Kötelezők új megvilágításban
Egy műcsábász magyar irodalmi paródiái
Dávid Ádám, a Móra Kiadó szerkesztője moderálta a programot, amelyen részt vett a könyv szerkesztője, Dian Viktória, a Móra egykori főszerkesztője és Pion István, költő, slammer. Szady Endre: Góg és Pedagóg vagyok én – erős kezdés volt Ördögh Ottó előadásában. Ezután a paródia mibenlétéről folyt a diskurzus. Megtudtuk, hogy a szerző a paródia három szintjét műveli: a stílusparódiát, amikor egy mű külsőleges tényezőire figyel, másodsorban az író szellemiségét is számba veszi, ez egy sokkal mélyebb szint. A következő szintre akkor emelkedik a paródia, amikor a másik szerző szövege csak ürügy, és rajta keresztül egy új művet hoz létre. Amikor a VIP című kötetéről egy kritikus azt írta, sikerült Karinthyn túllépnie, ezt túlzásnak gondolta, ám szó se róla, a kritikus ráérzett, ahogyan ő a paródiát megpróbálja kezelni: számára a paródia csak egy ruha, amit magára ölt, hogy valamilyen jelenségről vagy saját magáról egyfajta paródiát írjon. Pion István úgy véli, Karinthy paródiái igazából nem is paródiák, hanem karikatúrák. Míg a karikatúra a szerzőt, egy egész életművet is kifiguráz egy szövegen keresztül, a paródiában a szerző is szeretné magát megmutatni.
Paródia vagy karikatúra – a XXI. században nem nagyon választjuk szét ezt a két dolgot, de hogy érezzük a különbséget, érdemes elolvasni Ördögh Ottó könyvét, majd az Így írtok tit. Dian Viktória fontosnak tartja, hogy parodizálni csak nagyon jó műveket érdemes, és maga a paródia is válhat remekművé. Erre számos példa akad az irodalomtörténetben, például Cervantes Don Quijote-ja, amely a lovagregények paródiája, vagy A helység kalapácsa Petőfitől. Egyébként a felolvasásból érzékelhettük, mi a paródia: kell hozzá egy műalkotás, például Ady verse, amelyben váteszköltőként heroikus önvallomást fogalmaz meg, Ördögh Ottó szövegében pedig egy osztályteremben vagyunk, és a heroizmus a tanár-diák viszonyra fokozódik le...
Mi okoz örömöt egy-egy klasszikussá vált mű újraírásakor? Erre a kérdésre a szerzőtől több választ is kaptunk: húsz éve ír paródiát, tehát hűséges típus, de minden évben elkapja néhány szerző, tehát egyáltalán nem hűséges. Paródiaíró énje úgyszólván egy „műcsábász”. Valamikor humoristaként sokat szerepelt tévében, rádióban, színpadon, ennek ellenére azt érzi, van benne félénkség, szemérmesség, akkor tudja magát igazán megmutatni, ha belebújik valakinek a bőrébe. Egy korábbi kiadója mondta, hogy ezek az alkotások önmagukban megállják a helyüket, ő mégis valamiért kézen fogja a szerzőket, a segítségükkel megy föl az irodalom pulpitusára, vagy épp elbújik annak paravánja mögé. A kaméleonságot is említette, hiszen megpróbál sokfajta bőrbe bújva az állandó változásban önmaga maradni.
Az újabb felolvasóblokkban Pion István a telefonjából okosította elő a tavalyi Margó Fesztre írt Karinthy-slamjét, majd meghallgattuk Ördöghtől a Találkozás egy fiatalasszonnyal című Karinthy-paródiát. A két szöveg példázta a slam és a klasszikus értelemben vett stílusparódia közti különbséget: míg Pion Istvánnál felmerültek aktuális élményeket érintő témák, ami a nyelvi töredezettség, a szleng kifejezések mellett általában egy jó slam sajátja, Ottó szövegében a Találkozás egy fiatalemberrel című szöveg tükörképét láthattuk izgalmasan variálva a gondolatkísérletet, amivel Karinthy is eljátszott kb. száz éve. Arról is szó volt, hogy a versek, illetve a rövidebb prózaszövegek nagyon izgalmasak felolvasva is, de persze különbözik a slam és a stílusparódia. Dian Viktória István szövegét petárdarobbanásokhoz hasonlította, Ottó szövegét lassan ölő méreghez. István a slamet instantnak nevezte, a közönségnek azonnal értenie kell, de megszólal benne a költő, az író is, nem szeretné, hogy azonnal el is tűnjön, ami felvillan. Régi és hosszú vita egyébként, hogy leírható-e a slam, vagy nem. Szerinte fölösleges vita, hiszen először leírják, és onnan felolvassák – innentől kezdve mindegy. Amikor prózát ír, úgy tudja igazán értelmezni, ha hangosan felolvasva hallja a mondatot. Nincs is nagyobb élmény, mint amikor egy prózaíró egy színházban ötven percen át felolvas a regényéből! Katartikus közösségi élményt ad egy olyan szövegnek, amit az ember egyedül szokott befogadni. Ördögh Ottó korábban előadóművész volt, és amikor összeállított egy estet, beleépítette a csendeket, a feltételezett nevetéseket. Nem tudja, melyik a nehezebb, ő művelte a színpadi előadást és az írást is, mindkettőt élvezi, kollégája szintén. Hozzátette, amíg felületesen ismerte a slam-et, azt gondolta, ez egy olyan műfaj, amivel közelebb lehet hozni a fiatalokhoz a költészetet, de amikor olvasta István verseit, megérezte mögöttük a lelket, és ez nagyon fontos.
Ezután egy újabb vers hangzott el, a politikához közel is, meg nem is: Nagy László: Ki viszi ki a szemetet? Ennek kapcsán arról beszélgetnek, hogy Pion korábban rátalált egy versre, amit 1917-ben adtak ki: a költő Jászai-Horváth Elemér, és verse, Az ismeretlen kísértetiesen hasonlít Nagy László költeményére, már ami a kérdésfeltevést illeti. Ennek fényében úgy tűnik, nem biztos, hogy Nagy László önmagától találta ki versének szerkezetét. Talán ebből is kitűnik, a költészet mindig visszatérő, újrahasznosító folyamat, és ebben a paródiának nagyon fontos szerep jut.
A szerző VIP kötetének szintén Dian Viktória volt a szerkesztője, amelybe egy korábbi kötetéből aesopusi fabulaátiratok is bekerültek. A magyar irodalmi paródiakötettel nagy hasonlóságot mutat, műfajilag változatos, a középiskolai tananyagon alapul, több mívesen építkező prózaszöveg is található benne. Egyedülállónak tartja a többi kortárs paródiához képest, ugyanúgy olvasásra szánt szövegek, mint az eredeti művek. Ezenfelül a Sortalanságba bekerült egy új műfaj, a verselemzés. A VIP-ben pedig szellemi gourmandoknak szánt recepteket találunk, ami a receptleírás köntösében mutatja meg, hogy milyen Hrabal vagy Coelho szövege. A Móra szerkesztői egyébként nagyon fontosnak tartják a klasszikusok kiadását, sok ilyen sorozatuk van, mint például a Móra klassz. Nem hagyják beporosodni a klasszikus műveket, de megpróbálják kicsit új kontextusba helyezni őket. Kiváló példa erre a Sortalanság, de említésre méltó a RePoszt sorozat is, amelyet három slammer jegyez, margóra írt apró szösszenetekkel kiegészítve: Pion Istváné a Petőfi Sándor-válogatás, Gábor Tamás Indiánáé a József Attila-válogatás és Kemény Zsófié az Arany János-válogatás. Ördögh Ottó véleménye szerint azért érdemes a kötelezőket leporolni, mert a tudatnak olyan fejlődési korszakát éljük, amikor kívülről látjuk önmagunkat és mindazt, amit eddig csináltunk. Ezeréves irodalmunkat is illő lenne kívülről látni, és ennek a segítségével élvezhetőbbé, szórakoztatóbbá tenni. Talán ezáltal elmélyíteni.
Szepesi Dóra tudósítása
