Mese a fiúról, akinek zöldbab volt a jele
– Mit jelent számodra a díj?
– Az ember természetesen örül egy díjnak. Ez egyfajta megerősítést jelent. Visszajelzés, hogy amit csinálsz, az egyeseknek tetszik – és ezek között történetesen vannak olyanok is, akik a díjak zsűrijeiben foglalnak helyet. Minden visszajelzés fontos! Nem is elsősorban csak nekem, hanem az egész gyerekirodalmi, -illusztrációs szakmának, amelynek szerintem nagy szüksége van a rendszeres, valóban szakmai visszajelzésekre. Nem csak díjak, hanem kritika formájában is. Ez utóbbiból pedig egyelőre elég nagy hiány mutatkozik! Pedig volna dolga az alapos, értő kritikának, ahogy lenne mit tanulni a kritikák el- és megfogadása terén is...
– Révész Emese laudációja szerint a kötet azzal érdemelte ki a 2016-os év legjobban illusztrált magyar gyermekkönyve díját, mert a szerző kötetében egyedülálló módon valósította meg kép és szöveg egységét. Története a képek vezetésével, a szövegek kíséretében bontakozik ki. Humorral teli, groteszk figurái képzelet és valóság között időző teremtmények… Hogyan kapcsolódik össze az írói és a képzőművészeti lényed?
– Az írás meg a képzőművészet kettős vonzása már kamasz koromban megvolt. Akkor is írtam meg rajzoltam, hol ezt jobban, hol azt jobban, aztán hosszú időre a rajzolás meg a festés győzött, az lett a hangsúlyosabb az életemben, de akkor is éreztem, hogy az írással még dolgom van. Aztán egyszer csak valóban elkezdtem újra írni, és ez lett az eredménye, ezek a könyvek. Hogy miért ilyesmit, arra nagyon nehéz válaszolni, mert ez nem tudatos döntés volt részemről, ilyesmik jutottak az eszembe. A groteszk meg az irónia mindig vonzott, ez a fajta beszédmód közel áll hozzám.
– A pici dolgok szeretete is kitüntetett szerepet kap a történetekben. Észreveszed a kicsi, fonák dolgokat, a tárgyakat, az azokhoz való viszonyt. Például utcán sétálva, benézve egy kerítésen, elképzeled, mi lehet odabenn – ebből született a Matild és Margaréta… Sétál az ember, és rögtön beindul egy mesefolyam?
– Igen, engem az ilyen hétköznapi apróságok érdekelnek általában. Legalábbis úgy érzem, hogy a történetek, amelyeket írok, és amelyek a mese kategóriában szoktak megjelenni, egy picit talán közelebb vannak a hétköznapi valósághoz, mint az Óperencián túli királylányos, varázslós, sárkányos mesevilághoz. A szereplőim többnyire teljesen hétköznapi emberek vagy figurák. Hasonló karakterekkel, mint amilyenek a kuflik, simán találkozhatunk a négyes-hatoson is, Kicsibácsiékhoz hasonló alakok bármikor szembejöhetnek a vásárcsarnokban vagy egy parkban. Ezek érdekelnek, a hétköznapok és annak mindenféle, mások számára talán nem túl feltűnő vagy izgalmas részletei.
– Mi jön előbb, a kép vagy a szöveg?
– Mindig a szöveg. Amikor egy képeskönyv szövegét írom, már közben gondolkozom a képeken, firkálok, vázlatolok – de a szövegnek kell először elkészülnie.
– Van olyan könyv, amit te írsz, te rajzolsz, olyan, amit te írsz, más rajzol és olyan, amit más ír és te rajzolsz. Érdekes lehet, hogyan adtok egymásnak teret az alkotásban. Hogy van ez? Ha valaki felkér téged, akkor már tudja, hogy mire számíthat, éppen ezért kér fel?
– Igen, aki fölkér valamilyen munkára, az nyilván sejti, hogy mire számíthat. Ismeri a dolgaimat, és pont ezért keres meg engem. A legutóbb Máray Mariann kért meg, hogy az Utazz bálnabusszal! című képeskönyvéhez írjak szöveget. Ismerte, miket szoktam írni, és úgy gondolta, hogy az ő rajzaihoz biztos ki tudok találni valami érdekeset. Nekem meg izgalmasnak tűnt ez a feladat. Ebben a könyvben megfordultak a szerepek, itt az író „illusztrálta” utólag a szövegeivel a kész képeket. De volt eset, amikor más rajzolt az általam írt történethez – ez lett a Smorc Angéla nem akar legóba lépni című képeskönyv, amit Pikler Éva illusztrált. Itt az volt az izgalmas, hogy megtapasztalhattam, milyen az, amikor „a hóhért akasztják”. Amikor más képzeli el és rajzolja meg az általam megírt figurákat. Ezek mind tanulságos kalandok. Mindig az olyan feladatok izgatnak igazán, amiket még nem próbáltam ki...
– Festőművész vagy. A gyerekkori indíttatás érdekelne, hogyan találkoztál az irodalommal, a képzőművészettel?
– Szerencsés helyzetben voltam, mert gyerekkoromban nagyon sok könyv vett körül, főleg irodalom, de képzőművészeti albumok is. Már egészen pici koromban ezeket nézegettem képeskönyvek helyett. Úgyhogy valószínűleg innen indul ez a kapcsolat.
– Egy interjúban olvastam, a Pagonynak köszönheted, hogy kipróbálhattad a meseírói vénád. Hogy jött ez? 2012-ben jelent meg az első könyv, azóta folyamatosan jelennek meg könyveid és nagyon szeretik őket.
– Először egy számítógépre készült interaktív mese szinopszisát olvasták tőlem, ami két boszorkányról szólt. Látták a figuraterveimet – az ötlet és ezek is tetszettek nekik. Felvetették, hogy írhatnék róluk történeteket. Én ezt valahogy sorsszerűnek éreztem, mert akkoriban már egy ideje ismét írtam, és azon gondolkoztam, hogy komolyabban kéne foglalkoznom ezzel. Szóval jókor jött ez a feladat! Ebből lett az első könyvem, a Matild és Margaréta, avagy boszorkányok a Bármi utcából. Aztán úgy maradtam... Állandóan eszembe jut valami, a Pagonynál meg nyitottak az elképzeléseimre.
– Az egyik könyvedre azt mondtad, hogy írása majdnem terápiás volt, mert nem voltál túl jó hangulatban, mégis tudtál vidám dologgal foglalkozni…
– Egyszer megkérdezték, hogy jókedvűen szoktam-e írni a vicces dolgokat, és akkor hoztam fel példaként a Mit keresett Jakab az ágy alatt című könyvemet, ami elég mókás könyv, de amikor írtam, egyáltalán nem voltam jókedvemben. Nehéz dolgok történtek velem és belemenekültem ebbe a fura világba.
– Az olvasók nagyon kedvezően fogadják a könyveidet, a moly.hu-n olvastam néhány olvasói megjegyzést, olyat például, hogy együtt olvassa a család, a kislány inspirálódott, ő maga is ír és rajzol mellé. Ez fantasztikus, hogy 5-99 évesig, ahogy ajánljátok a könyveket, mindenki örömmel olvassa őket!
– Ez az egyik legnagyobb élmény ezzel a munkával kapcsolatban. Az ember dolgozik otthon valamin, hetekig, hónapokig ír meg rajzol, majd kikerül a világba, amit csinált, és önálló életet kezd élni. Mindig nagyon izgalmas, amikor lehet figyelni, hogyan reagálnak rá a gyerekek, adott esetben felnőttek is. Nagyon mulatságos és inspiráló, ahogy a gyerekek tovább gondolják, amiket kitalálok, lendületet kapnak tőle, elkezdenek saját meséket írni! Nem egy ilyen visszakerül hozzám, mert megmutatják, elküldik, ez mindig nagy élmény. Ha csak ennyi történik, akkor már érdemes volt ezeket a könyveket megírni és megrajzolni! Ilyenkor úgy érzem, kicsit talán bátrabbá tettem őket. Ők is megtapasztalják saját magukon, hogy mekkora szabadság és erő lakik a fantáziájukban, és hogy bármiről, de tényleg bármiről lehet mesét írni...
– És mi van a kortársfestőségeddel?
– A kortársfestőség most alszik. Annyi könyvötletem van, meg annyi dolgom a könyveimmel, például mostanában a kuflikkal, a róluk készülő rajzfilmsorozat kapcsán – augusztus 17-én lesz a sorozat mozipremierje –, hogy emellé már nem nagyon fér be más. Ahhoz kéne még egy élet, párhuzamosan ezzel, amit élek. De nem feledkeztem meg azért róla, eszembe jut sok minden, meg időnként vázlatokat készítek. Most volt egy munkám, ami egy kicsit visszakanyarított a felnőtt képzőművészet közelébe, a Tilos az Á Kiadó, a Pagony kamasz kiadója adott ki egy kortárs versantológiát, Szívlapát címmel, aminek én készítettem az illusztrációit. Felnőtt verseket kellett illusztrálnom, nem is keveset. Ehhez egészen másképp kellett hozzáállni, mint a gyerekeknek szóló képeskönyvekhez. Fantasztikus munka volt, lendületet adott, hogy ne hagyjam abba, folytassam a munkát ebben az irányban is!
– Milyen volt idegen költők többféle világához kapcsolódni?
– 85 költő 150 verse van ebben a könyvben, valóban nagyon sokféle hang és költői világ. A könyv grafikai világáról gondolkodva arra jutottam, hogy nem lenne szerencsés ezt a sokféle hangot egyféle vizuális világba bekényszeríteni. Ezért inkább úgy dolgoztam, mintha széljegyzeteket készítenék, afféle rajzos reflexiókat a versekhez. Mintha egy vázlatkönyvbe dolgoznék. Stílusában eszerint változóak is a rajzok, tehát próbáltam minél változatosabban rajzolni, minél többféleképpen megközelíteni a verseket, ahogy a versek is nagyon sokfélék a könyvben.
– Mennyiben más nagyobbaknak rajzolni? Nem kell annyira kiszínezni?
– A Szívlapát eleve fekete-fehér könyvnek készült, a színezés szóba se került. Egyébként én szívesen készítenék fekete-fehér gyerekkönyvet is, de a kiadók valószínűleg tartanak kicsit a fekete-fehér könyvektől; talán úgy gondolják, nehezebb eladni az ilyet – noha szerintem egy fekete-fehér könyv is lehet rendkívül látványos! Ami a stílust illeti – természetesen másképp rajzolok gyerekeknek, olyankor a fantáziám más részei aktivizálódnak, és mindenféle furcsa lények jutnak az eszembe, ami mondjuk egy versillusztrációk esetében azért kevéssé jellemző. Azok a rajzok másféle vizuális asszociációk mentén születnek.
– A díjátadón is mondták, hogy milyen érdekes, hosszú címe van a liftes könyvnek, de több könyvednek van hosszú címe…
– Valószínűleg azért, mert ilyen hosszú és bonyolult címet igazából nem volna szabad adni könyvnek, és ha valamit nem szabad, akkor az engem rögtön elkezd érdekelni. Van némi irónia is ebben, hogy ilyen nyakatekert hosszú címeket adok, mint például Mit keresett Jakab az ágy alatt és mi történt ott vele? Meg ez is: Kicsibácsi és Kicsinéni (meg az Imikém) visszatér (bár el se ment). Szerintem az efféle címek figyelemfelkeltőek. Nagyon fontos, hogy olyan címet adjunk egy könyvnek, amin megakad a könyvesboltban keresgélő ember tekintete – vicces is meg különös is, más, mint a megszokott; meg élvezem is a címadást egyébként. Jó szórakozás, ha az ember kitalál valami teljesen lehetetlen dolgot, és akkor azt kinyomtatják a könyv borítójára és nagyon sok ezer példányban ott van a könyvesboltokban... Mi tagadás: az egy jó érzés.
– Hogy született ez a könyv? A liftezés élményéből?
– Nem, egy vizuális ötletből született. Engem nagyon izgat a képeskönyv, mint műfaj, mint könyvtárgy, és arra gondoltam, érdekes volna egy olyan könyvet csinálni, ahol az olvasó együtt halad a térben a történettel. Erre megfelelőnek tűnt a liftezés. Ebben a könyvben, ahogy 90 fokkal elfordítva lapozunk, úgy jutunk föl emeletről-emeletre. Mindig a liftet látjuk, ahová ki-beszállnak a különböző szereplők. Volt tehát az ötlet és aztán ebből jött az, hogy egy liftezős történetet fogok írni.
– A kis óvodás főszereplőnek zöldbab a jele…
– Igen, aki igazából én vagyok, ötéves koromban.
– És tényleg zöldbab volt a jeled?
– Igen.
– Életemben nem hallottam ilyet!
– Én sem! Szerintem én vagyok a világon az egyetlen ember, akinek zöldbab volt a jele az óvódában. De ez az egyetlen életrajzi motívum a könyvben, a többi kitaláció. Nem voltam liftesfiú ötéves koromban egy szállodában. Bár, ha jobban belegondolok, simán lehettem volna...
– Van benne néhány kis oldalmegjegyzés: „A liftről mesét írni szigorúan tilos és életveszélyes!” meg az, hogy „Ez a könyv az elejétől a végéig kitaláció”, aztán az, hogy „…szóról szóra igaz”.
– Igen. A ravasz szerző elbizonytalanítja ártatlan olvasóját, hogy amit olvas, az valóság-e vagy sem – döntse el ő! Szeretem mindenféle, a könyv történetétől független figurákkal, megjegyzésekkel telefirkálni a könyveimet. Mintha rajzolás közben besurrannék a saját könyvembe, és jól telegraffitizném az oldalakat... Ezzel szórakoztatom magam – és bízom benne, hogy az olvasókat is.
– Szenzációs a végén ez a felhőtaxis sztori! Lesz folytatása?
– Nem tudom... Tervekről nem merek beszélni, mert sosem tudom, hogy úgy lesz-e, ahogy éppen akkor gondolom. De minden lehet! Akár még valamiféle folytatás is. Bár a folytatásokkal inkább óvatosan bánok. Jobban szeretem, ha valamiből csak egy van. Mondom ezt a hetedik kuflikönyv nyomdába adása előtt... Na, ennyit a következetességemről. Szóval: majd meglátjuk!
Kérdezett: Szepesi Dóra
