Kolozsi Orsolya
(Ki)sodródás
Egressy Zoltán: Szaggatott vonal
Egressy Zoltán írói pályáját versekkel indította, majd népszerű drámáival (Portugál; Sóska, sültkrumpli) vált közismertté, néhány éve azonban a prózaíróként is találkozhatunk a nevével. 2009-ben megjelent Most érsz mellé című novelláskötetét idén a Szaggatott vonal című regény követte. A két epikus mű között fontos kapcsolat van, hiszen az elbeszéléskötet Záróvonal című szövegének főhőse, Vertesz Aba lesz az egyik kulcsfigurája az ötven rövid fejezetből álló regénynek. Olyan szereplő, aki valójában nincs jelen, hiszen a történet idejére már három éve halott, így csupán fia emlékeiből rajzolódhat ki. Szerepe mégis kulcsfontosságú, hiszen a regény szövegét szinte teljes egészében az elbeszélő/főhős, Vertesz Antal hozzá intézett monológja teszi ki.
„Ha valamit kérhetnék az életben valami mese-aranyhaltól, egy beszélgetést kérnék még veled, egyetlenegyet"- hangzik a fiú vágya a regény első lapjain. A lehetetlen kívánság végül úgy valósul meg, hogy a főhős (szükségszerűen) egyoldalú beszélgetést kezdeményez az apjával, s ez a „beszélgetés" - mely így óhatatlanul is egy hosszúra nyúlt belső monológ - voltaképpen a könyv. Az, hogy éppen ezt az elbeszélői formát találja meg, valószínűleg nem választható el attól a ténytől, hogy a szerző mögött elsősorban drámaírói tapasztalat áll, a szereplők beszéltetése, a beszéltetés általi jellemzés szempontjából valódi remeklés ez a szöveg. Könnyen lehet, hogy szintén a drámaírásban való jártasságnak köszönhető a zárt, feszes szerkezet is. Talán erőltetett a hasonlat, de már-már az antik drámákat strukturáló hármas egység fogalma is eszünkbe juthat a szerkezetről, mely időben és térben is meglehetősen zárt. A cselekmény kevesebb mint huszonnégy órát ölel fel, egész pontosan egy pénteki nap koraesti óráiban indul és másnap hajnalig tart, térben pedig - egyetlen kivételtől eltekintve - nem lép ki Budapestről. A cselekmény is egy szálon fut, a szöveg jelen idejében szépen, kronologikusan és jól követhetően halad előre a történet. Ezt a zártságot itt nem az antik drámákból ismert hírnökök oldják fel külső eseményekről szóló tudósításaikkal, hanem maga a hős, aki emlékezéseivel minduntalan megszakítja ezt a rendezett eseménysort, így tárva, szélesítve ki a szöveg világát. Ez alatt a hosszú júliusi éjszaka alatt (mely egyben a főhős harmincadik születésnapja is) ugyanis az átlagoshoz képest sok minden történik, de még több olyan esemény van, melyet Vertesz Antal vagy a regény mellékszereplői idéznek fel.
Az elbeszélő voltaképpen maga is hírnök, motoros futár ugyanis, tipikus fővárosi figura, aki napjai nagy részét a pesti utakon és kocsmákban tölti. A regény indításakor törzshelyén, egy pesti borozóban ül fröccse előtt, azt tervezi, hogy konditerembe indul, de váratlanul munkát kap, egy csomagot kell elfuvaroznia egy külvárosi címre. Érdekes véletlen, hogy a küldeményt a kocsmában már kinézett lány küldi barátnőjének, akivel a főhős azután kalandba is keveredik. Az aktus után egy hirtelen ötlettől vezérelve a rákoskeresztúri temetőbe megy, hogy meglátogassa apja sírját. A folyamatosan zajló féloldalas párbeszéd itt is folytatódik, az elbeszélő az apa sírjánál lerészegedik (külön bravúrja a szövegnek, ahogy ezeken az oldalakon visszaadja a részeg ember furcsa, szakadozott, összefüggéstelennek tűnő gondolkodásmódját, hangulatváltásait és gyakori patetikus kirohanásait), majd mikor felébred, rájön, hogy a temetőt bezárták. Mikor kijut innen, ismét találkozik a külvárosi lánnyal, akivel a Városligetbe, egész pontosan a Vidámparkba mennek, hogy a szellemvasútban újabb testi örömöket élhessenek át. A lányt ezek után törzshelyére viszi, ahol régi ismerőssel találkozik és egy kocsmai verekedést követően alkalmi barátaival egy kórház traumatológiai ügyeletén köt ki. Mikor innen is eljön, egy halőr ismerősével rapsicokat fülelnek le, majd ebből is kikeveredve még elindul, hogy bejárja az apja által gyakran megtett utat a Tabán és a pesti oldal között, és ezen az úton visszafelé le is zárul majd a történet.
Már a cselekmény vázlatos ismertetéséből is látszik, hogy Vertesz Antal többnyire csak sodródik, legtöbbször véletlenül, saját akaratán kívül kerül a különféle helyzetekbe. Csapódik egyik eseménytől a másikig, miközben megállás nélkül, egyes szám első személyben tudósít a vele történtekről. Nem csak az adott estét, hanem egész életét értelmezi és ehhez jó alapot teremt az apával való „diskurzus". Az apjához fűződő viszonyában nem a harag vagy a gyűlölet a meghatározó - bár egyes emlékekben ezek nyomai is tetten érhetők - sokkal inkább a hiány, a kapcsolat megfoghatatlansága, lezáratlansága. Nincs benne gyűlölet, leginkább csak semmi, és éppen ez a legelkeserítőbb: „Nincs meg a konfliktus köztünk, apa. Nem tudom, mi a bajom veled." A folyamatos megértési kísérletek során végezetül úgy tűnik, valamiképp sikerül tisztába kerülnie apjával, megérteni, sőt talán még meg is szeretni őt: „...számonkérni vagy megbocsátani, mindkettő felesleges, a tisztesség miatt kéne lezárni a dolgainkat, nincs többről szó, nem fájsz már, ez mindenképpen megnyugtató, és harag is egyre kevesebb van bennem, talán mert fáradok, meg azért, nem tudom, hogy mondjam, nehéz ezt kimondani, azért, mert lehet, hogy én téged megszerettelek, mióta beszélek hozzád, mint egy hülye, talán csak ez hiányzott (...) amikor találkozunk, a legvégén, azt hiszem, akkor majd megölellek téged."
A főhős azonban nem csak az apához való viszonyát, de ezalatt saját magát is ízekre szedi. Véletlenszerűen és asszociatív módon felidézett emlékeiből, emléktöredékeiből megismerhetjük múltjának legfontosabb állomásait. Megtudhatjuk, hogy anyja születése óta egyedül nevelte, apjával csak ritkán, évente kétszer találkozott. Azt is, hogy harminc éves korára már kétszer elvált és hogy megtalálta élete nagy szerelmét, akit nem felejt, s akit úgy hagyott el, hogy saját motivációját azóta sem érti egész pontosan. A regény saját műfajmeghatározása szerint aparegény, de mégsem az apa, hanem a fiú itt a főszereplő. Apjával való viszonyának tisztázása során ugyanis elsősorban önmagát igyekszik megismerni, még ha ez a törekvés nem is tudatosodik benne teljesen. Szüksége van arra, hogy az identitását valamiképpen megalapozza, önmagát megismerje. Vertesz Antal ugyanis egy szomorú, magányos, bizonytalan és sodródó figura, egy modern kori lézengő ritter, aki nem irányítja, csak szemléli a vele történteket. Olyan hős, aki már a nevével sem elégedett: „...engem Antalnak neveztetek el, nagy kibaszás, az Anti és a Tóni vicces, az Antal meg modoros, mint a kocsmai zakók, és nemcsak modoros, nevetséges is, egy életre elbántatok velem." Minden történésre, rezdülésre, érzésre, beszélgetésre figyel, kifejezetten reflexív és önreflexív alkat, mégis bizonytalanul bolyong saját életében és ezzel a tévelygéssel, döntésképtelenséggel maga is tisztában van: „ Befejezetlen maradt minden, lezáratlan, nem történt semmi, úgy értem, együtt veled semmi, aztán eltévedtem az életben, ahogy a butább bölcsek mondják..."; „Százféle út nem állhat az ember előtt, egyetlen problémát nem lehet végtelen számú módon megoldani, sőt, négyféleképpen sem, a három még átlátható és végiggondolható, többnyire van az igen, a nem, és a harmadik, az, amelyikre én hajlani szoktam." Ennek megfelelően kiderül az elbeszélőről, hogy leginkább az átmenetiség a terepe, kedveli például a hidakat, melyeken állva nincs egyik, sem pedig a másik parton. És apjával ellentétben - ez pedig már a cím értelmezéséhez visz közel - nem a záróvonalakat, hanem a szaggatott vonalakat szereti: „Nézem a záróvonalat, ezen sétáltál oda és vissza nap mint nap, ez vezetett téged, itt a hídon végig ilyen van, én jobban szeretem a szaggatottat, az lehetőséget ad előzésre, általában nagyobb szabadságot engedélyez, nincs benne végérvényesség, nem érzem úgy, mintha korlátok közé lennék szorítva, szaggatott ez a diskurzus is, amit veled folytatok..." Ez a kétféle útburkolati jel és az ezzel kapcsolatos választás egyértelműen szimbolizálja a Vertesz Antal és édesapja közötti különbséget, a szaggatott vonal ráadásul a kettejük „párbeszédének", kapcsolatának metaforája is.
Az elbeszélő, amellett, hogy egy eseményekben gazdag születésnapi éjszakát is végigél, belső, lélektani utazást is folytat. Ezen út során az irónia és a pátosz a legfontosabb kísérői. Mintha ebben sem lelné a középutat, hol végtelenül érzelgős, az önsajnálat legmélyebb bugyraiba is eljut, hol pedig (ön)ironikusan, sőt cinikusan viszonyul saját magához, életéhez, a világhoz. Bár egyértelmű, hogy Vertesz Antal a centrális szereplő, és a szövegben elénk tárt világ is elsősorban az ő tudatán keresztül jelenik meg, azért jó pár mellékszereplő is felbukkan, akik a főhőshöz képest csak vázlatosan felskiccelt, mégis erős karakterrel, tipikus vonásokkal rendelkező hősök. Az elbeszélő nagymonológját helyenként (egész pontosan hét alkalommal) meg is szakítják ezeknek a figuráknak a rövidebb, egy-egy fejezetet kitevő, dőlt betűvel szedett monológjai. Ezek között az arab származású, reménytelen szerelmesként élő temetőőr, a kocsmai virágárus, az agresszív halőr, az alkalmi nőismerős is helyet kapnak. A drámaírói tapasztalat itt is szembetűnő, hiszen minden rövidebb monológ más-más, a narrátorához konzekvensen illeszkedő nyelvi regiszterben hangzik el, a szófordulatok, szókincs, nyelvi hibák, szerkesztésmód, mind az adott karakter jelleméről, szociális státuszáról árulkodnak. Ezek a rövid, néhány oldalas részek képesek arra, hogy pusztán a megnyilvánulások, a beszédmód és beszédstílus által jellemezzék, értessék meg elbeszélőjüket. Egressy Zoltán egyébként is kitűnő karaktereket teremt, tipikus kocsmai figurái, a verseivel megszállottan bíbelődő tanár, a blazírt pincérek, Molekula, a rendszeresen verekedésbe keveredő „rosszfiú", az egykori legendáiból élő lecsúszott öreg virágárus, az önjelölt színész mind érdekes színfoltjai a regénynek. Fontos szereplő még - bár az apához hasonlóan ő sem jelenik meg, csupán az emlékekben, az emlékezés által - az elhagyott nagy szerelem, akiről szintén sok minden kiderül, és aki vidéki származásával szinte egzotikumként jelenik meg Vertesz Antal tősgyökeres pesti életében.
Egyértelmű, hogy a nyelvhasználat általi karakterteremtésben rendkívül erős a szöveg, de a beszédmód és a személyiség közötti szoros összefüggésekre maga a főhős is gyakran reflektál. Jellemző rá, hogy embereket bizonyos klisék, szófordulatok alapján minősít. Szimpatizál például az egyik kocsmai törzsvendéggel, de nem tud eltekinteni attól, hogy az szia góré-val köszön el. Úgy gondolja - valószínűleg helyesen - hogy egy-egy jellegzetes szó használata szinte mindent, de legalábbis sok mindent elárulhat használójáról: „...van ismerősöm, aki úgy fogalmazna, ez verte ki a biztosítékot nála, de ezt az ismerősömet soha nem engedném nagyon közel magamhoz. Aki így beszél, az bármikor képes mizu-ra, alsó hangon-ra, vagy anno-ra is, ezeket nem bírom, idegesebb leszek tőlük, mint amikor át akar verni egy pincér, pedig azt se viselem jól. Van még a befigyel, a tutkó, meg a vágod, azoktól is hányok..." Egykori nagy szerelmének különös, többnyire tájszavaiért pedig egyenesen odavan, ezek a szavak (betajtékzott, kotozni, csurkázás, mázgás, tengeri, lábtó, veréce, kaszroj) is csak még szerethetőbbé teszik számára a lányt.
Végezetül érdemes pár szót ejteni a regény befejezéséről, mely különös lezárása a szöveg szerkezeti és tartalmi vázát adó hosszúra nyúlt éjszakának. Vertesz Antal hajnalban már hazafelé menne, mikor úgy dönt, átmegy az Erzsébet hídon és végigmegy a Tabán azon részén, melyet édesapja szinte minden nap végigjárt. Ezen emlékező gesztus után végre hazafelé venné az irányt, mikor sms-t kap élete szerelmétől, aki először boldog születésnapot kíván, majd lakonikusan csak annyit üzen: mindig. A főhős úgy érzi, még nyitva előtte ez út, szokás szerint nem tudja azonban, mit tegyen. Úgy tervezi, hogy a híd közepére érve meghozza a döntését. A szöveg tempója itt lelassul, a néhány perces motorozás oldalakon keresztül húzódik, bemutatva a belső vívódást, a döntés nehézségét. Az olvasó feszülten várja, hogy dönt a fiú, de a döntés ismét elmarad. Vertesz Antal ugyanis a záróvonalra motorozik, az egész éjjel folyamatosan szemerkélő esőtől síkos úton megcsúszik és innentől monológja mintha elveszítené kapcsolatát a realitással. Látja a jövőt, hogy szerelme fel fog ébredni (ahogyan ő riadt fel apja halálakor), hogy hova fog zuhanni, és kik állják majd körül. Úgy tűnik, hogy a főhős sorsa itt, ennek a születésnapi éjjelnek a végén le is záródik, a döntés nem születik meg, a folyamatosan sodródó Vertesz Antal végül szó szerint is kisodródik a világból.
Egressy Zoltán: Szaggatott vonal. Kalligram, Pozsony, 2011.
Megjelent a 2011/4-es Bárkában.
