Fekete Marianna
A disznóvágás metaforája
Novák Zsüliet: Disznó vallomások
Novák Zsüliet első kötetének címe a közös szereplőket mozgató, egymásra játszó történeteket tartalmazó novellafüzér egyik lehetséges nézőpontjára utal. A figyelemfelkeltésen túl a történetek szerves összekapcsolója a címben szereplő disznó szó, amely legtöbbször jelző, de főnévként is szerepel: konkrét leírásokban és átvitt értelemben egyaránt.
A disznómotívum átfogja, átjárja a különböző generációk történeteit, legyenek azok huszadik századiak vagy teljesen maiak. A történetek az emberi kapcsolatoknak nemhogy mások, de még magunk számára sem megfogalmazható, kimondható titkait járják körül. Az egyik írás, A mások élete narrátora így fogalmaz: „A legritkábban titkok hangoznak el, azt gondolva, hogy a gyónás ténye kötelékeket von kettejük közé” (100). Ez az elfojtás hagyományozódik egyik generációról a másikra, nagyapákról unokákra, s e kötetben kifakad, mint egy fájdalmas kelés.
Az egybeszerkesztett írások újabb értelmezési tartományt kapnak – egymásba hajló („enjambement”) szövegek sora teszi a kötetet költeményszerűvé. A külön-külön is élvezhető-értelmezhető, legömbölyödő írások észrevétlen úsznak egymásba, s mozognak térben és időben olykor előre, máskor hátra vagy oda-vissza, de mindenképpen a nyugtalanító változás felé. Ahogyan a lapok oldalszámozása növekszik, a novellák egyre sötétebb tónust öltenek.
A kötetkezdő próza a gyerekkorba vezet vissza a hazautazó írói szubjektum narratívájában. A vonatút, a szülővároshoz közeledés teremti meg a lélektani helyzetet az írói eredettörténet megfogalmazásához. A Berettyó-parton magában motyogó kislány az írói én előképe. Igaz ugyan, hogy az akkori médium, a hallgatagon hömpölygő folyó a gyereklány történeteit némán hordja messze, mégis olyan teret hoz létre, mely a világ kreatív újrafogalmazását teszi lehetővé: „Meséltem és meséltem egy nem létező életről, a víz pedig halkan és beleegyezően vitte tovább szavaimat, amelyekről azt képzeltem, bejárják az egész világot. (…) A világ pedig átitatódik álmaimmal” (8). Az indító novella tehát nemcsak a kötet, de az írói pálya nyitánya is. Klasszikus kezdőírás, amely elsősorban nem az olvasó, hanem az író, Novák Zsüliet számára megkerülhetetlen történet, ami ugyanakkor meghatározza a játékteret is, ahová a kötet többi novellája csatlakozni tud, értelmet kap, érvényesen szól. Ebben vezeti be azokat a karaktereket és családi történeteket, melyekre a későbbi írások vissza-visszautalnak, mintegy kiindulási pontként használva azokat.
Egyre inkább neurotikussá váló világunkat a kötet történeteiben különféle női hangokon mutatja be az író: így az alföldi kisvárosból a fővárosba került, és a médiában félig karriert csináló, vagy az elhízottan partner után kutató, aztán a csodaszép, anyjával nehezen békülő fiatal nő által. Az írói én egyetlen szövegtől (Diagnosis) eltekintve, nem hagyja el a női identitást, mégpedig a fiatal, és önmagukat megtalálni akaró nőkét. Az ő történeteikből, békaperspektívából látjuk a családi fészekből kirepülő, saját utat és életet kereső huszonegyedik századi fiatal generáció mindennapjait. Ugyanaz a világ persze nem ugyanazt az arcát mutatja a különböző generációknak, pedig a gondok, amelyekkel az új generáció küszködik, az emberi nemmel egyidősek. Identitáskeresés, a párkapcsolat, a gyerekvállalás nehézségei és a többi.
A narrátor meglehetősen kritikus, ironikus ezekben a kérdésekben, gyakran találkozunk öniróniával, önkritikával is. Az Abláció hősnője műtét után gondolja végig szívbajának esetleges okait, miközben műtét utáni tipikus fiziológiai nehézségekkel küzd. Néhány megállapítása enyhe szarkazmusra vall: „Majd jött ez a szívbetegség (…) állandóan visszatért a kérdés, hogy elgondolkodtam-e azon, miért kaphattam, és talán inkább koncentráljak arra, mit tanulhatok belőle. De bárhogyan erőlködtem, nem jöttem rá az égvilágon semmire azonkívül, hogy az emberek roppant spirituálissá válnak, amikor észérvekkel képtelenek reagálni” (90).
A legerősebb hatást az egymás mellé helyezett objektív leírások disszonanciájával vagy éppen analógiájával éri el a szerző. A Kés című novella én-elbeszélője azokhoz a jelöletlen, fagyasztott hústömbökhöz hasonlítja párkapcsolati problémáját, amelyek a hűtőben sorakozva várják a gasztronómiai véget, és amelyeket a szereplők maguk készítenek el egy panellakásbeli disznófeldolgozás során: „Mert a nagy nyugalom, nagy harmónia is csak olyan ismeretlen tartalmú, opálos csomag. Akkor enged ki, ha elhiszem, hogy egy tömb marad, ezért inkább igyekeztem előre szétverni” (86).
Novák Zsüliet intenzív megfigyelő, aki nemcsak kifelé, de befelé is vizslat. Minden külső történésnek van valamilyen belső vetülete, melyek egymáshoz kapcsolva érdekes, önmagába forduló Möbiusszalag-motívumrendszert hoznak létre. Ilyen pl. a Mások élete, amelyben a mesélő külső megfigyelői pozícióból indulva egyszerre csak önmegfigyeltté válik.
Gyermekkori észlelések, elraktározott tapasztalatok tömege bukkan fel az írásokban. A gyerekkor meghatározó felnőtt alakja, a nagyapa, sokszor és a legkülönfélébb kontextusban kerül elő. Egyszer a szokásait firtatja az elbeszélő, máskor az arcvonásait veszi górcső alá, megint máskor életszemléletét vagy magánmítoszát taglalja. Nagy horderejűek a gyermeki én és a nagyapa találkozásai, a közös élményeik, melyekhez képest meghatározódnak a későbbi felnőttkor történései. Mindez annak ellenére, hogy (a nagyapát): „Sokáig kegyetlennek gondoltam, pedig csak egyszerűen nem hitt a gyermekkorban. A plüssben, a cukros esti mesékben, a babákban és a kisautókban” (25). Éppen emiatt nagyhatású, hiszen a vele való találkozás a felnőtt élettel való szembesülés. Úgy tűnik, ő tudott először érvényeset mondani az életről, még ha az kellemetlen, esetleg takargatni való is. A létezés koordinátarendszerében origópontnak tűnik a nagyapa által képviselt generáció világlátása, tartása, ugyanakkor esetlensége és kompromisszumai.
A novellaidő haladtával egyre kilátástalanabb világérzés válik uralkodóvá. Egy bizonyos értékrend szerint felnevelt vidéki lány a nagyvárosban fokozódó elveszettségérzését követik és regisztrálják az írások. Az abszurdba hajló utolsó novella (A tökéletes szalonna) a legsötétebb tónusú.
A novellafüzér folyamán többször előkerülő disznómotívum a valósághoz való normális hozzáállás fokmérője. Hogyan viszonyul az ember a disznóhoz? Tud-e természetes módon gondolni az egyik legfontosabb táplálékunkra? Nemcsak étkezési kényszerünk tárgyának tekintjük, hanem annál fontosabb, rituális alkalmakat teremtő, családi, baráti kapcsolatokat is erősítő létezőnek? Úgy tűnik, minél kevésbé tudunk disznót vágni, feldolgozni és elfogyasztani, annál neurotizálóbb korban élünk, és viselkedésünk is ennek megfelelően válik szorongóbbá. A nyugtalanító, kötetzáró kép az önmagát megsütő ember tragédiáját mutatja. Nincs frappáns feloldás, az író nem akarja az olvasót abban a reményben hagyni, hogy lehet esély újabb kapcsolatra, szívműtét utáni felépülésre. A nagyapa szavaival élve, ez nem cukros gyermekmese.
Novák Zsüliet írói őszintesége, üdítő, szórakoztató, ugyanakkor egzisztenciális sűrűségű kérdéseket feszegető első kötete erős belépő a kortárs prózába.
AmbrooBook, Győr, 2014.
Megjelent a Bárka 2014/6-os számában.
Főoldal
