata, mely az idei év májusában adta ki jubileumi, 200. lapszámát. Lövétei Lázár László és Fekete Vince a szerkesztőbizottság nevében ismertette „politikájukat”, melynek fontos eleme a kisebb, perifériára szoruló települések, közösségek felkeresése, megtartása egyfajta szellemi vérkeringésben. A beszélgetés egyik leitmotívuma mindenképpen a kánon dekonstrukciója, relativizálása volt. A személyes érintettség természetesen a folyóiratot méltatató szavakból is kihallatszott, egyetlen idézettel érzékeltetve: a Székelyföld „a magyar kultúra egyik szívcsakrája”.
A hozzá köthető jelentős vállalkozás, a három éve indított Székely Könyvtár sorozat karcsú könyvhegy formájában, eddig megjelent mind a harminc kötetével képviseltette magát. A szerkesztők bizakodó számítása szerint a tervezett száz kötet (égig ugyan nem, de) a terem mennyezetéig is felérhet majd. A játékon túl Lövétei Lázár László, a folyóirat főszerkesztője emelte ki: a székelység tagadhatatlanul jellemző, egyfajta „romantikáján” túl az vezette őket, hogy egy olyan gyűjteményt adjanak az olvasók kezébe, mely a székelységről való hiteles beszéd tulajdonképpeni alapja (lehetne és talán kellene, hogy legyen).
Ferenczes István, Lövétei Lázár László, Fekete Vince
A Régi Székely Költők címet viselő, műveikből válogatást tartalmazó, raritásszámba menő kötet rövid bemutatása után Ferenczes István költő vette át a szót, akinek a verseiből Lövétei Lázár által készített, három ciklusba rendezett gyűjtemény a könyvsorozat kereken 30. darabja. Derültség forrásául szolgált annak tisztázása, miért nem csak posztumusz érte ez a megtiszteltetés a nemsokára szintén kerek évfordulót, 70. születésnapját ünneplő alkotót, aki „szerkesztői rendelésre” maga olvasott fel ismertebb és előadásában most először elhangzó verseket egyaránt. Szóba került készülő, „főműgyanús” dokumentumregénye, illetve a Kortárs idei díja, melyet 2014 decemberében Ferenczes átvehet. Az este hangulata ambivalens volt; azon szerkesztői megjegyzés mellett, miszerint Lövétei Lázár szükség esetén nevére veszi Ferenczes költeményeit, nem volna helyes utóbbi keresetlen, kvázi kordiagnózisát sem felejteni: ma pénz van, azon kívül viszont semmi sincsen. A közönség újra meg újra kirobbanó nevetése ezt persze ismét cáfolja: a szerzők legalábbis humoruknál vannak.
Egyfajta „közönségvándorlást” lehetett megfigyelni a Székelyföld bemutatkozása és a Kultúrpalota kistermében, nagy érdeklődés mellett megrendezett Magyar írók estje között, ahol Mészáros Sándor, a Szépírók Társaságának elnöke kérdezett, szabadon és érdekesen. Beszélgetőtársai Dragomán György, Péterfy Gergely, Szabó T. Anna és Szilágyi Ákos voltak, akik valamennyien fel is olvastak nemrégiben megjelent köteteikből.
Szilágyi Ákos, Dragomán György, Mészáros Sándor,
Péterfy Gergely, Szabó T. Anna
Szilágyi Ákos Baglyok könyve tavaly jelent meg a Kalligram gondozásában, rokonait a szatirikus antiutópiák és állatmesék között kell keresni. A versek valójában a politikai élet különböző – ragadozó – szereplőiről beszélnek, ezért lehet olvastukkor pointe-élmény, ugyanakkor megrázó is a ráismerés. Dragomán György Magvetőnél az idei év során napvilágot látott Máglya című, harmadik regénye margóján a sikeres szerzőre nehezedő nyomásról, elvárásokról, különböző termékenységű időszakokról, a regényíró által elkövethető „stratégiai hibákról” (például két művet írni egyszerre) folyt a szó. Péterfy Gergellyel, a Kitömött barbár (Kalligram, 2014) szerzőjével közös, Marosvásárhelyről, illetve környékéről való származásuk is összeköti, ennek kapcsán reflektáltak a valóság–fikció–önéletrajziság kérdésére. Péterfy különleges státusát emelte ki a városban való tartózkodása során, mely a „vendégként–otthon–teljes jogon–más személy (édesapja) képviseletében elemeiből tevődik össze. Az ő „hosszú”, szerinte novemberi olvasásra például adekvát regénye ismertetésekor került szóba élete és alkotása számára meghatározó nagyapja, a főleg Erdélyben és főleg lírikusként számon tartott Jékely Zoltán, az ő és köyvtárának szerepe a mű megszületésében. A személyes hangulat Szabó T. Anna költőnő néhány gondolata nyomán sem hűlt ki vagy „hivatalosodott vissza”, sőt. A közönség számára egyedi élmény volt Elhagy és Hangok a várakozásban című verspárját meghallgatni, melyekhez kapcsoltan azt is elmesélte, hogyan vezetett költői útja az objektív líra szeretetétől személyes szférájából lényegesen többet feltáró hang felé. A költőnő, aki most Kerített tér (Magvető, 2014) című kötetét hozta magával, reflektált a regényíró–lírikus munkamódszerében általa megfigyelt, nyilván ismét tapasztalatból leszűrt különbségeire. A felolvasóest végén olyan hallgató is volt, aki négy (más-más alkotótól származó), ráadásul dedikált könyvvel indult hazafelé.
A színház előcsarnokában felkerültek az utolsó, délelőtt még hiányzó óriásplakátok is. Egy-egy interjú hangzik el, akár a lépcsőn ülve. A közönség heterogenitásáról szépen beszél az az epizód, amikor közvetlenül egymás után az Én is tudok beszélni és a Száz év magányt keresik – mindig maguk az érintettek.
Csakis Gálfalvi Zsolt szavaival érdemes búcsúzni: „Viszontlátásra a könyvek között!”
