Balássy Fanni
„Kellenek a biztos nyugalmi pontok”
Beszélgetés Simonfalvi Ancsával
Simonfalvi Ancsa debütkötete, a címe ellenére nemcsak karácsonykor lehet remek bekuckózós olvasmány, az Ali király eltűnt varázsmerőkanalát hajkurászó kisunokák kalandját bármikor szívesen kezébe veszi az ember. A könyvben felsorakozó ínycsiklandó fogások miatt azonban egy dolgot mindenképpen fontos megfogadni: az esti olvasást egy kiadós vacsora előzze meg, különben a történetben előrehaladva összefut a nyál az ember szájában, és megrohamozza a hűtőt.
– A pécsi Csorba Győző Könyvtár munkatársaként a mindennapjaid a könyvek bűvöletében telnek. Mikor döntöttél úgy, hogy itt az ideje, hogy egy saját kötetet is viszontláss a polcon, és hogyhogy a legkisebb korosztály felé fordultál az írásaidban?
– Az Óbudai Anziksz kulturális magazin szerkesztőjeként dolgoztam, amikor először megfordult a fejemben, hogy a gyerekeimnek írt meséket közreadjam, de a könyvtár támogató csendje kellett ahhoz, hogy ez a terv meg is valósuljon. Könyvtárosnak lenni világnézet. Mindig hálás leszek azért a miliőért, amit a Csorba Győző Könyvtár ad, de még inkább a szuper kollégákért.
A gyerekeimnek írtam a meséket, így a korosztály adott volt, de jó pár könyvbemutatóval a hátam mögött azt kell mondanom, igazán mázlista vagyok, mert a leghálásabb, legőszintébb közönséget kaptam.
Simonnfalvi Ancsa (Fotó: Kölcsey-Gyurkó Sára)
– A könyv igazi gasztromeseként is értelmezhető, ahol Ali király számtalan fogása mellett az ételnek egyfajta személyiségjelző szerepe is van, a jeti például mirelitet eszik, a barlangban gubbasztó sárkány gyorskaját rendel, míg a remete menekül a fine diningtól. Az vagy, amit megeszel, ahogy a mondás tartja. Te egyetértesz ezzel az állítással? Szerinted miért fontos már egészen kis korban megmutatni a gyerekeknek főzés és közös étkezés örömét?
– Hatalmas fórral indulok ezen a téren, hiszen édesapám mesterszakács, így a gasztronómia egészen kiskorom óta kiemelt része az életemnek. A fenti állításnál talán egy kicsit megengedőbb vagyok, de részemről azt szeretem, ha béke van a tányéromon.
A közös főzés, étkezés legnagyobb értéke az együtt töltött idő, a közben zajló beszélgetés. Szerencsére a gyerekeim nagyon kíváncsi természetűek, így a közös főzés kalandozás is, például a legegyszerűbb ételek, mint a lecsó sokféleképpen való elkészítésére is izgalmas lehet. Legjobban persze anyukám készíti, de próbálkozom kitartóan.
Szerintem egy rakás feszültséget levesz a gyerekekről, ha esténként egy nyugalmas vacsora során elmesélhetik, mi történt velük aznap. Kiakasztó, ha valaki mobilozik az asztalnál, de vasárnap reggel nálunk mindenki hozhatja az aktuális könyvét, és együtt olvasunk, falatozunk, kellenek ezek a biztos nyugalmi pontok a család életbe.
– Megtanuljuk már kisgyerekként, hogy a mesékben a gonosz végül mindig elnyeri a méltó büntetését. Ezzel szemben a te történeted meséktől szokatlan fordulatot vesz: a merőkanalat elcsaklizó Lápi Rittyót a gaztette ellenére vendégül látja Ali király a lakomáján. Számodra miért volt fontos ez a befejezés? Szerinted miért lehet lényeges ilyen üzenetet megfogalmazni a kicsik számára?
– Az az igazság, hogy nem hiszek a méltó büntetésben. Attól, hogy valakit jól megleckéztetünk, hogy lesz jobb a világ? És ha már a Lápi Rittyónál tartunk, úgy vélem sokkal nagyobb próbatétel visszatérni egy olyan közösségbe, ahol gondot okoztunk, jelesül majdnem elszúrtuk az ünnepi lakomát, mint mondjuk a deresen elviselni pár botütést. Mindettől függetlenül ez nem „üzenet”, csak azt mutatja, ahogy a világot látom. Ódzkodok attól, hogy bármiféle direkt üzenettel bombázzam a gyerekeket, de őszintén örülök annak, ha ezekből a gondolatokból magukkal visznek pár morzsát.
– Nem lazsáltál, a tavaly ősszel megjelent első könyved után a második köteted is napvilágot látott a Pagony Kiadó gondozásában A csodálatos nagyapó címmel. Az olvasóid további mesekönyvben is reménykedhetnek még, dolgozol jelenleg valamin?
– Valóban, pont aznap jelent meg a második könyvem, amikor átvettem az Év Gyerekkönyve díjat Elsőkönyves kategóriában – ez a dátum mostantól örökre pirosbetűvel szerepel a naptáramban. A csodálatos nagyapó egy kisgyerek kalandos nyarát meséli el, amit a nagyszüleinél tölt. Azt az időtlen létezést próbáltam megragadni, amikor a gyerek belemerül a játékba, és valahol a képzelet és a valóság közös halmazában jár. Ennek a kötetnek a folytatásán dolgozom, illetve egy ifjúsági regényen. Azt hiszem, aki ír, mindig ír, a történetek nem hagynak lazsálni.
