Fodor György
Bevezetés a becsysztikába
Becsy András: Francia krémes
Logikus a kérdés, hogy Becsy Andrásnak (1973) eddig miért nem jelent meg verseskötete? Az Újlátószög-sorozatban 12 éven át (1998-) 19 elsőkötetes szerző mutatkozott be. A színre lépések között 2 év telt el. Noha ez nem volt periodikus, de számítani lehetett egy újabb, 2010-es sikerkönyvre. Mondhatni Pósa Zoltán ismertetésének címe telitalálat (Bóbitalottó. Magyar Nemzet. 2010/6/5). Ha folytatom a tényleges számmisztikát, akkor talán éppen azért kíván kötetet kiadni egy 37 éves író, mert érzi, hogy a 37 °C már pszichésen hőemelkedés (eltelt felette az idő), mert az európai rulettben ennyi barázda van (kockázatos a fiatalság elfeledése), mert Shakespeare ismert drámáinak száma is ennyi (maradandót kell alkotni). Továbbá ez az első irreguláris prím (szokatlant kell alkotni), valamint a 3. páratlan prím (3 réteget kell előhívni: virtuális, valóságos, transzcendens), és a 3. kubai prím (egyedit kell létrehozni). Ha számításba vesszük azt, hogy a kiadás évében szereplő számjegyek matematikai trükkökkel ekvivalensek a szerző születési évszámával és az életkorának számjegyeivel (20,10; 1+9, 7+3; 3+7), akkor Nostradamus sem kételkedhetett benne, hogy Becsy András idén rég várt meglepetéssel rukkol elő. Ezt az impozáns képpel rendelkező fedőlap is sugallta (amelyen 5 felé ágazik a vasút, mint tenyerünkön az életvonalak), nem beszélve Elek Tibor 13 sorból álló - ez esetben koránt sem vészjósló - fülszöveg-méltatásának utolsó mondatáról.
Előbbi fejtegetésem természetesen R-Küldemények (7-31., 14 vers) kívánt lenni B. A. tiszteletére, aki maga is 16 előd előtt emelte meg jól ismert, fekete kalapját. Közülük Szilágyi István (12. Jajdoni emlék - reflektálás a Kő hull apadó kútba c. regényre), Mészöly Dezső (23. A Sok hűhóhoz - a shakespeare-i mű 2. felvonás 3. színében elhangzott Baltazár ének fordításának felülírása, amelyben a műformával Shakespeare, a parafrázissal Mészöly előtt tiszteleg Becsy) és Kiss János (74. Lovasok - a Gyuláról elszármazott, emblematikus szervezőként tisztelt, egykori 48-as klubos barátnak ajánlott költeményben ott lappang az elhibázott életcélok felett érzett aggodalom sztoikussá válása) még valóban szívesen (hiszen a szerző köszönettel adózik nekik) olvashatják az ajánlásokat, Jerome David Salinger (25. Egy nappal a halál után - észrevétel a halál felé tartás és a múló szerelem analógiájára) azonban idén januárban elhunyt. Az év elején, amikor a kötet formálódott, a megidézett irodalomtörténeti és kulturális nagyságok közül már 13-an eltávoztak az életből. Kísérteties ez a numerológia. Emellett az „ajánlott költeményeket" valóban átlengi a kávéházi cigarettafüst, a nyomasztó légkör, az ókaszák villanó fényének kísértetiessége, a kihűlt barna lé keserű íze. Megjelenik előttem egy gyöngyöző homlok, amelyről egy remegő kéz simítja le az alkotás kínjának cseppjeit (20.). Drámaivá fokozódik a hétköznapi (szerda vagy hétfő, Hószakadás vagy Franciakrémes - mellesleg megjegyzem, a hét minden napja előfordul a kötetben), miközben megszületik a vers. Olvasáskor is szótárszerűen kavarogtak fejemben a hívószavak: kávéházi univerzum, füst, hajtincs, zseb, szerelem, hangulatteremtő alliterációk (varjak vívnak; csoszogó csorba; bóbita büszke; rongyként rogyok; talán a legszemléletesebb: kóbor költő; makacs magány), éj, cigaretta, neoklasszicizmus, kínos ambivalencia. Minden Becsy-küldemény a szívben formálódik, éjjel kél útra, és hajnalra talál újra a szívhez. A verseken egy képzeletbeli időegyenes húzódik, amely napszakokra (és olykor évszakokra) osztja az elmélkedés terét. A dal születése a Hajnali chansonban csúcsosodik ki. Ez mégsem csupán parafrázis, hiszen egyszerre Kosztolányi Boldog szomorú dala és Tóth Árpád Őszi chanson fordítása is, amelybe sajátosan ivódik bele Becsy curriculuma. E ponton talán érdemes polémiába keveredni Szabó Tibor Benjámin kijelentésével, miszerint e hommage-ok „nem tesznek hozzá a legendás szerzőkről kialakult képhez, nem kezdenek velük párbeszédet, inkább csak felmondják a magyar érettségi tételeket" (prae.hu/2815 Elveszett világ). Véleményem szerint középiskolás szinten túlmutat az az irodalomtörténeti megközelítés, amelyben az olvasott, elsődleges elvárási horizonton olykor plágium-szerűnek érzett alkotások mögött az allegóriaképzés retorikai intencióját fedezhetjük fel (elsősorban a hosszúversekben: Halandók díja, Százsoros ecloga). Akár a jauss-i hermeneutika megközelítésben olvasom, akár a barthes-i szövegörömöt helyezem előtérbe, akár a gadamer-i horizont-összeolvadást veszem alapul, a Becsy-szövegek ironikus játékossága, pszeudotextualitása, diszkurzivitása nem süllyed a puszta hangulatteremtés, illetve a mimézis szintjére. Tény, hogy előhív asszociációkat (például Ílion, Tabán, vörös postakocsi, bóbita, Komló, kútkáva, Fanni, H. úr), de ezek nem csupán az elődök honorálását szolgálják, hanem igen aktív olvasói közreműködést igényelnek, emellett, úgy vélem, hogy az írói halandóságot identifikálják. Ezáltal nekünk könnyebbé válik a lírai énnel való azonosulás, amely elősegíti azt a transzportot, amely megteremti a kapcsolatot a múlt nagyjai és a jelen között, ahol tagadhatatlanul megnőtt a nosztalgia igénye és az állandó ambiguitás szerepe. A lírai én egy tipikus fyre-i antihős, akihez az elidegenedés ellenérzése mégis úgy köt minket, hogy képesek leszünk átélni az azonosulás katarzisát. Becsy átlagosnak látszó köntösébe egy igazi, poétikailag jól strukturálható fenomén bújt. A szövegek globális egzaktsága a költő műfajtörténeti jártasságát bizonyítják. A költemények java (48/35) szonett, amelyekből 8 Shakespeare stílusában íródott. 27 Petrarca nyomán halad, a 4-4 és 3-3 sorok rímképlete szabályosan változik, a jambusok hendekaszillabusokban (A törpe) tarkítják a verstani palettát. A versforma meghatározott, amely a tartalomtól divergálva lehet feszültségteremtő, a hangok tónusa pedig hangulatfokozó. Csak az első költemény első szakaszának statisztikáját kivetítve: 113 mély magánhangzóra jut 105 magas magánhangzó. A magasak közül viszont 58 semleges (i, e). Ebből következik, hogy a versek hangrendje - valószínűleg nem tudatosan - tökéletesen komponált, segítségükkel rezignáltságba hajló, ugyanakkor a harmóniát fenntartó zeneiség teremtődik. Ez végigfut a hexameterekben, a dalformában, a rímképletekben, olyan profizmussal, mintha a Disztichon Alfával generálták volna. Becsy költészetét valóban nehéz megnyugtatóan besorolni bármilyen irodalomtörténeti hullámba. Különös volt olvasnom, hogy Szabó Tibor párhuzamba állította a Fényes szelek nemzedékével, amelynek eszmerendszerét Fodor András éppen 1973-ban foglalta össze A nemzedék hangján című esszékötetében. E líra kettőssége inkább afféle poszt-retró. A hétköznapi tartalom ütközik horatiusi, homéroszi taktusokkal, krúdys emlékfosz-lányokkal (!), József Attila kristály-szívével, Mann és Hemingway drámai sűrítésével. Az R-küldemények alapján poeta doctusként tarthatnánk számon a filozófiára hajlamos alkotót. Tagadhatatlanul beivódik költészetébe az egyetem, mint egzisztenciális tényező. Itt egyetértek Szabó Tiborral abban, hogy a középiskolás tananyag legjava köszön vissza, amint a kurzus haladt a JGYTFK magyar irodalom és nyelv szakán. A plagizálás vádja, avagy a mimetikusság azonban hapax legomenonokkal, sajátos szintagmákkal elkerülhetővé válik: éj-kobold, kék-nyavalyás, csősz-Magyarország, korcs bérház, angyalbrigád, lélek-habarcs, tézis-tetem, rőf-idő, erektáló nyár, strandpapucshad-csattogás, csiganyálas álmok, gyöngy-szív, kristály-szív, stb. Az egyedi költői szóteremtések mellett az első ciklus keretében már ott bujkál a finom erotika. Az a bizonyos baklava-íz, amelyben keveredik a finomra vágott mandula, a cukor, az őrölt fahéj, a darált szegfűszeg, és a méz. Ez az ízvilág ugyanúgy réteges, mint maga a franciakrémes. A csavar csupán ott van, hogy a 3 rétegben további rétegek lapulnak. Ez Becsy költészetének utánozhatatlan ismertetőjegye.
A Zsena-történetek (35-55., 19 vers) nem mesterszonett, tematikusan mégis összekapcsolható, ciklussá szervezhető költemények sora. Értelmezhető filozófiai gasztro-parádéként is, amennyiben elemzésünk központjában az étel állna, legyen az túrós csusza, bácskai töltött káposzta (szárma), vagy egy „fél liter kimért fehér". Ételpárába, kávé-pólyába és borgőzbe burkolózva célszerű mégis arra figyelni, hogyan születik meg az antihős intellektuel szerelme, hogyan definiálódik a civódó idill, és hogyan determinálódik a szakítás. Felesleges azon elmélkedni, hogy Zsena létező személy-e. Zsena maga a szerelem: egy Múzsa, „az a Valami", az „a bizonyos lány". Akire minden költőnél / férfinél van igény, aki egy név (vagy akár egy szám), egy hely (Pest, Szeged, Gyula, Átrium kávéház, balkon, parkoló, zsákutca, kapualj), egy tárgy (karóra, gyűrű, képkeret), egy fogalom (boldogság, tévedés, vulgaritás). Zsena mindenhol, mindenben ott van, és mégis sehol sincs, ezt maga a lírai én tudatosítja: „az a lány nincs, személye kitalált" (Zsena és az a név). Zsenát sohasem látjuk tisztán, kávéházi gőzbe, formalinba pólyált arca ködbe vész, hamvas, pőre válla, blúza lenge pántja olykor villan csak elő, árnyjátékban verseng csupán, nem lehet nevén nevezni. Zsena a misztikum, az irreális, a transzcendens, akit reális-racionális környezetbe helyezvén tesz megfoghatóbbá a múzsateremtés ereje. Zsena mindig más, az a Másik (az igazi boldogság), akit minduntalan a föld nyel el. Épp ezért a legfájóbb pillanatokat a Zsena-kultusszal való leszámolás szerzi az olvasónak a Távirat c. költeménytől kezdve. A szakítás kényszere az eddigi radnótis rajongásból átcsap a József Attilára emlékeztető útkereső, csalódott, önmegértési válsággal kevert, analitikus én-lírába. Orbán Ottó nyomán feltehetjük a kérdést: „A szenvedés lenne a kulcs a költészethez?" (József Attila analízise). Aki hisz a költészet reinkarnálódásában, az ismét felfigyelhet a párhuzamokra: J.A. 1937, B.A. 1973. A szenvedés-szenvedély hullámokat úgy próbálja kordában tartani a felettes én, hogy (kép)keretbe zárja, a halhatatlanság illúziójával és egy kávéskanálnyi reménnyel rámázza be a feledhetetlent. Megszűntetni a múltat nem lehet, csak nem beszélni róla. Furcsa időjáték kezdődik itt: a múltban élni már nem lehet (retró-szindróma; Zsena „pedig amarra", „már vége"), a jövő bizonytalan (posztmodern létezéstudat-manipuláció: szökés életből, halálból, és a valóból), a jelenben vegetáció tapasztalható (pillanatokban a pillanatoknak élni, légy, vagy lepke alakban konstruálódni). De vajon a boldogság-pillanatok tartósan fenntarthatók-e, ha a Minden elveszett? Aligha.
A Hátrahagyott versek cikluscím (59-74., 15 vers) - mint 3. réteg a Franciakrémesben - az imént említett időzavar terméke. Csak olyan költőnek vannak hátrahagyott versei, aki már nem él. Ráadásul a nyitóvers címe: Kezdődik. Ettől kezdve a kötet szerkezetét Horváth Károly refrénjével jellemezhetem a legjobban: „Nevek, arcok helyek" (Skandináv éjszakák). Ez összhangban van az írásokról eddig megjelent véleményekkel: pikareszkek, fővárosi és vidéki élményeket, hangulatokat vegyítő, bolyongásokat újjáélesztő életképek, helyzetdalok, a személyesség pillanatfelvételeit sorakoztató filmkockák peregnek egymás után. Életérzések kavalkádja sorjázik. Ínyenc szinesztéziák jelzik - gesztenyebarna hajának jambusa; bronz-meleg; mosoly ölelése; hangkavics zuhanása -, hogy ezek semmiképpen sem zsengék (a 40. oldalon sem), és a formahiány is (69.) csak megtévesztés, akárcsak a három pont használata, amely általában a gondolat befejezetlenségét, vagy éppen azt jelzi, hogy valami kimaradt előtte (68., 71., 72.). Mégsem „légből kapott költemények" - ahogy Goethe nevezi a fűzfapoétizmust - ezek, megvilágítja azokat a hétköznapit kozmikus méretűvé nagyító Becsy-szkóp. A jégkrémes kocsik fanfárja, a kinőtt vonatok, a megtartó árnyék, az öníró költemények, a tündérlányok mind egy Óperencián túli mesevilágról tanúskodnak, amelyet egy disznóvágás előképe, egy bodobács-taposó gyerekhad, egy vergődő galamb, pár romlott étel / élet penésze, a nagyvárosi zaj, poros kalória-táblázatok, a fűtőtestek zsibbadt szerelvényei, és sunyító, mosatlan edények tesznek Óperencián innenivé. A lírai ént senki sem viszi át a túlsó partra (14., 50.), neki itt kell élnie, az innenső parton kell a januári járdát koptatni, bőrlebenyekkel úszni, retúrjegyet váltani, a tanári táska súlyától lustán lépdelni a boldogságkeresés árnyékos, rögös útjain.
Becsy András 1990-ről ezt írta: „Nosztalgia nélküli év volt. A jelen, és főképp a jövő tartotta izgalomban az embereket. Mindenkinek volt egy megoldó kulcs a kezében, mindenki tudta a tutit, és gyanította az odavezető helyes utat." 2010-ről azt nyilatkozta, hogy „az a gyanúm, hogy emlékezetes év lesz". Nem tévedett. Ám mostantól egy valós múltra emlékezünk, az első, nagyon várt kötet megjelenési évére. Remélhetőleg költőnk az elmúlt 20 esztendő alatt rálelt a helyes útra, és a meglelt kulccsal, virtigli gyulaiként - ahogy Ábrahám György nevezte -, büszke öntudattal nyitja ki igazi emlékbarlangjának hamisíthatatlan kapuját.
Kortárs Kiadó. Újlátószög 19. Budapest, 2010.
Becsy András versei a 2010/6-os Bárkából
Becsy András: Százsoros ecloga (Radnóti Miklós évfordulóján)
Becsy András: A matamatika szépségei (tárca)
Becsy András: A hetedik (vers)
