Ványai Fehér József
Képzelt futás belső tájban
Nagy Zopán: Füzet
Füzet címmel jelent meg Nagy Zopán legújabb műve a MERSZ-könyvek sorozatban. Ha valaki, a feltételezett és remélt olvasó a cím olvastán valami könnyű kézzel írt darabra számít, súlyosan téved, mert a Füzet minden, csak nem felhabosított szellemi termék. Mindazonáltal olvasásra bátran ajánlom bárkinek, mert mondjuk Baudelaire óta az irodalomkedvelők túlnyomó többsége nem arra készül, hogy minden alkotás befogadása, megértése egyszerű lesz, nem szükséges hozzá beleérzés vagy igény a művelődésre, szórakozásra.
A Füzet cím formai okból biztosan találó, mert a kiadvány pontosan hatvan oldalból áll.
A MERSZ egy klub is Budapesten, az „underground” és „avantgarde” művészek egyik találkahelye, ha ez a két jelző egyáltalán mond valamit 2018-ban. Hogy magukat sem veszik túlságosan komolyan, arra a neten talált önmeghatározó szófacsarás alapos eligazítás: „undorground”.
Mindenesetre az alkotásból (szerencsére) még nem ábrándultak ki, könyvkiadói tevékenységük aktív, Nagy Zopán kötete a harmadik sorban. (Első a Triceps: Semmikor, második Kecskés Péter: Fénypillérek c. munkája volt.)
A Füzet anyagának műfaji meghatározásához némi segítséget nyújt az alcím: válogatott rajzolatok, írás-képek, melyek keletkezési ideje 1997 és 2007 közé tehető. S hogy a könyvet fellapozó szellemi kalandor mire számíthat, ha átlépi a befogadás küszöbét, arra nézvést eligazítást kaphat, mikor észleli, hogy a kiadáshoz a BadaDada Alapítványnak is volt köze.
A négy fejezetcím beszédes: Insomnia – Melankólia – Hommage – Fragmentumok. Ezeken elmélázva készülhetnénk enyhén vagy akár súlyosan depresszív textusra is, ám az nem ilyen: sokkal inkább szembetűnő a játékosság, a gondolatfutamok élettel teli pezsgése, logikus és illogikus gesztusok váltakozása. A szójáték szöveget szerkesztő elem lesz ( „károg egy kéreg”), a mondat-konstrukciók pedig elkezdik foglalkoztatni az agyat. Az alkotó és az alkotás titkáról egy-egy pillanatra lelebben a fátyol, mikor megtudjuk, hogy a szerző (kátrányfelhők számlálgatása helyett) portrékat és egész alakos felvételeket vetít fél-öntudatlan önmaga fölé.
Itt mintha Hieronymus Bosch világa elevenedne fel XXI. századi körülmények között, de erdőszéli vagy falusi életkép helyébe korunk lepusztult vidéke vagy éppen nagyvárosa lép, s a középpontban a civilizáció betegségeitől szenvedő ember áll. Ebből kiutat egyelőre csak az új értelmet nyerő szavak mutatnak, a művészetet teremtő erő bizonyítása adhat némi bizakodásra okot.
Bármilyen bizarr, de Nagy Zopánnál az élve-halást felválthatja a halva-élés, ám az irónia és a tragikum tehetséges elegyítése feledteti velünk a pesszimizmust. Olykor a befogadandó mű jelentésrétegeinek megfejtése, felfejtése, kódolása nem adja egyből magát, ám régi elvárás, hogy egyfelől „ ne fogjon senki könnyelműen a húrok pengetésihez”, másfelől olvasó is csak az legyen, aki elég időt és energiát képes szánni a művészet gyakran nem egyszerű nyelvének megértéséhez.
Zopán szellemi boszorkánykonyháján mitológai elemek keverednek hétköznapi rítusokkal, valami nagyon régi elegyedik modernitással, s az egészet megfűszerezi magasztossá emelt polgárpukkasztással, csipetnyi punkkal. Ez tagadhatatlan érdekességet, érdességet, feszültséget ad a szövegnek, amely élvezhető, fogyasztható. Hogy aztán ez az egész nevezhető-e avantgarde-nak, őszintén szólva fogalmam sincs, de műélvezőként (s nem kritikusként) eszem ágában sincs magamat sommás ítéletekre ragadtani. Maga a szerző sem bonyolódik fölösleges önmeghatározási kísérletekbe, ami pozitív, és szerencsére nem veszi túlságosan komolyan sem magát. Író-olvasó talákozón arra a kérdésre, miszerint egy értékelője véleménye alapján ő volna korunk utolsó magyar avantgarde művésze, röviden így felelt: „hülyeség”.
A görög-római mitológiai regéktől a keresztény kulturális hagyomány megidézéséig jutunk („királyok is futnak hárman”), miközben a kibontakozó mű szerencsére nem lesz eklektikus. A költő pedig belső tájban fut, amennyiben a futás és az alkotás folyamata között párhuzamot vonhatunk („futok, futok: belső tájban”). Igen, ez a belső tájban való élés-létezés a Nagy Zopán-féle művészet leglényege, annak megörökítése, lefestése, ábrázolása pedig maga az alkotás, a gesztus.
Nagy Zopánnak egyformán jól áll, ha keleti filozófiákban mélyed el mint ihletforrásokban, vagy a magyar őstörténet vitatott passzusait emeli transzformált képekként műveibe. Ha már futás, egyúttal kirándulás is ez irodalom az ösztönök legmélyére, a lélek bugyraiba. Befogadókként szívesen társulunk az utazáshoz, amely inkább intellektuális kaland, semmint (a túlzottan konzervatív ízlésűk szerint) „botrányos”.
A képi anyag képzettársításokra késztetően ellenpontozza a szöveges tartalmat, olykor pedig éppen az összhang az, ami leköti a figyelmet. A kötetet Rőczei György tervezte és szerkesztette, aki szokatlan megoldásaival új dimenziókra nyitotta ki szemünket. A szerző a könyvbemutatón köszönetét fejezte ki neki azért, mert szerencsés kézzel nyúlt a megmunkálandó matériához, versből prózát csinált és megfordítva, s mindezt úgy, hogy közben tiszteletben tartotta az alkotó produktumát. Rőczei egy ponton attól sem riadt vissza, hogy nepáli nyelvre ültesse át a verset, s az egészet aztán mint képzőművészeti alkotást mutassa fel. „Minden VALAMI olyan itt, mintha csak egy középkori ajak sápadt szirmai közül hullna alá, szigorú és hideg porzóként”. Nagy Zopán úgy jut élménytől a kifejezésig, hogy közben a legközönségesebb lehetőségeket leltározza.
A Hommage fejezet névsora csak első pillantásra meglepő, ám ha jól belegondolunk, rendben van, Zopán világa rokon velük, a hódolat és tisztelet pedig kijár nekik. József Attila-apokrifekben játszik a betűkkel, így lesz a címekben ars poetica helyett „atica epros” és „artos pecai”. A megfáradt ember a külvárosi éjben nem a múlt század huszas éveiből lép elő, hanem a mában. James Joyce-nak ír két lapulevelet és egy anzixot, mialatt a végeken, „Gyom” ismeretlen gátjainál csücsül.
Adódik a kérdés: lehet-e lokálpatrióta az, aki úgymond világpolgárnak akar látszani, s aki képzeletben és a valóságban is beutazza a Föld nevű bolygó minél nagyobb részét? A szerző nem morfondírozik ezen sokat, nála szerves egy a kettő, Dublintől Triesztig, Párizstól Gyomáig (szülőhelye) és Aradig bolyong, álmodik és ébred.
De mit keres Szentkuthy Miklós ezen a palettán? A barokkosan hömpölygő mondatok, az erotikus izzás és a (kulturális értelmben vett) viviszekció határáig elmenő önelemezés, önfeltárás felmutatja a lelki rokonságot – pontosabban talán azt, hogy Nagy Zopán számára ki az egyik meghatározó, nagy alkotó-előd. És az sem véletlen, hogy a másik szellemóriást, Weöres Sándort is gyakran emlegeti, idézi a művész. Direktben vagy áttételesen, szóba kerül még Kurosawa, Bergman, Bunuel, Tarr Béla, Tarkovszkij, és még sokan mások – helyben vagyunk.
A névsorból is kiderülhet, hogy a Füzet írója számára egyformán fontos fotográfia és irodalom, képzőművészet és az írás, a költészet. Ő maga ezt így fogalmazta meg: „mintha több hang beszélne belőlem”. A fotóit például először fejben hívja elő, melyeket egyébként asztrális látomások lenyomatainak tekint. Aktív kiállító, nyolc kötet szerzője, folyóiratokban rendszeresen publikál.
Nagy Zopán világa joggal keltheti fel érdeklődésünket, amíg a „szellem” ilyen és ehhez hasonlatos mondatokat diktál számára :„Lehet, hogy valamiféle isten van befalazva a végtelen beton kozmikus megfelelőjébe”.
Nagy Zopán: Füzet (Válogatott rajzolatok, írás-képek, 1997-2017). Mersz könyvek, 2017.
Megjelent a Bárka 2018/4-es számában.
