„A mai kor embere annyi szexualitást, kísértést lát a médiában, hogy elhiszi: saját életének is ahhoz kell hasonulnia. Holott az művi világ. Médiaszakemberek találmánya, hogy a zsigereket ingerelve ösztönözzék a vásárlást. Ez a technika a huszadik században felőrölte az emberiséget. Egyik következménye, hogy soha senkinek nem tetszik eléggé a párja. Ha vacsorára viszi, akkor útközben vagy az étteremben biztosan lát olyan képeket, amelyeken kinézetre izgalmasabb emberek vannak. Másik következmény: nem maradtak titkok sem a szerelemről, sem az erotikáról. Pedig mindkettő a titok művészete. A harmadik következmény: mindenki nagyon okosnak hiszi magát a szerelem, csábítás, szexualitás, házasság, válás kérdéseiben. Mert naponta olvassa a magazinok idevágó, ám rendkívül ostoba tanácsait. Goethe korában másként volt. Senki nem tudott erről semmit, magának kellett megfejtenie a titkokat. (…) Mesterember vagyok. Mint egy műbútorasztalos, aki megtanulta a szakmát, és a raktárában van ezernyi ilyen-olyan fadarab, félkész bútor. Befogja az egyiket a satuba, reszelgeti. Félreteszi, másikért nyúl. Azt keresi, amelyikbe bele tud szeretni. Régi vágású szerző vagyok. Ha a szocializmus nem járatta volna le a kifejezést, azt mondanám: végül mindig az a téma marad a munkaasztalomon, amelynek van valamiféle érvényes – és számomra égetően fontos – mondanivalója. Csak olyan témából tudok könyvet írni, amelyről képes vagyok elhinni: ha elkészül, attól az olvasónak egy picit jobb lehet. Talán csak millimikronnyival, de azért mégis. Talán badar, hiú remény ez, de én már ragaszkodom hozzá.”
(Részletek egy interjúból)