Megkérdeztük Molnár T. Esztert
Tavaly jelent meg első ifjúsági naplóregénye, a Stand up! – Egy majdnem normális család, mellyel a legjobb első prózakötetes szerzőnek járó Margó-díj három várományosa közé került. Később napvilágot látott a regény folytatása, a Most már igazán, illetve A számozottak című novellafüzér. Ezúttal nem lányregényt írt: a Szabadesés című bűnügyi regény első felnőtteknek szóló könyve, mely a 88. Ünnepi Könyvhétre jelent meg a Prae.hu+Palimpszeszt gondozásában.
Miért éppen a krimihez húzott most az írói szíve, és minek a hatására fogalmazódott meg önben a Szabadesés megírásának gondolata?
Ennek a regénynek egy bűnügyi hír és annak visszhangja adta az alapötletét, noha a Szabadesés végül egészen más irányba kanyarodott. Németországban pár évvel ezelőtt gyilkosság vádjával börtönre ítélt a bíróság egy nőt, aki férjénél harmincöt évvel volt fiatalabb, s aki korábban prostituáltként dolgozott, de minden jel arra mutatott, hogy a nő bántalmazó kapcsolatban élt, és önvédelemből ölt. Maga a jogi procedúra nagyon érdekelt, s éreztem, hogy ennek hatására mindenképpen szeretnék írni valamit krimi formájában.
A történet egyik főszereplője, a férje meggyilkolásával gyanúsított Magdalena Becker ex-heroinista, kutató orvos a heidelbergi egyetemen. Biológus mivolta könnyebbséget jelentett Beckerné figurájának hiteles megalkotásában?
Igen, hiszen én is dolgoztam a regényben szereplő laborhoz hasonlóban. A könyv végén Werner August Schamelnek nyilvánítok köszönetet, ő a freiburgi Max Planck Intézetben hat és fél éven át volt a főnököm, kutatási vezetőm, nem mellesleg segítő jó barát, aki biztosította a kézirat elkészültéhez szükséges tudományos és anyagi hátteret. Rengeteget tanultam tőle, és nagyon jólesett, hogy mindig drukkolt az írói karrieremnek. Egyszer egy tudományos beszámolót is tarthattam a Szabadesésről – a csoport megvitatta a kutatás azon részét, mely a regénybeli Walter Becker, a meggyilkolt heidelbergi tudós laborjában történt. Érdekesnek és inspirálónak tartottam megmutatni, hogy milyen egy multikulturális, specializált egyetemi közegben élni, s milyen különálló csoportok jönnek létre egy német kisvárosi társadalmon belül.
Peter Brenner a sztárügyvéd a másik főszereplő, egyben a regény elbeszélője is.
Nem kis technikai nehézséget jelentett az egyes szám első személyű elbeszélő alkalmazása, hiszen ez egy nagyon korlátozott nézőpont. Kihívás volt megvalósítani, hogy minden, amiről az olvasó értesül, rajta keresztül történjen. Viszonylag nehéz vele azonosulni a regény elején, ennek ellenére én az írás közben nagyon megszerettem, s abban bízom, hogy az olvasók is hasonlóképpen éreznek majd. Egy meglehetősen felszínes, külsőségekre adó, negyvenkét éves embert ismerünk meg a történet elején, aki nem ismeri fel azokat az alapvető történéseket az életében, amelyek őt meghatározzák. Életközepi válságban van. Vakon tapogatózik, éli a heidelbergi nagypolgárság vidám életét, de igazából végtelenül elégedetlen, s fogalma nincs arról, hogy mi az, amit még el szeretne érni az életben. Ebbe a meglehetősen nyugtalan „helyzetbe” robban be Magdalena és az ő bűnügye, amelyben Brenner nem nyomozóként, hanem védőügyvédként szerepel. Ez az instabil állapot indít el egy meglehetősen nagy változást benne – a bűnügy felnyitja a szemét, elkezdi más szemszögből látni az őt körülvevő világot.
Előfordult, hogy az alkotói folyamat közben a szereplői meglepetést okoztak önnek?
Gyakran, ugyanis nem volt előre meghatározott terv a fejemben, a történet vége is írás közben kristályosodott ki. Jól felépített személyiséggel ruháztam fel a szereplőimet, majd hagytam, hogy alakítsák a történetet.
Igényes, szép nyelvezet, humor és irónia – műveinek többek között ezek a legfőbb ismérvei. Utóbbi kettő meglehetősen rendhagyónak számít egy krimiben.
Ez szándékos törekvés, ugyanis nem titkolt célom az olvasó szórakoztatása. Magam is olyan könyveket szeretek olvasni, amiken időnként el tudok mosolyodni. A humor használatának igénye talán abból is fakad, hogy a világot nem látom egyértelműen csak rossznak. Hiszem, hogy a feketén belül is léteznek árnyalatok. Noha a Szabadesés egy meglehetősen negatív világképű regény – már csak azért is, mert sötétebben láttatja a fejlett nyugatot, mint maguk a nyugati krimik –, mégis úgy érzem, hogy sok helyütt fellelhető az iróniára, a cinizmusra és a mosolyra okot adó mozzanat a könyvben.
Ifjúsági regényeivel robbant be az irodalmi köztudatba. Ön szerint mi kell ahhoz, hogy az ilyen típusú művek képesek legyenek lekötni a mai, digitális kultúrában felnövő fiatalokat?
A kamaszkor nem változott sokat – ugyanazok a változások zajlanak le, ugyanazok a problémák kavarognak egy felnőtt lét küszöbén álló, magát definiálni akaró fiatal fejében, mint annak idején az enyémben, ezért nem érzem, hogy az ifjúsági regényeknek változniuk kellene. Tény, hogy módosult a befogadás tempója, felgyorsult a világ, a filmek is pörgősebbek, így nem csoda, ha a fiatalok hasonló elvárásokat táplálnak a regények iránt is. Íróként érzem, hogy változatos szövegeket kell a gyerek elé tenni mind nyelvileg, mind pedig cselekményt illetően, hiszen így lesz kellően intenzív ahhoz, hogy tovább akarjon lapozni.
Motoszkál már új regényötlet a fejében?
Három ötlet is van a fejemben: az egyik egy kisebb gyerekeknek szánt meseregény, az előző két ifjúsági naplóregényem folytatása, valamint egy felnőtteknek szóló könyv. Utóbbi sok kutatást igényel, de már egy ideje gyűjtöm hozzá az impressziókat és a vázlatokat. A cselekmény helyszíne ezúttal Freiburg lesz.
Kérdezett: Jónás Ágnes
