Még mindig Könyvfesztivál! 4.
Egy nagycsalád mindennapjaiba kalauzol a hazájában igen népszerű francia író és tanár, Jean-Philippe Arrou-Vignod nevettető és szívhez szóló története, amelyet saját gyerekkora ihletett, hiszen ő maga is sok testvér között nőtt fel. A testvéreket mind ugyanúgy hívják: Jean –amelyhez a valóságban kapcsolódik egy második keresztnév –; az egyszerűség kedvéért a regényben Jean A. , Jean B. , Jean C. , Jean D. , Jean E-nek nevezik őket. Új kistestvért várnak, aki egészen biztosan kislány lesz...
Jean-Philippe Arrou-Vignod dedikál
Egy aranykor lenyomata
Szepesi Dóra beszélgetése Jean-Philippe Arrou-Vignod-val
– A könyv címe A cukrozott omlett. Erről először az jutott eszembe, milyen vicces és bosszantó, amikor a gyerekek elrontják a rántottát és só helyett cukrot tesznek bele… A könyvben viszont egy különleges csemege a cukrozott omlett, és a meghitt családi kapcsolatot jelzi. Ez a hangulat nekem nagyon tetszett: küzdelmes, mégis nagyon szép ez a gyerekkor! Az is érdekes, hogy a könyv a hatvanas években játszódik, az író gyerekkorában. Hogy fogadják a mai gyerekek?
– Azt hiszem, hogy a mai gyerekeknek ez a kor, amiről én beszélek, valahogyan egy aranykor lenyomata. Azt is érzem az olvasóimon, hogy átmegy a könyv üzenete: a hatvanas években nem volt akkora nyomás egy gyereken, kevésbé volt jelen a fogyasztói társadalom, sokkal több időnk volt egyszerűen csak játszani. Ezenkívül, egyrészről az oktatási rendszer maga, lehet, hogy sokkal szigorúbb volt a mainál, mégis, a szülők sokkal több szabadságot, szabad teret adhattak a gyerekeknek, ma viszont nem annyira jellemző, például, hogy az ember csak úgy kiengedi a gyerekét biciklizni az utcára. Sokkal több aggodalom van a szülőkben. Érdekes az is, hogy ma Franciaországban nagyon kevés az ilyen népes család, mint amilyen a mienk volt, és úgy látom, az olvasóim elsősorban ennek az előnyeit értékelik, azt, hogy mindig van játszótárs, mindig van egy kis csapat.
A hat fiútestvér
– A testvérek egy kis szövetség a szülőkkel szemben – mondta a könyvbemutatón, és szó volt a mama szerepéről is, aki főállású anyaként nevelte a fiúkat, hagyta, hogy kibontakozzanak. Mi lett a testvéreiből? Milyen a kapcsolatuk most?
– Mindenki nagyon változatos pályát futott be, és a legkülönfélébb szakmákat választotta magának. Egyedül a legidősebb testvérem lakik Párizsban, ő az, aki fizikailag is közel van hozzám, a többiek Franciaországban teljesen szétszóródtak, de ezzel együtt nagyon közel maradtunk egymáshoz – annak ellenére, hogy mindenki megnősült, ami azért ezt a nagy egységet megtörhette volna, de nem így történt. Nagyon összetartó felnőttek vagyunk.
– Említette, hogy Önnek lánya született. Milyen lányos apukának lenni ilyen előélet után?
– Nagyon örültem és élveztem, hogy lányom lett, mert akkor tapasztaltam meg, hogy milyen egy pici lány. Nemcsak, hogy egy fiús családban nőttem föl, de akkoriban külön volt a fiú- meg a lányiskola, tehát gyerekkoromban gyakorlatilag nem találkoztam lányokkal.
– Hogyan lett író?
– Mindig is nagyon lelkes olvasó voltam, amióta az eszemet tudom, szerettem a történeteket. Egy adott ponton két választásom volt, vagy elkezdem a saját történeteimet megírni, vagy mások történeteiből táplálkozom, mint olvasó. Mindig úgy tűnt nekem, hogy mások főhőseinek sokkal lenyűgözőbb, szenvedélyesebb élete volt, mint az én saját gyerekkori életem. Igazából, amikor a magam történeteit írom, gyakorlatilag újraélem azokat az emlékeket, amelyekből táplálkoznak a történetek, és ezeket megfűszerezem egy kis szenvedéllyel meg egy kis izgalommal. Ez a könyv talán egy kicsit kilóg az eddigi műveim sorából: önéletrajzi ihletésű, és olyan, mint egy időutazás. Egyedi könyvnek szántam, aztán végül egy hatrészes sorozat lett belőle. A hatodik könyv márciusban jelent meg Franciaországban.
Jean-Philippe Arrou-Vignod
a Könyvfesztiválon
– A többi kötetben folytatódik a család növekedése és a kalandok?
– Mind a hat könyvben tovább követjük a fiúk történetét, ők egyre nőnek, változnak. Az ötödik könyvben eljutunk a fiúk tinédzserkoráig, de mivel még beszorult egy csomó történet, amit muszáj volt elmesélnem, de nem vihettem tovább a testvérek életkorát, mert ez egy ifjúsági regény, ezért a hatodik könyv olyan, mint egy fényképalbum. Ők hatan, együtt nézegetik ezt az albumot, és minden fényképről egy-egy történet jut az eszükbe.
– Hogyan dolgozott együtt a fordítóval?
– Sajnos nem volt módom együtt dolgozni Tótfalusi Ágnessel, mert egyáltalán nem tudok magyarul. Olyan előfordul, hogy egy fordító a munkafolyamat közben föltesz egy-egy kérdést, ha valamit pontosítani akar, de Ágnes nagyon szépen megoldotta egyedül a feladatot, és mivel tudom, hogy milyen elismert szaktekintély a műfordítói szakmában, ezért azt gondolom, biztosan tökéletes lett a végeredmény.
– Hogy tetszenek Mázas Zsuzsa illusztrációi?
– Ma reggel találkoztam először a magyar kiadással, nagyon tetszenek a rajzok. Úgy érzem, a borító nagyon vidám, mégis költői. Teljesen átadja azt a hangulatot, amit szeretek látni a könyvborítóimon.
