„Most akkor írok végre
egy olyan regényt, amelyben
van kávéház meg fiáker”
Benedek Szabolccsal Szepesi Dóra beszélgetett
– Legújabb könyve, A fiumei cápa népszerűségét az is mutatja, hogy olvasói közül sokan eredtek a könyvélmény nyomába, nyári szabadságukon útikalauznak használták a múlt század elején játszódó regényt. Úgy gondolom, ha egy olvasmány beszippantja az olvasót, sokkal könnyebb becsalogatni egy korszakba, még akkor is, ha az tananyag. Neked milyen emlékeid, tapasztalataid vannak az iskolai irodalomoktatásról?
– Kimondottan jók. Azonban ebben kulcsszerepe lehetett annak is, hogy mind általános, mind középiskolában olyan magyartanárom volt, aki teljes átéléssel és – én legalábbis így láttam akkor – szenvedéllyel tanította az irodalmat, és nemcsak az elsajátítandó és visszakövetelendő tananyagot látta benne, hanem azt is éreztette velünk, hogy szereti, amiről a katedrán beszél, mi több, a maga módján megpróbálta átadni nekünk ezt a szeretetet is. Lehet, hogy utóbbi nem mindenkinél sikerült, de aki fogékony volt rá, annál igen. Nálam biztosan, persze ehhez az én esetemben nyilván az is hozzájárult, hogy rögtön azután, hogy megismertem a betűket, szenvedélyes olvasóvá lettem, így az voltam már akkor is, amikor beültem életem első magyarórájára. Egyébként érdekes módon ezeken az órákon az írók és költők élete kötött le a leginkább, a körülmények, ahogyan a művek megszülettek: sorsok, múzsák, helyzetek... A „mire gondolt a költő?” típusú úgynevezett elemzéseket kötelességtudóan bedaráltam, de különösebb jelentőséget nem tulajdonítottam nekik. Ja, és az úgymond fogalmazásokat is nagyon szerettem, ezekből már az általános iskolában is mininovellákat kanyarintottam. Gimnáziumban ez átváltott műelemzésekké, de azért ott is kiélhettem a grafomániámat.
– Manapság sok szó esik arról, hogy a kötelező olvasmányok elavultak. Mi a véleményed erről?
– Szerintem a kérdés bonyolultabb annál, mint hogy cseréljük le a klasszikusokat mai művekre, és hogy az Antigoné helyett vegyük elő az iskolákban a Harry Pottert. Amit egyébként, mondjuk, konkrétan támogatnék is. Ugyanakkor az iskolai irodalomtanítás jelenleg, meg hát évtizedek óta a történelemtanítás menetét követi, amiben van logika, elvégre az irodalomnak is van egy többé-kevésbé fölrajzolható fejlődési menete, ahogyan eljutott a kezdetektől napjainkig. Nem beszélve arról, hogy a többi művészeti ághoz hasonlóan az irodalom is az adott kor tükre, tehát van bizonyos jogosultsága annak, hogy a történelem vezérfonala mellett haladva nézzük a műveket. És hát az se elfelejtendő, hogy vannak olyan művek a múltban meg a közelmúltban, amelyekre igenis hívjuk föl a srácok figyelmét. Emellett viszont a művészetre mégiscsak egyfajta szabálytalanság jellemző, mindig is voltak az általános trendektől eltérő törekvések, kísérletezések, amelyek megszólalásuk módját tekintve kilógtak a sorból, elütöttek a korszellemtől, tehát nem lehet mindent ugyanabba az adott skatulyába beletenni. Nyilván kamaszként nem a legjobb élmény mondjuk az antik szerzők műveit gyűrögetni, miközben ezernyi más, az érintett korosztályt jobban érdeklő és hozzá közelebb álló könyvet lehet olvasni. A lányaim például azt mondták, hogy a kötelező olvasmányok nagyon szomorúak, tele vannak tragédiával. Lehet, hogy külön kellene választani az irodalomtörténet oktatását a klasszikus magyaróráktól. Lehet, hogy a történelem mellé kellene egy külön művészettörténet tantárgy, az irodalomóra pedig hasonló lehetne mondjuk a rajz- meg az énekórákhoz, amikor is alkotásokról van szó, vagy a gyerekek egyenesen alkotnak.
– Már a korábbi regényeidnél is azt éreztem, mintha nem is kortárs írótól származnának, hanem az adott korban írták volna őket. Mi a titkod?
– Tényleg titok lenne? Merjem akkor egyáltalán megosztani? Nem annyira titok ez. Pusztán arról van szó, hogy amikor elmélyülök egy-egy korszakban, akkor annak az időszaknak az irodalmát is szoktam tanulmányozni. Leginkább a nyelvezet miatt, ami történelmi témáknál mindig kérdés, vagyis hogy miként lehet egy adott kor nyelvezetet rekonstruálni. Leggyakrabban sehogy, legalábbis minél messzebb megyünk vissza az időben, annál lehetetlenebb vállalkozás, mert vagy teljesen érthetetlenek leszünk, vagy nem teljesen hitelesek, mármint a szereplők megszólalását tekintve. Általában hibrid megoldásokkal szokás találkozni. Ugyanakkor a még tőlünk nem olyan távoli időszakok nyelvén azért egész elfogadhatóan meg lehet szólalni úgy, hogy az adott korszak szövegeiből ellesünk fordulatokat. Amikor például az előző századforduló idején játszódó történeteket írtam, sokat olvastam a korszak íróitól. De nem esik messzire attól az időszaktól a magyar hangosfilm hőskora, én pedig különösen szeretem ezeket a régi magyar hangosfilmeket, amelyek dialógusaiból ugyancsak sokat merítettem.
– Úgy tűnik, különösen foglalkoztat a múlt század eleje, a bizonyos békeidők. Miért?
– Az utóbbi években alakult ez így. Korábban nem fogott meg irodalmi témaként ez az időszak, leszámítva, hogy mindig is szerettem olvasni annak a kornak az íróit, azokat is, akik nem föltétlen vannak benne az iskolai irodalomtankönyvekben, de azért nagyon jellegzetes és fontos alakjai a dualizmus és az előző századforduló irodalmának. Régóta tetszik ennek a világnak a bohém eleganciája, az az angolos könnyedség, ahogyan akkor a dolgokat és az életet kezelték, miközben ez a fajta kedélyes irónia persze nemegyszer súlyos tragédiákat és gyötrelmeket igyekezett elfeledni, több-kevesebb sikerrel. Világosan emlékszem, hogy évekkel ezelőtt egy antikváriumban megvettem John Lukacs 1900 című könyvét, amelyet egyébként állítólag nehéz beszerezni, legalábbis akkor az volt, azóta új kiadásban megjelent. Elolvastam, és akkor határoztam el, hogy na, most akkor írok végre egy olyan regényt, amelyben van kávéház meg fiáker, meg minden, ami ehhez a miliőhöz tartozik. Ez lett A vérgróf, amely aztán trilógiává nőtte ki magát. Később jöttek más irányba tartó könyveim is, de azért ez a kor valóban időről időre visszatér hozzám, ha megjelenik egy új, ezzel a világgal foglalkozó szakkönyv, azt például igyekszem mielőbb beszerezni, szeretem lapozgatni a korabeli újságokat, nézegetni a régi fotókat satöbbi. És hát megy most az egyik napilapban egy kultúrtörténeti sorozatom, amely megint csak bőven merít ebből a korszakból, de írtam már ekkor játszódó kriminovellát is, vagy éppenséggel a legutóbbi regényemet, A fiumei cápát.
– A fiumei cápában az is nagyon megragadott, ahogyan találkozik a mediterrán életérzés, pezsgés a közép-európai miliővel, az Osztrák-Magyar Monarchia bohém eleganciájával. Fontos üzenet lehet számunkra ma is, ahogyan megmutattad, hogyan élnek egymás mellett, szűk területen népek és kultúrák úgy, hogy egymásra mindig tekintettel kell lenniük…
– Örülök, ha ez átjön a regényből. És hogy visszakanyarodjunk a beszélgetés elejére, az irodalomórák hangulatára, vagyis kicsit ironikusan arról beszélve, hogy mire gondolt az író, nos, hát az egymásra utaltság mellett arra is szerettem volna fölhívni a figyelmet, hogy a megannyi, nem egyszer tényszerű összecsapásokba és háborúskodásokba vezető konfliktusainkon túl léteznek az embernél nagyobb erők, amelyek mellett a legnagyobb hatalmasságok is egészen kicsinek érezhetik magukat. A fiumei cápában többen is egymásnak feszülnek, emberek és népcsoportok egyaránt, az indulatok manifesztálódnak, aztán történik valami, amit most nem akarok elspoilerezni, ám mindenesetre kiderül, hogy bármennyire is hajlamos azt képzelni magáról, mégse az ember a világ ura. Na, de félre a tanmesékkel. Hadd újságoljam el inkább azt, hogy tudok olyanokról, akik egyenesen a regény hatására utaztak el Fiumébe, és a könyvvel a kezükben járták be a város utcáit, és ez végtelen örömmel tölt el.
