Gertheis Veronika
Hetes
Amikor a busz ajtaja bezárult,
belülről éreztem a rázkódást, a gyomrom rángott meg először,
aztán a bordáim, és a szívem is biztosan remegett,
hiába nyeldekeltem, a zötyögés feltört egészen,
kiömlött a szememen, és onnantól már
a nyálam is sós lett.
Amikor a busz ajtaja bezárult,
a kék suhanásban nem láttam a mamát,
szegény öreg kotlóst, csibétlen tollcsomót,
ahogy ormótlan szatyrai fülét markolássza
az én tenyerem helyett, a mama keze mindig fázik,
akkor is reszketett, és én nem voltam ott,
hogy megmelengessem.
Amikor a busz ajtaja bezárult,
a növekvő távolságban nem hallottam a papát,
morgós vén kutyát, lábdobogását végig a buszon.
Álljon meg! ugat úgy, ahogy csak az a kutya tud,
aki igazán felel a jószágért, állja a sofőr tekintetét, tűri a lenézést,
csak leszállhasson és visszarohanjon.
Amikor a busz ajtaja bezárult,
a félelemtől nem éreztem a haragot,
amellyel ők takargatták a félelmüket,
hát ki az a hülye, aki otthagy egy gyereket a megállóban,
a sofőr szerint a papa, a papa szerint a mama,
a mama szerint a válság az oka mindennek.
Amikor a busz ajtaja bezárult,
a saját üvöltésemtől nem hallottam a bátorító hangokat,
sem a mamát savazókat (hát ki az a hülye, aki otthagy egy gyereket a megállóban),
ellöktem a felém nyúló karokat, cövekeltem, álltam a vihart,
míg nem egy kivédhetetlen tornádó a levegőbe kapott, megpörgetett
és szorosan megához ölelt, hát megvagy, Muki!
A százkezű lány
A százkezű lány integet,
ágyamra tüskés labdát dob,
mások azt mondják, gesztenye,
én tudom, hogy nem az.
Ha nyújtózom, épp elérem,
egyik kezének pacsit adok,
és becsukom az ablakot.
A százkezű lánynak valaha
két keze volt, mint nekem,
és barna haja, copfjai,
vaskos, kék szemüvege,
málna-mosolya, a teste
körül pedig vastag burok,
mint a gesztenyének.
A százkezű lány szeretett
cirkuszosat játszani,
az aszfalthasadékon járt
kötéltáncot, a többiek
röhögtek, artista helyett
bohócnak nézték,
de ő csak piruettezett.
A százkezű lány utálta
a kirándulásokat, nem
az erdőt, hanem a rohanást,
a meg nem szagolt virágokat,
a métát, a verejtékcseppek
gördülését, a gyapjúpulcsijára
dobált bogáncsokat.
A százkezű lány mellett
elrohant a világ, talán
ezért is lett fa a házunk előtt,
hogy száz évig táncolhasson
a járdarepedéseken,
és ruhájáról évről évre
lerázhassam a bogáncsokat.
Partizán
Nem vagyok béna, nehogy azt hidd!
Ami azt illeti, tudok én célozni,
simán eltalállak, ha akarom,
egyébként sem vagy olyan nehéz célpont,
mint gondolod magadról,
csak azért dobok mindig melléd,
mert oda célzok, és kész.
Mert ha eltalálnálak, hát annak
végzetes következményei lennének.
Ha csak úgy simán kidobnálak,
az rögtön szemet szúrna neked,
mert te azt hiszed, hogy a lányok
bénán dobnak, és az öltözőben
azt mondanád a srácoknak, hogy
„láttátok, hogy dob ez a csaj?",
és akkor nyilván már azt is
észre vennéd, hogy nem csak dobni tudok,
de szép vagyok, kedves, okos, ilyenek,
és elhívnál fagyizni.
Én zavarban lennék, mert korábban
még senki soha, de ez tetszene neked,
nekem pedig az, hogy te is
a csokit meg a citromot szereted.
Jól sikerülne, újra találkoznánk,
újra meg újra, amíg azt nem mondanánk,
hogy akkor mi most járunk,
és persze mindenki rólunk pusmogna,
de nem bánnánk, mert ők ezt nem értik,
mi viszont nagyon jól megértjük egymást.
Gimibe is ugyanoda mennénk,
(mondjuk csak egy gimi van a városban),
mi lennénk a sztárpár,
és csak mosolyognánk azokon,
akik tőlünk kérnek tanácsokat, mert
annyira izgulnak az első fagyizás miatt.
A szalagavatón fehérben és feketében,
tisztára olyan lesz minden,
mint egy nagy főpróba az esküvő előtt,
amit az egyetem végére tervezünk.
Csak, hogy jönne az egyetem.
Te ugye orvosira akarsz menni,
Pestre, vagy Szegedre, netán külföld,
nekem gőzöm sincs, hogy mit akarok,
de az biztos, hogy valami mást,
valahol máshol, máshogyan, másokkal...
És telnek majd az évek, távkapcs,
új barátok, bulik, fesztiválok,
s ki tudja mi még, milyen álmok,
mindketten egészen megváltozunk.
Talán jön majd egy új lány vagy fiú,
aki miatt veszekedünk, szakítunk,
de én tudom, hogy akkor is, ha nem jön.
Mert ez így egyszerűen nem működik.
Ott állsz a zöld linóleumon
a vonal túloldalán, s nem érdekel
a jövő, mert neked van utad,
csak arra figyelsz, el kell-e ugranod
a labdám elől. Ne félj, nem kell.
Amúgy simán eltalálnálak, ha akarnálak.
