Valami alattomosan megváltozik. Imádott porontyunk, aki csillogó szemekkel hallgatta az esti mesét, olvastunk akár Bogyó és Babócát, akár népmesét, A Gyűrűk Urát vagy a telefonkönyvet, furcsa, új szokásokat vesz fel. Egyre többször rángatja a vállát, és eszébe sincs kézbe venni azokat a szép, mély értelmű regényeket, amit szülei vagy tanárai ajánlanak neki. Ehelyett rémes ponyvákat, képregényeket hord haza. A szülő ismét kétségbe eshet: mit rontottam el? Hogy lesz így rendes (szépirodalom-fogyasztó) ember a gyerekből?
Dávid Ádámmal és Lakatos Istvánnal Mészöly Ágnes beszélgetett.
Komisz kamaszok (I.)
Beszélgetés Dávid Ádámmal és Lakatos Istvánnal
– Mindketten annak a korosztálynak írtok, akiket az olvasáspedagógia az egyik legkritikusabb közönségnek tart. A kiskamaszok már nem fogadják kritika nélküli lelkesedéssel a felnőttek által felkínált könyveket. Nektek, úgy tűnik, mégis sikerül megtalálni azt a bizonyos hangot. Mi a titok?
Lakatos István: – Én már nem olvastam például az indiános könyveket, sőt, kifejezetten nem szeretem az indiánokat. Képregényeken, lapozgatós játékkönyveken, sci-fin és fantasy-n nőttem fel. Most is nagyjából ezeket olvasom a legszívesebben, rettenetesen várom az új Star Warst, imádom a Doctor Who-t, és így tovább. Ezeket az élményeket, ezt az életérzést írom és rajzolom meg a könyveimben, ennyi az egész. Nem szívesen zabolázom meg a fantáziám, nem szeretem a megalkuvást, ha a történet úgy kívánja, hogy a vérnek márpedig folynia kell, akkor ott bizony folyni is fog. Előbb-utóbb felnőtteknek szóló regényeket is akarok írni, fantasy-t vagy horrort, az ifjúsági könyveken keresztül pedig fokozatosan lépegethetek felfelé. Az Óraverzum is már határeset, hiszen rengeteg „felnőttes” dolog van benne.
Dávid Ádám: – Bennem is dolgozik egy ilyen irodalmi lépegető: A Virág utcai focibajnokságnál – jó elsőkönyves szokás szerint – elég sok önéletrajzi apróságot adtam ki magamból, és éveken át kitartóan szólongattam gyerekkori, hat-hét éves énemet, míg összeállt a történet.
A Millennium expressznél már tudatosabban próbálom a tizenkét év feletti korosztályt megszólítani, ráadásul itt a történelmi kalandregény műfaji keretei miatt nehezebb volt személyessé tenni a sztorit, de a titok – ha van ilyen egyáltalán – éppen ez a közvetlenség: hogy az olvasó otthonosan érezze magát az előtte felépülő világban, hogy azonosulni tudjon valamelyik szereplővel. És ebben sokat segíthetnek olyan rejtett utalások vagy toposzok, amelyek jó eséllyel ismerősek szinte bármilyen korosztálynak, és berántják őket a regénybe. Egy 1896-ban játszódó trilógia esetében például elsőre meghökkentőnek tűnhet, hogy A csillagok háborúja több kultikus mondata és helyszíne felbukkan, de ezek a játékos vándormotívumok egyfajta cinkosságot is jelenthetnek az olvasóval. Amúgy én is szeretnék (közép)hosszú távon felnőtteknek írni (eddig csak versekkel próbálkoztam), de Istvánnal ellentétben nekem nem annyira az olvasmányélményeim voltak meghatározók gyerekkoromban, hanem a bátyámmal suttyomban nézett A-, B- és Zs-kategóriás filmek meg a számítógépes játékok. Persze nagyon szerettem olvasni is, de legalább annyira el tudott varázsolni Darth Vader vagy az Age of Empires.
– Számomra mindkettőtök műveiben felismerhetőek és jól működnek ezek a popkultos, intertextuális utalások. Ám a ma kiskamaszainak világa zavarba ejtően különbözik a miénktől. Például életük jelentős részét online folytatják, és a médiafogyasztási szokásaik is egészen mások, mint akár 8-10 évvel idősebb testvéreiké. Szerzőként lehetséges-e lépést tartani ezekkel a változásokkal, illetve egyáltalán van-e szükség arra, hogy ilyen szinten figyelemmel kísérjük az olvasókat körülvevő, az ő generációjukat meghatározó valóságot?
Szöllősi Mátyás fotója
D. Á. : – Szerintem fontos, hogy próbáljunk képben maradni. Ha nincs meg valakiben az alapvető kíváncsiság azokról a platformokról, kütyükről, játékokról és problémákról, amelyek a fiatalokat foglalkoztatják, akkor valószínűleg inkább magának ír gyerekirodalmat, nem a gyerekeknek. De ez persze nem jelenti azt, hogy ezeket az aktuális trendeket direktben bele is kéne írni a művekbe, sőt! Egyértelmű hátránya a kikacsintásnak, hogy egy csomó olvasót – teljes joggal – halálosan idegesít, meg hát pillanatok alatt el is évülnek ezek az utalások. Itt nem feltétlenül márkanevekre vagy konkrét termékekre gondolok, hanem akár arra a szlengre is, ami egy jelenben játszódó regényben az író tehetségéhez mérten megképződik. Másfelől viszont nagyon klassz játékokat enged meg minden kamaszok valóságára tett finom reflexió. A százhúsz évvel ezelőtt játszódó Millennium expresszben például ész nélkül chatelnek a hőseim – morzejelekkel. Nyilván csaltam egy kicsit, hogy a vonaton ingyen hozzá tudnak jutni egy távíróhoz, de az, hogy a kommunikációéhség a maga szintjén minden korban alapvető emberi szükséglet, talán elgondolkoztatja a kamaszolvasókat a saját ínhüvelygyulladásukról is.
L. I. : – Hatalmas geek vagyok, így nyilván van átfedés, de csakis azokat használom fel a könyveimben, amelyek engem érdekelnek. Az Óraverzumban a magam módján megidéztem a viktoriánus London és Dickens iránti szeretetemet, a Tesla-sorozatban pedig szépen végigveszem azokat a klasszikus ponyvaelemeket, amelyeket imádok: gonosz tudós, óriásrobotok, földönkívüli invázió, űrcsata, dimenziókapu és így tovább. Noha sokat lógok a Facebookon, és én is nyomkodom az okostelefonomat, mégis nyomaszt a technika, ami nem csupán beépült az életünkbe, hanem irányítja is azt. Elég ez a valóságban, semmi szükségem rá, hogy még a történeteimet is ez uralja.
– Nyilvánvalóan többet változott az élet, a kommunikáció, a tanulási stratégia az utóbbi ötven évben, mint az előtte lévő ötszázban összesen. Az iskolák többsége mégis túlnyomórészt második világháború előtti szövegekkel próbálja olvasóvá nevelni a fiatalokat, akik, a különböző kutatások, felmérések tanúbizonysága szerint masszívan ellenállnak ennek a nyomásnak – még azok a gyerekek is, akik egyébként örömmel bújják a könyveket. Láttok valamilyen módszert, amivel közelebb lehet hozni a klasszikusokat a mai fogyasztókhoz? Egyáltalán, szükséges-e egy huszonegyedik századi kamasznak képben lenni Timár Mihály üzleti és szerelmi ügyeit illetően?
L. I. : – Azt vettem észre, hogy a pedagógusok egy része érdeklődik a kortárs gyerek- és ifjúsági irodalom iránt, és amennyire tehetik, megpróbálják beszuszakolni a kötelezők közé. Sajnos – amint látjuk – ez egyáltalán nem egyszerű feladat. A jelenlegi kötelező olvasmányok – pláne általános iskolában – nem csupán a mai gyerekek számára olvashatatlanok, már nekem is azok voltak. Mondjuk A kőszívű ember fiait szerettem, és szeretem Jókait, de kétségkívül igaz, hogy egy szövegszörnyeteg, csak elveszi a gyerek kedvét az olvasástól. A Kincskereső kisködmön, A Pál utcai fiúk, a Légy jó mindhalálig: a szereplők kínlódnak, szenvednek, nyomorult lúzer mindegyik. Utálom. A Pál utcai fiúkat csak középiskola végén olvastam el, nem volt rossz, de cseppet sem gyászoltam meg a nyomi Nemecseket. A Légy jó mindhaláligot ki sem nyitottam, már attól idegrohamot kaptam, amikor ment a tévében a film, és a másik szobában valaki nézte, én meg hallottam Nyilas Misi idegesítő nyekergését, hát a hülye pakkjával vertem volna fejbe, hogy hallgasson el már végre. Ezek a történetek mind arról szólnak, hogy hagyd csak, hadd tapossanak a fejedre, ez a dolgod, ez a sorsod, aztán lehet, hogy jó lesz, de inkább nem, mert meghalsz. Hát fantasztikus.
D. Á. : – Tudtommal a kötelező olvasmányok évtizedek óta berögződött kánonja átalakulóban van, és a tantervben egyre nagyobb az ajánlott olvasmányok, illetve a kortárs szerzők aránya. Ettől függetlenül a magyartanárok többsége még mindig egy rakás poros, nehezen olvasható könyvet erőltet reflexből (vagy épp kényelemből). A Légy jó mindhaláligot speciel maga Móricz sem tartotta gyerekkönyvnek, hiszen egy magánéleti krízisét ültette át Nyilas Misi vergődésébe. Állítólag eléggé bosszantotta a szerzőt, hogy regényét megjelenése pillanatában az ifjúság kezébe helyezte a recepció, és úgy látszik, a magyar közvélemény jelentős része még mindig ragaszkodik ehhez a téveszméhez. Az Arany emberrel egészen más a helyzet: szerintem ma is lebilincselő olvasmány minden kalandvágyó kamasznak, bár a regénykezdő leírás a Vaskapu-szorosról például elég agyzsibbasztó. A Millennium expressz első kötetében el is játszottam ezzel: Zsiga, a főhősöm már 1896-ban megkapta a regényt kötelező olvasmányként, és heteken át kínlódott azzal a bizonyos leírással, mígnem a vonatablakon kipillantva meg nem látta a Vaskaput meg a Senki szigete „modelljét”, Ada Kaleh-t. Attól fogva egyből érdekelni kezdte Jókai is. Azt hiszem, ez a titok: meg kell próbálni közel hozni, élővé varázsolni ezeket a kultikus történeteket a mindenkori olvasóhoz – akár úgy, hogy egymás mellett szerepel egy Jókai-idézet meg egy kósza utalás a Star Warsra. Ezek az intertextuális játékok tapasztalatom szerint jó esetben nem kioltják egymást, hanem összeadódik a hatásuk, és elvezethetik a kíváncsibb természetű könyvmolyokat a cikisnek gondolt klasszikusokig.
(Kérdezett: Mészöly Ágnes)
