Mit lehet még kihozni a gyerekmeséből?
Kertész Erzsivel Szepesi Dóra beszélgetett
– Gratulálok a díjhoz! Mit szólsz hozzá?
– Nagyon boldog vagyok, és nagyon meg is lepett a díj, mert ez a különdíjas kategória újdonságnak számít. Különleges megtiszteltetésnek érzem, hogy nemcsak egy könyvet, hanem általánosságban egy éves munkámat értékelték és jutalmazták a zsűritagok.
– Szekeres Niki laudációjában kiemelte a megújulási képességedet és azt, hogy különböző hangnemekben szólalsz meg. Érdekelne, hogyan alakult ez a képesség? A honlapodon olvastam, hogy végzettségednek megfelelően sokáig munka- és szervezetpszichológusként dolgoztál, majd amikor a gyerekeid megszülettek, akkor kezdtél el mesésen gondolkodni…
– A mesei gondolkodás valószínűleg mindig adott volt, de soha nem terveztem, hogy ezzel kapcsolatos szakmát fogok művelni. Azt hiszem, mindig is élénk volt a fantáziám, de eleinte annyira a pszichológusi pályára koncentráltam, hogy valóban ebbe tettem minden energiát. Később, amikor otthon voltam a gyerekekkel, elkezdett hiányozni valami alkotó tevékenység. Mivel olvasni mindig nagyon szerettem, és pont akkor jött el az az időszak, amikor a gyerekeknek elkezdtem mesekönyveket vásárolni, visszatért az emlék, hogy én mennyire szerettem régen az illusztrált könyveket. Arra gondoltam, mi lenne, ha megpróbálkoznék egy ilyen történet megírásával. Így indítottam, a Labirintó című meseregénnyel, 2012-ben.
– Nem rég történt, és azóta mennyi könyved megjelent!
– Gyorsan történt, ugyanakkor mégis egy folyamat volt. Közben sokszor gondolkodtam azon, hogy visszatérek a régi szakmámba, de sorra jöttek a pozitív visszajelzések, és a kiadók is támogattak, bizalmat helyeztek belém. Az elmúlt egy-két évben billent úgy a mérleg, hogy éreztem, most inkább ezzel kell foglalkoznom, és egy kicsit félreraktam a régi szakmai életemet.
– A Könyvfesztiválon, a Pagonyos kerekasztal beszélgetésen is téma volt, mennyire otthon vagy a csoportdinamikában, ez segít, hogy megírd ezeket a történeteket. Viszont a jellemek megformálása, a történet szövése az más – szóval írni is tudni kell! Ez is egy folyamat, vagy bátorság?
– Azt hiszem, volt bennem egy olyan merészség, amikor minden mindegy alapon az ember kipróbál valamit, mert nincsen tétje. Amikor a Labirintó szövegét hét-nyolc éve megírtam, nem volt veszítenivalóm. Azt gondoltam, hogy ha nem fogadják kedvezően, akkor legfeljebb nem kezdek vele semmit, hiszen nekem van egy szakmám. Nem volt hiúsági kérdés. Viszonylag bátran raktam bele az ötleteimet, és lehet, hogy a Cerkabella Kiadó pont ezt a merészséget jutalmazta benne. Érdekes módon mind a mai napig segít nekem, ha arra gondolok, hogy igazából én nem is vagyok irodalmár, ezt csak szerelemből csinálom, és megpróbálom a legjobb tudásomat beletenni. A folyamatos megújulás pedig azért lehet, mert nagyon szeretek kísérletezni, a határaimat keresgélni, és érdekel, mit lehet még kihozni a gyerekmeséből.
– Lehet, hogy azért, mert a gyerekeid nőnek? Mekkorák?
– Két fiam van, most öt- és nyolcévesek. Néha ők a célközönség, de nem mindig, mert van, amikor arra vágyom, hogy nagyobbaknak írjak. Olyankor nem ők a „referenciahallgatók”. De ez nem is cél. Majd előbb-utóbb a kezükbe adom a nagyobbaknak szóló könyveimet is. Azt is látom, mennyire más minden gyerek, és mennyire más az is, hogy mikor mire vevők.
– A Pantherát most olvasom, és nagyon tetszik. Mindenhonnan azt hallom, hogy imádják!
– Ez óriási öröm számomra, és még mindig hihetetlen egy kicsit. Nem merítettem másból, mint a saját kamaszkori kalandregényes emlékeimből. Úgy gondolom, a Panthera sikerében csak az egyik tényező az, hogy én írtam egy történetet. Ott van mellette Bernát Barbara illusztrációja, és ott van a kiadó munkája is, ahogyan eljuttatja a gyerekekhez ezt a könyvet. Egyébként nagyon élénk emlékeim vannak abból a tudatos olvasói időszakból, amikor egy kiskamasz elkezdi érezni, mi tetszik, és miért tetszik neki. Én is nagyon szerettem a kalandos történeteket, az összes indiánosat is elolvastam, de a lányregényeket ugyanúgy – tehát ilyen szempontból elég széles emléktáram van; tudom, miből lehet válogatni, milyen elemekből lehet építkezni egy történetben.
– Volna még valamilyen műhelytitkod?
– Amit az előbb említettél, az tényleg igaz, hogy a pszichológiai tudásomat fel tudom használni, leginkább a jellemek formálásánál, a karaktereknél. De sohasem előzetesen, hiszen igyekszem minél spontánabbul írni. A szereplők általában hamar kirajzolódnak a szemem előtt, de amikor utólagosan csiszolgatom a történetet, akkor jó kontrolt jelentenek a személyiségpszichológiai vagy csoportdinamikai ismereteim.
– A HUBBY-díjon kívül most kaptál egy oklevelet a Szép Magyar Könyv 2016 versenyen az Állat Kávézoo-ra.
– Ennél a díjnál elsősorban Hanga Rékának, a könyv illusztrátorának tartozom köszönettel. Ő rögtön ráérzett arra, hogy egy parodisztikus könyvről van szó, az állati kávéházi jelenetek az emberi tulajdonságokat parodizálják. Réka olyan fantasztikus érzékkel tudta a jellemhibákat az ábrázolt állatokba átültetni, hogy nem egy sablonos állatszereplő-gárda született, hanem valóban átsüt rajtuk, hogy ők milyen vonásokkal rendelkeznek.
– Még a felnőttek számára is érdekes! Felolvasás közben jól szórakoznak.
– Igen, sok ilyen visszajelzést kapok, hogy ez a felnőttkönyv határán van.
– A Pantherában viszont kevés az illusztráció. Egy picit ott van, fekete-fehérben, de szabadon hagyja az olvasó fantáziáját.
– Tudtommal ez korosztályi sajátosság is. Ahogy nőnek a gyerekek, egyre kevésbé igénylik már az illusztrációt, és így lesznek a rajzok például fekete-fehérek. A Pantherában ezen kívül azt is érzem, hogy Bernát Barbi viszonylag kevesebb képpel is annyira koherens világot tudott a történet mellé tenni, hogy az könnyedén továbblódítja az olvasói fantáziát.
– A Göröngyös Úti Iskola a legújabb könyved?
– Ez szintén egy sorozat, egy úgynevezett segítő- vagy problémaorientált sorozat kisiskolásoknak, a Cerkabella Kiadónál. A koncepció szerint mindig egy olyan problémára fókuszálunk egy-egy gyereken keresztül, amely előfordulhat egy alsó tagozatos életében. Most jelent meg a második kötet. A kislány, akinek a történetét itt elmesélem, úgy próbál magának minél több barátot szerezni, hogy túl nagyokat mond, fantáziadúsan mesél, és olyan helyzetet teremt, hogy a többiek rajongjanak a kegyeiért, de valójában az egész egy hazugságon alapul. Az első kötet pedig egy kisfiúról szól, ott az önelfogadás, önértékelés témáját dolgoztam fel. Ezek a történetek lazán kapcsolódnak egymáshoz az osztálytársakon keresztül, de minden kötetben másik gyerekre fókuszálok, tehát nem úgy kell olvasni, mint egy folytatásos regényt.
– A tervekről hallhatnánk valamit?
– A tervek pont ezekkel a folytatásokkal kapcsolatosak. A Pagonynál a Panthera harmadik részét írom, javában benne vagyok a folyamatban. Valószínűleg jövő tavasszal jelenik meg, és elárulom, hogy a történet egyre összetettebb, és a szereplőgárda is folyamatosan bővül. A Göröngyös Úti Iskolából is hamarosan írom a folytatást. Már kiválasztottunk egy konkrét problémát, és e köré igyekszem majd egy iskolás történetet kerekíteni.
(Szepesi Dóra)
