Rendezők reakciói
A darabok rendezőinek első benyomásai a művek elolvasása után
Béres László
Pozsgai Zsolt darabján látszik, hogy nagyon jól ismeri a békéscsabai színészeket, így személyre szabott karakterekkel dolgozunk, nem kellett a szereposztáson gondolkodni. Az Öreg üreg realista, mégis abszurd helyzetből kiinduló darab, amelyben egy családi dráma bontakozik ki. Értékvesztett társadalmat ábrázol, ahol fölmerül a kérdés, az értelmiségnek, máshonnan nézve: az arisztokráciának van-e még keresnivalója a világban. A történet a hetvenes években játszódik, de egyértelműen a máról szól.
Csurulya Csongor
Nem volt időm elmélyülni a szövegben, de első olvasatra, az ösztöneim alapján két világot látok elkülönülni Vörös István darabjában: az egyik az alvilágé/épülő metróé/alagúté, a másik a földi valóságé – mint az előző ellentéte. A cselekmény valahol a kettő metszéspontjában játszódik. A végén történő változás majd mindent elsöpör, de erről sem lehet tudni, hogy a jövő vagy a múlt okozza. Következésképp az értelmezés sem működhet egysíkúan, nem lehet egyértelműen pro vagy kontra ítélkezni, de azt azért szeretném, ha az alvilágiakkal – akiknek a rendjébe beavatkoznak a dráma során – érezne némi szimpátiát a néző.
Szabó K. István
Székely Csabát és munkásságát régen ismerem, nem lep meg, amit olvasok. A szerző nem hazudtolta meg magát, sem a stílusát. Fekete komédia, keserű ízű groteszk. Amit ábrázolt, az nem jövőkép, hanem állapot. Ugyan kevés idő állt a szerző rendelkezésére, Az ajtók záródnak mégsem kelti sebtében összefércelt mű benyomását. Átgondolt, tartalmas, véleménye van – ez a legfontosabb egy kortárs műben.
Bábos rendezők reakciói
Hoffer Károly Szálinger Balázs: Malacok című művét dolgozza fel.
Ez a feladat számomra mindenképpen nagy kihívás, hiszen tavaly végeztem a Színművészetin. Eddig két rendezés van mögöttem, hosszú előkészítő fázisokkal. Ehhez képest az ember beesik ide, és azonnal produkálnia kell valamit. Ez tényleg a lehető legmélyebb víz, amibe dobhatják az embert.
Nagyon örülök, hogy Szálinger Balázs művét kaptam. Nagyon jót írt. Kicsit hosszú, de egyeztettünk, hogy belenyúlhatunk, illetve folyamatosan nyomon követi a munkánkat. Dolgoztam már vele, akkor ugyan színészként, és éppen Veres Andris rendezte. Abban a munkában is nagyon hálás volt a vele való együttműködés, hiszen élőként kezelte a szöveget. Ha beleimprovizáltunk valamit, hagyta.
Izgalmasnak ígérkezik az elkövetkező időszak, mivel a színész csapatomból sem ismerek mindenkit, és ők sem mind ismerik egymást, de ez a jó. Az lehet nehezebb a színházi feldolgozásnál, hogy nekünk rekvizitekre van szükségünk. Az előadásnak egy olyan egységes formai világot kell találni, ami ennyi idő alatt is teljesíthető és vállalható. Mély víz.
Nagyon hálás vagyok Balázsnak azért is, mert abszolút gyerekdarabot írt. Nyilván a téma miatt is inkább az alsós, 3-4. osztályos gyerekeket szólítja meg leginkább. Maga a szöveg egyébként olyan, hogy minden korosztálynak szól, hiszen mondjuk a gyerekek az elrejtett Ady-sorokat nem úgy fogják értelmezni, mint szüleik, de éppen ezért jó.
Veres András Orbán János Dénes: Pokolalatti avagy az alagút vége című írásával birkózik meg.
Nem csináltam még ilyet, de hasonlót sem. Egyetemi vizsgamunkákat raktunk össze sebtiben. Félretéve a tréfát, rendeztem már rövid idő alatt előadást, de ilyen gyorsan még soha.
Úgy érzem a szöveg kezelhető mennyiségű ahhoz, hogy vasárnap színpadra kerüljön. Amivel nekem nagy kérdéseim vannak, az maga a témaválasztás. Tudom, hogy egy sorsolás eredménye a téma, de éppen ezért arra vagyok kíváncsi, mit tudunk kihozni a gyerekeknek a 4-es metróról. Óhatatlanul benne vannak a műben a napi események. Fontos, hogy úgy tudjuk formálni, amivel egy átlagos gyermek nézőt, akinek még a metró nem is annyira fontos, is megszólítsunk. Ne csak egy felnőttekre kacsingató pamflet legyen belőle. Ehhez ki kell találnunk azt a gyerekszínházi formát, amivel a világ egészét mutatjuk meg. Ez a feladatunk.
Jó helyzetben vagyunk abból a szempontból, hogy eléggé követhetők a szituációk. Orbán János Dénes meseibb, általánosabb problematika felé vitte el a történetet. Nem valós szereplőkkel dolgozik, hiszen az események a pokolban játszódnak ördögfiókákkal. Meglátjuk.
A csapatom vegyes: vannak olyanok, akikkel már dolgoztam, többször is, illetve akadnak színészek, akiket most ismertem meg. Ezt tovább bontva: vannak bábszínészek és prózai előadók. Nyilván a következő másfél napot nem arra fogom szánni, hogy arra kényszerítsek valakit, olyat csináljon, amit nem ismer.
A szereposztás már a fejemben van, de csak akkor hirdetem ki, amikor mindenki megérkezik. Azt nem szeretném, hogy valaki már benne legyen a szerepében, míg mások később ismerkedjenek meg a feladatukkal. Addig a teret, bábokat igyekszem biztosítani.
Fekete Ádám meglepő című darabja, a Süvölvény expressz kettőbé Bartal Kiss Rita rendezőt is meglepte első olvasatra.
Nagyon aktuális a darab. Jelenlegi helyzetünkről mutat kicsi, helyes helyzetképet. Először megijedtem, aztán második átolvasást követően kialakult a mozim. Számomra nagyon fontos, hogy képeket lássak először. Ez egy drámaíró verseny, ahol szöveget kapunk, és az írás folyamatához rendezőként nincs hozzá közünk, ami speciális helyezet. A bábszínházban fontos a dramaturgi munka, amely során leginkább vizuálisan kell gondolkodni.
Ennek ellenére jó a mű, nagyon jó humora van, jó dolgozni a szöveggel. Kiválóan játszható jelenetek vannak benne.
Korosztályi megközelítés szerint nem kicsi gyerekeknek szól, sőt inkább már a középiskolás, még éppen általános iskolás diákok számára ajánlható. Mivel kevés a rendelkezésre álló idő, előre kell gondolkodni a technikában, amellyel egy nagyon vegyes, semmiképpen nem hagyományos bábjátszást fogunk próbálni.
A csapat sorsolása után elárulhatom, hogy éppen őket szerettem volna, de persze mindenkinek örültem volna. Tegnap beszélgettünk róla, és éreztem, hogy így lesz. A feladat izgi nagyon, mindenki nagyon izgul. Olyan ez, mint egy jó vizsga.
A darab megírása és leadása után arra kértük a drámák íróit, hogy beszéljenek az éjszakai alkotói és egyéb élményeikről, a frissen született művükhöz, a műfajhoz való viszonyukról.
Pozsgai Zsolt
Korábban az első három drámaíró versenyben vettem részt. Akkor még játéknak tekintettem az írást, úgy éreztem, csikóként meg kell ugrani az akadályokat, ki kell írni a másik szemét. Az utóbbi időben azt élem át, hogy már nem szívesen játszom a tollammal, ha ezt a képzavart megengedhetem most magamnak. Nem szívesen használom már olyanra, amire úgy gondolom, hogy nem kellene. Egy ilyen drámaíró verseny akkor is egy játék, senki nem gondolhatja komolyan, hogy ennyi idő alatt egy érvényes művet meg lehet írni, vagy ha igen, akkor az nem biztos, hogy éppen az alkalomnak megfelelő. Ennek ellenére én olyat szerettem volna írni, ami a Bárkában, vagy egy későbbi kötetben is vállalható, nem akartam baromkodni ma éjjel. Így aztán átmentem azon a drámai keserven, amikor az ember valódi művet szeretne létrehozni, amiben maga is hinni tud, csak most nem két hét alatt, hanem egyetlen éjszaka alatt – ez egy kicsit megterhelő volt.
Mikor megjött a téma elég sokat gondolkodtam, mert nagyon kínálta magát, hogy az ember véleményt mondjon a mindenféle politikai hercehurcákról. De eldöntöttem, hogy ezt mindenáron el kell kerülnöm. Az ember egy-két témát végiggondol, amikor az újságcikket megkapja, és különböző folyosókon el kell indulni, más írásművekkel ellentétben itt azonban gyorsan kell dönteni, hogy melyik lesz az, amelyikről már nem lehet visszafordulni, még akkor sem, ha útközben úgy tűnik, hogy nem ez az igazi mégsem. Csodálatos módon bejött nekem egy történet, ami a metróban játszódik 1970-ben a kettes metró építése közben. Miután megkaptam, a szereplőimet, megörültem, mert mindegyiket jól ismerem, sokat dolgoztam is itt velük Csabán, korábban. Ezért úgy gondolta, hogy ezt a történetet akkor rájuk húzom, a különféle karaktereknek megfelelően, valamiféle ajándékot szerettem volna nekik adni ezekkel a szerepekkel, hogy valami olyat csináljanak, amivel színészi képességeik legjavát tudják megmutatni. Sajnos nem lett vidám a történet.
Egyfelvonásost írtam már például a nyíregyházi színház nagyszerű kezdeményezésére, amikor Forgács Andrással, Tasnádi Istvánnal s velem írattak egy-egy egyfelvonásost. Ez azért volt óriási, amellett, hogy mi is élveztük és a közönség is értékelte, mert ezeket a falakat végre áttörte valaki: hogy beszéljünk egymással, találkozzunk, üljünk le, legyen közös ügyünk. Én már húsz éve mondom azt, hogy Budapestnek szüksége van arra, hogy ezeket a drámával foglalkozó szerzőket valamiféle stúdiószínházba összehozza. Volt erre az Új Színházban egy sikeretlen kísérletem, de nem adtam fel a harcot, hogy ezeket a szerzőket egy színház köré lehessen szervezni.
Székely Csaba
Az éjszaka csupa móka, kacagás volt. Alkotótársaimmal, Orbán János Dénessel és Szálinger Balázzsal kimentünk néha a szálloda elé levegőzni egyet.
Nem mondhatom, hogy könnyen elindult a munka, tulajdonképpen csak éjféltájban kezdett körvonalazódni, hogy mi is lesz ebből a darabból, 1 óra körül láttam, hogy hány jelenetből fog állni, milyenek lesznek a szereplők stb. Éjjel 1-től reggel 8-ig született meg maga a szöveg. Amikor elküldtem, úgy éreztem, hogy még lehetett volna dolgozni rajta. Pedig így is többet pepecseltem vele, mint kellett volna. Az elmúlt egy hetet hasonlóan gyors tempóban töltöttem, egy másik drámával, 26-án kellett leadnom, csak azt nem éjszakánként kellett csinálnom.
Eléggé abszurdba hajló, de felismerhetően mai karakterekkel játszó darab, jövőbe helyezett cselekménnyel, apokaliptikus környezetben. A többit majd meglátjuk a színpadról.
Ha egyfelvonásosnak azt nevezzük, ami nem két felvonásból áll, hanem annál kevesebb, ha ilyen kis félórás darabokra gondolunk, akkor érdekes lehet, ha egy színház, kettőt-hármat egymás mellé rendel és műsorára tűz egy este. Van egy ilyen jellegű művem már, Körhinta címmel, amit Prágában játszik egy színház egy másik szerző hasonlóan rövid művével összekapcsolva. Érdekes a kettő együtt. S most már két saját egyfelvonásosom is lesz akár…
Vörös István
Elég komoly aggályaim voltak magammal szemben, mert múlt pénteken volt egy premierem a Baltazár Színházzal, de azt a darabot kilenc hónap alatt sikerült megírnom, s nagyon megküzdöttem annak a lírai hangjával, illetve, amíg megtaláltam, ezért féltem egy kicsit. Most ez mégis kilenc óra alatt sikerült, igaz, amit ott kitaláltam, azt a fajta lírai építkezést, itt is tudtam hasznosítani, s lehet hogy ez a darab még egységesebb lett.
A téma lehetővé tette, hogy ne egy ökörséget írjon az ember. Ilyen improvizálásnál megvan az esélye, hogy olyan témát kapunk, amiből egyszerűen nem lehet komoly dolgot kihozni. Van, ami nagyon kívánja, hogy dráma legyen belőle, van, ami kevésbé, s van, ami egyáltalán nem. Ez a cikk egy helymegjelölés volt és egy-két motívum. Ráadásul, mint színpadon megjeleníthető hely, maximálisan használható. Örültem, hogy tárgyszerű, leíró volt a cikk, ami nem kényszerített semmilyen őrületbe. A saját őrületemet, persze belevihettem, de az már az én saját utam, azzal nincs probléma.
A metróállomás avatása előtt egy héttel, most játszódnak az események: egy állomásfőnöknő két unokatestvérét csövezteti a metróalagútban. Csakhogy mindjárt következik az avatás, és ezért el kell menniük onnan, de felidéznek olyan szép pillanatokat, mint amikor a gellérthegyi csőtörés miatt legalább egy évig csúsztak a munkálatok, mert egy hatalmas szökőár vonult végig a városon. Valóban megtörtént, hogy a víz fölemelt egy autót egy emelet magasra, s én most ezt tovább is pörgettem egy kicsit. A másik három szereplőm pedig terepszemlére érkezik, de maguk sem tudják, hogy ők most valami hatalmasságok, akik dönthetnek valamiben, vagy mégsem. Végül ezt a két csapatot egymásra engedtem, hogy mit tudnak egymással kezdeni.
Az egyfelvonásosban nem tudsz egy olyan széles panorámát rajzolni. Olyan, mint az elbeszélés és a regény közötti különbség, vagy a haiku és a szonett közötti különbség. De az egyfelvonásosba is bele lehet vinni, amit akarsz. Én mostanában azt gondolom, hogy inkább kevesebbet, akár egy kis pöttyöt odatenni, az is nagyon elég lehet. A shakespeare-i regényes elbeszélés, az nem megy egy egyfelvonásosban, de egy abszurd vagy lírai hang az megy. S nekem mindkettő tetszik, most is valami ilyen szálakat húzogattam meg.
A darab megírása és leadása után arra kértük a bábdarabok íróit, hogyan beszéljenek az éjszakai alkotói és egyéb élményeikről, a frissen született művükhöz, a műfajhoz való viszonyukról.
Fekete Ádám
Mivel előadásom volt az este, csak 10 óra után tudtunk elindulni, útközben vettünk egy Heti Választ, elolvastam a cikket, de a kocsiban még nem vettem elő a gépet. Csak gondolkodtam, hogy mi legyen az egész struktúrája, meg mi legyen a konfliktus stb. Mikor megérkeztem beraktam egy kis David Bowie-t, mert eldöntöttem, hogy most arra fogok írni. Nagyjából összeraktam tíz jelenetet, és elkezdtem sorra megírni azokat. Nekem a csúszás miatt 10-óráig volt a határidőm, s akkor le is tudtam írni a függöny szót. Átnézni már nem volt időm. Vannak benne olyan instrukciók, kommentárok, amik inkább csak az előadóknak szólnak, hogy oldják meg ezt vagy azt. A legvégét nem érzem elég cizelláltnak gondolatilag, de nem vagyok elégedetlen, úgy érzem összeállt.
Érdekes, hogy milyen helyekről „lopkod” ilyenkor az ember. Milyen példák jutnak eszébe, amelyek megihletik. Úgy gondoltam el az emberi és a nem emberi világ találkozását, hogy az emberek építkezése egy másik világba beleütközik. S alapvetően ez a konfliktus forrása. A nem emberi lényeknek a pontos státusza kicsit eldöntetlen maradt. S az emberekhez való viszonyuk sem eléggé kidolgozott.
Mindig törekszem arra, amikor gyerekeknek szóló darabot írok, hogy legyen egy gyermeki síkja, egy általuk is élvezhető, számukra is szórakoztató szövege. Most is így írtam, de ez nem igazán kisgyerekeknek szól, vannak olyan emberi szereplői, akik inkább a felnőtteknek köszönnek vissza ismerősen. Mégsem baj ez, mert a gyerekek sokkal többet felfognak annál, mint amit gondolunk róluk, és ha nem is értik teljesen azokat az áthallásokat, amelyekkel az felnőtt inkább találkozott már, mégis átmegy nekik is belőle valami. Én is úgy vagyok, hogy a kisgyerekkoromba szeretett művekből ma már sokkal többet értek meg, de már akkor is ugyanúgy szerettem azokat, mint most. S ez a tapasztalatot próbálom mindig íróként is működtetni, megvalósítani.
Orbán János Dénes
5 óra 30 perckor befejeztem a feladatot. Közben igen jól szórakoztam, Szálinger Balázzsal megittunk két palack bort és röhincséltünk egy csomót, időnként Székely Csabát is megterrorizálván. Ellenben cáfolnom kell azon legendát, hogy én nemigen alszom. Igenis szoktam csak máskor, mint mások, ugyanis a mosónők korán halnak, a poéták pedig későn kelnek. Úgy érzem, van eleje, közepe és vége a darabomnak. Ennyi idő alatt, ennyire tellett, ha lehetőségem lenne az átírására biztosan lehetne teljesebb és jobb is.
Azért a szakterületem ez a téma, mert ilyenkor mindig a baloldalamon lévő ördögtarsolyba nyúlok, Búbocska mellé, aki a hajdani Ördögregényem főszereplője. Alagútról lévén szó, ezt is el lehetett helyezni a pokol vicces világában, ahol ezúttal akörül folyik a csetepaté, hogy a polgármester kitalálja, földalattit kell építeni a pokolban. De hogyan lehet a pokolban földalattit építeni, amikor a pokol elve a föld alatt van?
Én csak belecsöppentem ebbe a világba, amikor a Búbocska című ördögregényem dramatizálására fölkértek, azóta engedelmeskedem Varga Ibolyának a kolozsvári bábszínház magyar tagozata igazgató-főrendezőjének, aki időnként foglalkoztat. Ezt a darabot próbáltam úgy megírni, hogy élvezhető legyen a gyerekek számára, de a felnőtteknek is legyen aktuális mondanivalója.
Szálinger Balázs
Azzal telt az éjszaka, hogy egy mesedarabot próbáltam írni. Mivel el is küldtem az igazgatónak, így lett is egy kész mesedarab, majd meglátjuk, hogy milyenre sikerült. Ezzel foglalkoztam, és szomszédoltam, Orbán János Dénessel találkoztunk időnként, ő borért jött, én sajtért mentem, de a darabokat nem együtt írtuk. Nem maradt időm, de főként erőm a végén elolvasni a szöveget, úgyhogy nem is tudom megítélni még. Nem tudom milyen korú lesz a közönség, mert van olyan darab, amelyik hatéveseknek és van olyan, amelyik tizenhat éveseknek. Az enyém inkább tíztől fölfelé érthető, a kisebbek nem biztos, hogy mindent fognak érteni belőle, a felnőttek biztosan többet.
Tartottam egy kis castingot tegnap a bábtárban, besírtam magam, hogy ha már a felnőtteknek szóló darabok írói megismerhetik a szereplőiket, akkor én is lássak valamit. Vakondot nem találtam, de találtam három nagyon kedves malacot, meg egy katona malacot is találtam és egy békát. Gondoltam, az egyik malacot megpusziltatom, s lesz belőle béka…
Szeretem a bábműfajt, mert a gyerekeket átverni nem lehet, náluk olyan, mint sznobizmus például nincsen. A felnőttek képesek annak is tapsolni, ami valójában nem tetszik nekik, sőt, még azt is képesek gondolni, hogy tetszik, miközben nem. Ez a gyerek esetében nem képzelhető el.
(Elek Tibor)
A drámaírók első reakciói
Az alagút vége című cikk lényegének megismerése után arra kértük a drámaíró verseny és a bábdarabíró-verseny résztvevőit, hogy osszák meg első reakcióikat a címről, témáról, az előttük felrémlő lehetőségekről.
Pozsgai Zsolt
Úgy jöttünk ide, hogy bárminek tetszenie kell: meg kell írni, amit kapunk. Most már nem mondhatjuk azt, hogy nem tetszik. Jobban örültem volna olyan cikknek, amelyik kevésbé politikus tartalmú, mert abból már elegem van. De lehet, hogy épp az a kihívás ebben, hogyan lehet valamiféle olyan történetet kihozni belőle, ami nem valamiféle politikai kabaré, vagy nem valamiféle szarkasztikus kigúnyolása ennek a 4-es metrós bohóckodásnak, aminek mindannyian tanúi voltunk. Kérdés, hogyan lehet ezt úgy feldolgozni, hogy az is elolvassa a szöveget, élvezettel nézze az előadást, aki egyáltalán nem ismeri ezt a történetet. Egyelőre fogalmam sincs…
Vörös István
Ahogy látom, tele van ez a Heti Válasz szám metrós cikkekkel, tehát nem nagyon úszhattuk volna meg, hogy ne valami ilyet kapjunk. De ennek a cikknek örülök, mert van benne egy kép, amelyen Kádár és Brezsnyev utazik a metrón, lehet, hogy ezzel lehet majd valamit kezdeni. A cím is abszolút jó, rengeteg mindent lehet vele kezdeni. Van már néhány ötletem, de hogy merre fog kanyarodni a történet, azt még nem tudom. Arra is gondoltam, hogy drámai jambusokban írom meg az egészet, de az nagyon elnyújtaná a munkát, pedig aludni is csak kellene valamit. Túl sokáig persze nem lehet gondolkodni, maximum egy félórát, s aztán el kell kezdeni írni. S ha netán éjfélkor úgy látja az ember, hogy nem igazán jó az irány, akkor is végig kell már menni az úton. Fenékig ki kell üríteni a méregpoharat, amelyet magamnak készítettem, ha rossz az ötlet.
Székely Csaba
Azt gondolom, hogy ez egy nagyon jó cím. Szinte bármi elképzelhető ez alapján. Elég sötéten és mégis elég optimistán hangzik ahhoz, hogy egy jó drámai alapanyag legyen. Maga a téma – erdélyi lévén – hozzám nem áll túl közel, legfeljebb annyiban, hogy amikor a Keleti pályaudvarnál leszálltam a vonatról, mindig elém tárult az a nagy feltúrt tér, az „Itt épül a 4-es metró” felirattal, meg a bekukucskálós lyukakkal. Meglátjuk mi lesz ebből, még az sem biztos, hogy a fővárosról fog szólni. A metrónak magának van egy szimbolikus jelentéstartalma is, úgyhogy még valami jó is kisülhet a végére.
Fekete Ádám
Lelkes vagyok, jó a téma egy gyerekdarabhoz is, el lehet indulni sokféle irányba. Először ugyan meglepett a cikk, de aztán, ahogy elolvastam, érdekesnek találom magát az építkezés ügyét. Már van is ötletem, hogy mi lehetne darab konfliktusa. Bábokat nem látok még magam előtt, de 3-4 szerepet már igen. Valószínűleg lesz egy emberi és egy nem emberi világ, és ez a kétféle világ talán a 4-es metró keresztmetszetében fog találkozni és konfliktusba kerülni. De erre senki ne vegyen mérget.
Orbán János Dénes
Sokkal rosszabbra számítottam. Ez viszont egy nagyon pompás téma. Én már össze is raktam a darabot a fejemben. Ez az én szakterületem. Természetesen nem árulom el, hogy miről fog szólni. Ez olyan téma, amivel lehet úgy poénkodni, hogy olyan előadás szülessen, amelyet gyerekek élveznek, mert jópofa, a felnőttek pedig valamilyen aktuális mondanivalót szűrnek le belőle. Látom már a bábokat is magam előtt. A félelmem csupán az, hogy 20-25 perces darabot kért az igazgató úr, én pedig úgy látom, hogy az éjszaka elegendő lesz arra is, hogy egy teljes 40-45 perces bábdarabot írjak. Mindesetre én megírom, aztán majd húzunk belőle.
Szálinger Balázs
Tetszik a téma, nagyon sok allegóriára ad lehetőséget. Nem érzem politikusnak, esetleg csak most politikus, mert választási kampány van. Ez a feladat, meg kell csinálni úgy, hogy az ember elkerülje a téma adta lehetséges csapdákat, és élvezze is. Mégiscsak gyerekeknek írjuk a darabot, nem felnőtteknek, a gyerekeknek, akik nem szavaznak, engem nem érdekel, hogy a felnőttek mit gondolnak erről a témáról. Van egy alaptörténetem, egy alapszituációm, abból kell megírni. A fejemben kell lenni egy mesének, amiben például, ha már alagútról van szó, vakondok a szereplők. Nem tudom, vannak-e itt a bábszínháznál vakondok, de a rendező kreativitásán is sok múlik, lehet, hogy ő malacokat fog találni a kelléktárban, s akkor róluk fog szólni a darab. Egy előadás több elemből áll, én csak a szövegért felelek.
(E. T.)
Kihúzták a XIX. Magyar Drámaíró Verseny cikkét
Kihúzták a szerzők és a közönség által is nagy izgalommal várt témát: az István, a király mai előadása előtt kisorsolták a legfrissebb Heti Válaszból a cikket, amely az ötletét adja a születendő daraboknak.
A ma esti István, a király-előadást Fekete Péter, a Békéscsabai Jókai Színház igazgatója két fontos ünnepi mozzanattal vezette be. Először, színházi világnap lévén, felolvasta Brett Bailey dél-afrikai drámaíró üzenetét – ez kellőképpen ráhangolta a részben gyanútlan közönséget a további csodavárásra. Többen ugyanis jegyük megvásárlásakor még nem is tudták, milyen meglepetések készülnek a színfalak mögött, s hogy részesei lehetnek a mindent eldöntő pillanatnak: a Magyar Drámaíró Verseny témája kihúzásának.
Idén a legfrissebb Heti Válasz cikkeiből – melyeket személyesen a főszerkesztő, Borókai Gábor hozott magával Budapestről, s kevert össze a színpadon egy kalapban – sorsolta ki a versenyt megálmodó Siposhegyi Péter fia, Siposhegyi Zoltán a szerencsés írást, melynek címe és szövege a születendő darabok témáját adja majd. Mint minden eddigi évben, most is nagy meglepetést és derültséget okozott a felolvasott cikkcím, mely így szól: Az alagút vége. Első felvezető mondata pedig (hogy a tartalomból is megsejtsünk valamit): Március 28-án – hacsak nem jön közbe valamilyen váratlan esemény – átadják a 4-es metrót.
Siposhegyi Zoltán a kihúzott cikkel,
a háttérben kíváncsi szerzőtekintetekkel
És hogy melyik író melyik színészcsapatra írja darabját? A sorszámokat maguk a szerzők húzták ki egy cilinderből:
Drámaírók:
Székely Csaba: 1. csapat
Pozsgai Zsolt: 2. csapat
Vörös István: 3. csapat
Bábos drámaírók:
Szálinger Balázs: 1. csapat
Orbán János Dénes: 2. csapat
Fekete Ádám: 3. csapat
A szerzőknek holnap reggelig van idejük megírni azt a drámát, amelyet aztán a csapatok - egy-egy rendező irányításával - azonnal próbálni is kezdenek, és szombaton este bemutatnak a Jókai Színház nagyszínpadán. A bábdarabok esetében a bemutatók vasárnap lesznek.
