A Könyvhétre jelenik meg Petőcz András gyerekverseskötete a Móra Kiadónál. A szerzővel Szepesi Dóra beszélgetett.
„Nagy kalap és pici sál ”
– Sokoldalú alkotó vagy, írsz regényt, verset, ismertek képverseid, festményeid. Mióta írsz gyerekverseket?
– Már a pályám kezdetétől írok gyerekverseket, és jelentek is meg köteteim, sőt, ifjúsági regényeim is a Móránál 2000-ben, 2001-ben. Rendszeresen szerepelek verseimmel a Cerkabella Kiadó antológiáiban, ezekre nagyon büszke vagyok. Sőt egy kihajtós könyvem is megjelent évekkel ezelőtt a Móra Kiadónál, a Csigaházi Eduárd (Eduárd egy csiga, aki egy leopárddal utazik a béka lagziba, ez a történet ebben a könyvben is benne van). Abból a kiadásból egy tévedés miatt egy versszak lemaradt, most a Csigaházi Eduárd teljes változata megjelenik.
– Egészen vaskos kis kötet, végig illusztrált, száz oldalas, óvodásoknak és kisiskolásoknak szól. Hogyan szerkesztődött?
– Van egy érdekes, körkörös szerkesztése; az első történet, verses mese egy elvarázsolt Békakirálylányról szól, ő a moszat világban a fiatal úrnő, de valójában szép leányka szeretne lenni. A fölső világból egy küldönc érkezik hozzá, azzal, hogy a Mindenség fejedelme magához illő elvarázsolt lényt keres, mert ő is elvarázsolt lény. Ha megcsókolják egymást, mind a ketten emberekké válnak. Ezzel kezdődik a könyv. Az utolsó vers annyiban kapcsolódik hozzá, hogy szintén egy békaleányról szól, aki azt álmodja, hogy ő szép. Ez a körkörös szerkezet, belül pedig megjelennek a játékos, állatos tematikájú gyerekversek; a második felében pedig képzeletbeli figurák, például régebbi hősöm, Csutorás Gergely, aki Dodó királylánnyal áll kapcsolatban. Némelyik svéd típusú gyerekvers, de a legtöbb játékos, rímes vers.
– Miért vonzódsz az állatos témákhoz? Hogy jött például a békakirálylányos mese?
– Igazából nem tudok erre válaszolni. A békakirálylány egy furcsa motívum, én is gondolkoztam rajta. Majdnem filozofikus, különösen a záró vers, ahogy a Békakirálylány álmodja a szépet, és közben szorong. Mondhatná valaki, hogy talán nem is gyerekvers, pedig az, csak van egy érdekes áthallása, amit én nagyon szeretek.
– Ha a szülő olvassa fel, számára is élmény?
– Remélem, hogy igen. Azt gondolom, a gyerekvers akkor igazi műalkotás, akkor teljes értékű, hogyha nem gügyögő, semmitmondó „álgyerekvers”, hanem van benne egy olyan plusz tartalom, ami szól a kisgyereknek is és a felnőttnek is. Az igazi mesék ilyenek, és remélem, hogy ezek a gyerekversek talán ilyen értelemben igazi mesék.
– Gyerekkorodban milyen kapcsolatod volt a mesével?
– Meséltek nekem, és én magam is olvastam meséket. Több kedvencem volt, ötéves koromban például a János vitézt olvasta nekem apukám meg anyukám, nagyon szerettem a fura mesevilágát. Volt egy próza is, egy Noszov nevű orosz szerző három vagy négy kis ifjúsági regénye, a Nemtudomka sorozat. Nemtudomka kalandjai, Nemtudomka Napvárosban – egy picurka kisfiúról szóltak, a történet a picurkák világában játszódott. Ma már alig ismerik ezeket a könyveket, a hatvanas évek világa ez, lehet, hogy eltűnt a szerző vagy szovjet szerzőnek tekintik, de valójában nem volt benne semmi „szovjet”. Sőt, a maga finom iróniájával gúnyolta a rendszert, csak ezt persze utólag, felnőttként látja az ember, hogy milyen fricskákat engedett meg magának a szovjet rendszerrel szemben. Emlékszem, az egyik epizódban a picurkák föltalálják a léggömböt. Nagy izgalom van a városban, a tervezői szállnak be a léggömbbe, a többi picurka meg nézi, és amikor a léggömb felemelkedik, megjelenik Rozmaring, a költő. A picurkák pedig szájtátva hallgatják, ahogyan szaval egy bugyuta kis versikét… Kisgyerekkoromban akkora hatással volt rám ez a jelenet – lehetséges, hogy ettől lettem költő.
– Miért fontos a gyerekvers?
– Hihetetlen jó játék! A nyelv megmunkálásáról van szó, anyagként tudom a szavakat kezelni, fantasztikus ötleteket, nyelvi leleményeket lehet belőle meríteni. A nyelv – a nyelvek általában – csodálatos adomány, mindegyik nyelv különbözik egymástól, ez a mi anyagunk, egy kicsit olyan, mint a festőnek a festék és az ecset, mi ezzel dolgozunk és a nyelv meghálálja. A nyelvvel foglalkozni és valamilyen módon gazdagítani, fönntartani, szerintem az irodalom legfontosabb feladata. Azért kellene az irodalomnak sokkal több figyelmet, támogatást kapnia, mert ez tart meg minket, az identitásunkat, a tudatunkat. Nekem nem közhely az a mondat, hogy „nyelvében él a nemzet”. Egy gyerek számára pedig, aki most ismerkedik a nyelvvel, a világgal, nagyon fontos, hogy ki tudja magát fejezni. Minél jobban ki tudja magát fejezni, annál sokszínűbb lesz a gondolkodása. A nyelv tulajdonképpen gondolkodás. Hogyha megfogalmazok valamit, a gondolkodásom működik. Azt szoktam mondani a főiskolai tanítványaimnak, hogy aki tisztán, jól fogalmaz, annak, tiszta a gondolkodása. Színvonalas irodalomra, kortárs irodalomra rendkívül nagy a szükség. A jövő generáció felépítésében nagy szerepük van azoknak a kiadványoknak, antológiáknak, amelyeket a különböző gyerekkönyvkiadók letesznek az asztalra. Ezért azt gondolom, hogy ezek a kiadók sokkal komolyabb szubvenciókat érdemelnének meg, mert ennek nagyon nagy a pozitív hozadéka. Ma, hála Istennek, a gyerekirodalomnak még van piaca, de az állam még tehetne bele pénzeket.
– Mi a véleményed a gyerekek olvasási szokásairól? Olvasnak, nem olvasnak?
– Kétféle véleményem van ezzel kapcsolatban. Egyrészt valóban nagy versenytárs az internet, a számítógép, ugyanakkor meggyőződésem, hogy hibát is elkövetünk, méghozzá kultúrpolitikai szinten. Arra gondolok, hogy nem tudjuk megteremteni, hogy könnyebben hozzájussunk a könyvekhez. Hadd mondjak erre egész konkrét példát: a franciák a kortárs regényirodalmat kétféle kiadásban is megjelentetik, például Kundera, aki most már francia íróként van jelen, évente a Gallimardnál megjelentet egy regényt, kétféle formátumban; könyve megvehető 18 euróért is, szép kiadásban, de ugyanakkor megjelenik egy olcsóbb, puhafedelű zsebkönyvformátumban is ugyanaz a regény, 4-5 euróért. Ha ezt átszámítjuk, 1500 forint. Ugyanezt a regényt itthon 3000 forintnál olcsóbban nem kapom meg. Miért? Ennek rendkívül sok összetevője van, mégis valami el van rontva.
Nem jó az sem, hogy egy gyerekkönyvet luxuscikként kell megvásárolni. Egyáltalán nem szerencsés. Nem arról van szó, hogy nem olvasnak a gyerekek, vagy nem akarnak olvasni, az is a probléma, hogy nehezen jutnak hozzá a könyvhöz, mert drága. Viszont, ha leszoktatjuk az embereket az olvasásáról azzal, hogy drágán adjuk a könyvet, és azt sulykoljuk, hogy nincs is rá szükség, akkor biztos, hogy egy idő után el fog hülyülni az egész ország. Ha az én regényem vagy verseskötetem nem 3000 forint lenne, hanem mondjuk 900, biztos, hogy sokkal többen, sokkal szívesebben megvennék. És ha megveszik, akkor bele is olvasnak.
– Hogy dolgoztatok együtt az illusztrátorral?
– Baranyai Andris munkáit nagyon régóta szeretem. Teljes szabadkezet adtam neki a munkában, azt kértem, minél jobban engedje el a fantáziáját. Tudtam, hogy nem fogok csalódni. Komplex módon oldotta meg a dolgot, egyrészt a könyv egészében is gondolkodott, ugyanakkor mindegyik versnél egy saját világot is megteremtett. Az egész könyvnek van egy hihetetlenül izgalmas látványa. Én nagyon örülök neki.
– Most lesz szombaton a Fugában a bemutató, hogy készülsz rá?
– Minden bemutatóra izgalommal készülök. Önmagában az is izgalmas, hogy – ebben a furcsa világban, amikor nagyon sok információ ér bennünket, nagyon sok rendezvény van, másrészt sokszor úgy gondolják sokan, hogy a könyv már szinte felesleges – jönnek-e és kik jönnek el, ki kíváncsi rá. Lovász Andrea fogja bemutatni a könyvet, a kiadó és Baranyai András is jelen lesz. Nagyon szeretem a könyvbemutatókat, és én úgy készülök, hogy ha lehet verset olvasni, biztosan fogok, egyébként ott lesz Dóka Attila kiváló barátom, sikeres fiatal zenész, ő énekli a gyerekverseket a bemutatón. Remélem, gyerekek is jönnek, hiszen elsősorban nekik szólnak ezek a versek.
(Kérdezett: Szepesi Dóra)
