Szabó István Zoltán
Valami történt?
Mán-Várhegyi Réka: Boldogtalanság az Auróra-telepen
Mán-Várhegyi Réka első kötete a 185. JAK-füzet a sorban. A könyv három, számokkal ellátott ciklusra oszlik, melyek együttesen tizennégy novellát tartalmaznak. Bár az írások nem nélkülözik időnként a diszkrét humort, ez csupán felkiáltójelet tesz az egzisztenciális szorongás mellé, mely voltaképpen kötetté szervezi a különálló szövegeket.
Már az első néhány oldal után nyilvánvaló, hogy ebben a kötetben nincs tabutéma. Minden kimondódik, az is, amit az emberek még önmaguknak sem hajlandóak bevallani. Főleg az. Ez az egyik oka annak, amiért rendkívül riasztó, feszítő és ezzel együtt letehetetlen szöveg a Boldogtalanság az Auróra-telepen. A kötet novellái nem feloldani próbálják a tabukat kimondásukkal, annak ellenére sem, hogy a legtermészetesebb módon tematizálják. Sőt, éppen azért, mert a mindennapok részeként mutatnak fel olyan tartalmakat, melyeket társadalmi tabu övez, minden pillanatban az indiszkréció állapotában vagyunk. Ennek folytán kell rádöbbennie az olvasónak, hogy erénynek vélt szemérmessége legjobb esetben is csupán önvédelmi mechanizmus. Ez a csendes provokáció a legtermészetesebb nyelven működik, melyből hiányzik minden didaktikusság és erőlködés. Az egyik legerősebb (társadalmi és személyes) tiltás pedig, úgy tűnik, a boldogtalanságról, a boldogtalanságunkról folytatott beszéd, egyáltalán a tény megállapítása. Ahol bizonyos rétegek esetén társadalmi elvárás a siker és a boldogság, ott a legdurvább elfojtás alá azok a tartalmak kerülnek, amelyek ellentmondanak ennek a parancsnak. Közhely, hogy a siker ráadásul önmagában még nem elég a boldogsághoz, ahogyan azt Az ihlet súlya című szöveg is példázza.
Mán-Várhegyi Réka bemutatkozó kötete meghökkentő realizmussal rajzolja meg a különböző korú és nemű szereplők mindennapjait. Ezek az egészből kiragadott epizódok, a bemutatott napok egyszersmind a szereplők egész életének is kicsinyítő tükrei lesznek, melyben nem történik valójában semmi jól azonosíthatóan tragikus epizód, nincs semmi traumatikus, amellyel szembe lehetne nézni és fel lehetne dolgozni, és ami így a továbblépés katalizátoraként működhetne. Ez az egyik oka annak, amiért a kötet novellái hatásosak; nincs nagy konfliktus, lokalizálható ellenség, csupán a mindennapok boldogtalansága, melyet szinte észrevétlenül öltenek magukra az ismeretlenül is túlontúl ismerős szereplők. Reprezentálja magát a középosztály, és amit rajtuk vagy rajtuk keresztül látunk az kérlelhetetlenül éles képe társadalomnak és egyénnek egyaránt. Van itt nő és férfi, kamasz és aggastyán, értelmiségi és – focista (egy háziasszony, aki egy nap Lionel Messiként ébred). Ahogyan a reális és szürreális váltakozik, úgy változnak novellánként az első és harmadik személyű nézőpontok, melyek a láttatás további lehetőségeit teremtik meg.
Több szereplő közös nevezője mindennapjaik fásultsága, a rutin, mely szürkeséghez, végül boldogtalansághoz vezet. Mintha mindenki többet, jobbat várt volna önmagától és az életétől, ugyanakkor képtelen tenni azért, hogy kilépjen jelenlegi helyzetéből. A szereplők tehetetlensége és frusztrációja olykor kicsinyes rosszindulatban fejeződik ki, mindig azokkal az egyénekkel szemben, akikkel a leggyakrabban érintkeznek: például a családdal (Viszlát, kamaszkor!) vagy barátokkal (Mária nem bírja a meleget) szemben, akik ezáltal szintén frusztráltakká válnak. Bár bizonyos közösségeknek óhatatlanul a részei a karakterek, valójában mindig egyedül vannak, a környezetük semmilyen értelemben nem jelent számukra biztonságot, inkább csak felerősíti a félelmeiket és újabb kudarcok lehetőségének teszi ki őket (így válhat terrorszervezetté a család, ahogyan azt Fehér Renátó kritikájában találóan megjegyzi). A kör ez által zárul be, hiszen mindenki terjesztője a szinte metafizikai fogalommá váló boldogtalanságnak, ami kórként terjed szét lassan, megállíthatatlanul az Auróra-telepen. A kötet írásai így – bár a szüzsé szintjén különállóak – egy nagy szociológiai „tanulmányt” alkotnak.
Az írások fojtogató atmoszféráját tovább erősíti, hogy a történetek vagy kínzó nyári forróságban (Két puha pofon) vagy a sötét, végeláthatatlannak tetsző februári hidegben (Idegenek az éjszakában) kapnak helyet, mintha a természet is egy újabb rosszindulatú, arctalan entitás lenne, amivel szemben ismét csak tehetetlenek a mozgatott figurák.
Bob Slocum juthat az olvasó eszébe a novellák „hőseiről”. Joseph Heller karaktere a Valami történt című regényből, a negyvenes, családos, jómódú középvezető, aki azt kutatja megszállottan, hogy hol és mikor siklott ki az élete. Valami történt vele, ami miatt boldogtalan és nyomorúságos. Valami történt, ami nem volt benne a tervben. Valami történt, de mi? Természetesen semmi, ahogyan az Auróra-telep lakóival sem történt semmi. Nagyon is normális emberek, normális életet élnek, pontosan ezért félelmetes lehetőség a velük való azonosulás. Csakhogy míg Bob Slocum esetében a hetvenes évek Amerikájáról kapunk képet, az Auróra-telep napjaink magyar valóságának egyik félelmetes oldalát mutatja meg. Azonban nem csak a húsbavágó aktualitása miatt szorongatóbb Mán-Várhegyi Réka kötete, hanem azért is, mert a telep lakói már nem is kutatják boldogtalanságuk okát, sőt, esetenként mintha egyenesen visszarettennének az önreflexiótól. Tű élesen látják és láttatják mások helyzetét és hibáit, de önmagukkal kapcsolatban nem jutnak túl azon a ködös sejtésen, hogy valahogyan kényelmetlenné vált számukra az egész világ.
Mán-Várhegyi Réka első kötete látszólag könnyed kézzel megírt, atmoszférájában és stílusában egyaránt súlyos szöveg, melyre a szerző 2013-ban megkapta a JAKkendő díjat. Ritka erős első kötet, rengeteg leleménnyel és kísérlettel a narráció és a történetvezetés szintjén egyaránt, ám a fesztelen, eredeti prózanyelv talán a legfigyelemreméltóbb erénye, mely nem a debütáló kötetek gyakori sajátossága. Nyugodtan kijelenthető, hogy a fiatal magyar szerzők prózai szövegei közül a Boldogtalanság az Auróra-telepen a 2014-es év egyik legizgalmasabb teljesítménye.
Világépítő szöveg, bár vaskos fantasyket szokás ezzel a kifejezéssel illetni. Az Auróra-telep szimbolikus helyszín, ahol soha nem tavaszodik ki. Az Auróra-telep a bűnbak, amire rámutathatunk, és ezzel megkülönböztethetjük magunktól. Az Auróra-telep mindennapjaink szorongató valósága összegyűjtve és egy olyan helyre száműzve, amit legalább nevében idegenként ismerhetünk fel. A kötet címadása éppen ezért lehet optimista, hiszen az írások realizmusától megrettenő és menekülni vágyó olvasónak meghagyja azt a lehetőséget, hogy ne értelmezze univerzálisan a boldogtalanság terjedését és azt csupán a címben szereplő lakótelep szörnyű sajátosságának tulajdonítsa. Mindenki más erősen reméli, hogy az évek alatt – csendben, észrevétlenül – nem lett az Auróra-telep lakója. Ugyanakkor a kötet nem csupán a boldogtalanságról, hanem mellette elkerülhetetlenül, indirekt módon a boldogságról is beszél.
Megjelenik a Bárka 2014/6-os számában.
Interjú Mán-Várhegyi Rékával a Bárkaonline-on
