(A felvétel forrása: Vígszínház)
Megkérdeztük ifj. Vidnyánszky Attilát
Fájdalmasan mulatságos világ
Ezúttal mint a Kortárs Drámafesztivál (DESZKA) díszvendégét szólítalak meg: mennyire érzed a helyeden magad ezen a debreceni fesztiválon? Mennyire tekinted az itt is látható két darabot, az Ifjú barbárokat és a Janovicsot kortárs drámáknak?
Egyáltalán nem lehet őket kortárs drámáknak tekinteni. Alapvetően mint témákra tekintek rájuk, és úgy is foglalkozunk velük. Egy ilyen előadás struktúrája nagyon távol áll attól, ahogyan egy dráma felépül. Ha a rendezői példányt odaadnám bárki másnak, az számára értelmezhetetlen lenne. Emiatt a munkafolyamat is eltér attól, ahogy egy kortárs dráma-előadás szokott születni. Ezért sem érzem indokoltnak a kitüntetett jelenlétemet a fesztiválon, természetesen nagyon megtisztelő és külön öröm, hogy a kolozsvári társulatot láthatja a debreceni közönség.
Ahogy a szakmai beszélgetésen is említetted, az elején szövegkönyv sem volt még az Ifjú barbároknál, ami egy klasszikus drámánál minimum…
A Janovicsnál pedig a Janovics naplói, feljegyzései voltak azok, amelyekkel először elkezdtünk foglalkozni, és utána kezdtünk az életéből beemelni elemeket. Ott is hasonlóképpen: az az út, amit bejár, a próbafolyamat során született. Mindegyik esetben Vecsei H. Miklós alapos, több éves kutatómunkát végzett, neki köszönhetően tudtunk szabadon bánni az anyaggal. Ugyanígy volt a későbbiekben is, ahol Németh Nikolett volt a dramaturg. Ami az életutaknál a munkában motivál, hogy Janovics, Bartók vagy Arany megformálásában ugyanolyan kihívás rejlik, mint bármely nagy klasszikus szerepben, de új szerepek, új figurák születnek, amelyek gazdagítják a színházat, és nem mellesleg közelebb hozzák őket hozzánk.
Nem provokatívnak szánom a kérdésemet, hanem érdekel, hogy mi a véleményed a kortárs drámáról vagy kortárs drámaírókról? Ha jól emlékszem, nem nagyon használtál még olyan kortárs drámai művet, kortárs író alkotását, ami klasszikus értelemben annak tekinthető. Vecsei H. Miklós szövegkönyveit használtad a korábbi években is, de kimondottan kortárs drámaíró művét nem nagyon. Van-e ennek valami oka?
Legutóbb Büchner- és Shakespeare-átértelmezés, vagy átirat született, ami valószínűleg abból ered, hogy azt gondolom, csak klasszikusokkal érdemes foglalkozni. De volt élményem például a Viripaev Részegek darabjával, amit Szlovéniában, Mariborban rendeztem, ami nagyon izgalmas élmény volt. Mindenhol abba a falba ütközöm, hogy sokkalta szívesebben dolgoznak a színházak ismert anyagokkal vagy legalább témákkal, mert félnek belevágni egy teljesen ismeretlen szövegbe, nem feltétlenül amiatt, hogy nem gondolják jónak, hanem mert a nézők nehezebben fogadják. Idővel ennek át kell fordulnia. A színház egyre élőbb lesz, ebben biztos vagyok. Amiket én csinálok, azokról pontosan tudom, hogy nem annak a szellemében készítem, hogy velük bárki más foglalkozzon; ezek nagyon egyedi példányok és egyedi anyagok. Az utóbbi évek munkáinak köszönhetően a zene, a tér és a fizikalitás már komolyabb szerepet kap, mint a szöveg, sőt egyre inkább azon dolgozom, hogy a szöveg csak kiindulópont legyen. Ez csakis a színészekkel közösen működik; ezt a fajta munkamódszert próbáljuk egyre biztosabb lábakra építeni, hogy ne minden munkát elölről kezdjünk.
A kortárs dráma azért is lehetne érdekes, mert elvileg megjelenik benne a mai élet és a mai világ a legfontosabb kérdései, de te – jól értelmezem-e az eddigi művészetedet, munkásságodat? – a klasszikusokon keresztül próbálsz nagyon kortárs lenni és nagyon aktuális. Ha Erdmant veszed elő (Az öngyilkos), vagy Gogolt (Revizor), akkor is a kárpátaljaiak kérdéseiről, sőt, a mi kérdéseinkről is szólsz, ha a Leonce és Léna kerül terítékre (@LL3t4rgIA), akkor is aktuális ügyekről beszélsz.
Minden esetben a színészekből inspirálódva szeretek dolgozni, ennek köszönhetően nem is feltétlenül tudok úgy előkészülni, ahogy egy teljesen friss, kortárs anyagnál szükséges volna. Hiszek abban, hogy némely esetben a színészek ugyanolyan érvényes munkát tudnak végezni egy szövegen, mint egy dramaturg és jobb meglátásaik tudnak lenni, mint egy rendezőnek. A klasszikusok felé való vonzódást illetően: van, amikor egy életúttal foglalkozunk, és van, amikor olyan klasszikussal, amit már nagyon régóta, sok ideje forgatok magamban. Ha hasonló mennyiségben foglalkoztam volna kortárs darabokkal, mondjuk az egyetemtől fogva, valószínűleg gyakrabban jutottak volna eszembe. De mivel mindig klasszikusokkal foglalkoztunk, és azok voltak rám a legnagyobb hatással, ezért általában azok a darabok foglalkoztatnak, amelyek már régóta bennem vannak. Nem volt még olyan, hogy ma elolvasok egy darabot, és azt mondom, hogy holnap ezt meg szeretném csinálni.
De miért olyan fontos neked, hogy a mai kérdésekről szóljanak ezek a klasszikus művekből készült előadások?
Azt hiszem, így érdemes ma színházzal foglalkozni, mivel legtöbb esetben ezek a nagy klasszikusok ezért születtek, és azért lettek klasszikusok, mert bírják az idő próbáját. Szóval bármire képesek, és mi is bármit megtehetünk velük, ettől csak gazdagabbak lesznek. A Revizor esetében egy olyan darabot kellett keresni a beregszásziaknak, ami sokszereplős, amit bárhol máshol is el tudnak játszani, és amihez közünk van. Ez már szűkíti azokat a drámákat, amelyekkel foglalkozni szeretnék. Ezenfelül olyan megoldást kell keresni, ahol működik az Ikarus-verzió, tehát minden befér egy kisbuszba, és olyan szöveget, amelyen keresztül tudnak magukról vallani. A társulatnak ez a leglényegesebb inspirációja: hogy harminc éve úton vannak, most pedig négy éve háborúban. Az, hogy vannak olyan nézői reakciók, hogy ez nagyon más, mint ami oda le van írva, természetes, hiszen nagyon más kell, hogy legyen.
Nagyon másak, mondod, de sokkal humorosabbak is az előadásaid, mint az eredeti művek. Honnan jön ez fergeteges humor?
Azt gondolom, bár nem szerencsés ilyet mondani, hogy csak vígjátékokkal érdemes foglalkozni. Vígjáték alatt azt szeretném érteni, amit Csehov és Kafka értett. Pont ahogyan ők látták a világot, úgy kell a színházban is gondolkodni. Minden mulatságos, groteszk pillanat mélyén fájdalom és kétségbeesettség van. Pont amilyen egy jó bohóc, amilyen Hamlet, amilyen Shakespeare és Büchner is, vagy akár Fellini, Tarantino, Sorrentino és így tovább. A Liliomfi előadásunk elején beidéztünk egy Gogol-szöveget: „A lélek mélyén ott buzog a nevetés örök forrása, amely elmélyíti a tárgyat, élesen kidomborítja azt, amin csak úgy tovasiklanánk, és amelynek átható ereje nélkül nem rémítené úgy meg az embert az élet kicsinysége és üressége.” Minden darabban ezt keresem, és addig formálom, amíg ezt meg nem látom benne. Azt hiszem, a színészeknek is így kell működniük. Sokféle színház létezik, és nincs olyan, hogy ez a jó színház, de engem színészként és rendezőként is ez érdekel, mert ilyen fájdalmasan mulatságosnak látom a világot — pontosabban mindig ilyennek szeretném látni. Szeretem a szellemes megoldásokat, a játékosságot. Ez nem kikönnyíti a helyzetet, éppen ellenkezőleg, még inkább szíven üt. Az Ifjú barbárok-munka után számomra Bartók lett a legnagyobb, ő adott a legtöbbet. Az ő szellemében ott van az egész kozmosz, amibe beletartozik a játék is, és az a játék pont olyan mély és erős, mint minden más. Azáltal, hogy tudunk rajta nevetni, hogy felfedezzük a játékát a zenéjében, a humorát az életében, csak még hatalmasabb lesz és még fájdalmasabb.
(Kérdezett: Elek Tibor)
