Képzőművészet

Vanitas vanitatum, részlet, vegyes technika, festővászon,
Lord borotvapenge, tollak, 100x200 cm

Szabó T. Anna

Testkép

Miért vagyok valaki, miért nem inkább senki?

Ne izgulj, azt mondja. Senki vagy.

Miért vagyok senki, miért nem inkább valaki?

A test az akadály, azt mondja. A tested.

Túl kihívó. Kihívja a sorsod. Meghatároz. Eleve gömbölyű. Törékeny. Sima. Szólít, hív, betolakszik a kéz alá, nem lehet neki ellenállni. Te se tudsz, azt mondja. Mit mind nézed? azt mondja. Bedőlsz a tükörnek. Nem állsz ellen. Szétteszed. (Tedd szét, azt mondja.) Szétteszed magad a nézéseidbe. Teszed magad. Eszed magad. Leszed magad: a nézés által vagy. Csak akkor vagy, ha látsz. Ha látnak. Mert látlak, csak azért vagy, azt mondja. Formállak, kiformállak, általam leszel. Most is, ahogy a tükör előtt ülsz, azt mondja, most is a senkit nézed. Nem tudod, hogy vagy. Hogy vagy? Én tudom, azt mondja. Rám nézz, ne magadra, azt mondja. Engem láss. Átlátok rajtad, azt mondja. Te ilyen-olyan, azt mondja. Megmondom, milyen vagy, mondja, megmondja.

Senki vagyok. Miért?

Mert engedelmeskedsz. Mert nem engedelmeskedsz. Mert megteszed. Mert nem teszed meg. Azt mondja. Fogd meg fogd be fogd szét fogd össze fogd ki fogd le fogd fel. Súly vagy, hús vagy, kiló vagy, tömeg. Kolonc a nyakamon. Jobb, ha nem eszel. Nem veszel, nem leszel. Levegőt vehetek? mondanám, nem mondom, ne vegyél levegőt, mondaná, azzal is könnyebb vagy. Annyival is könnyebb. Nem kérdezek, hallgatok. Nézek. Rá nézek. Nem nézek rá. Rám néz. Nem néz rám. Átnéz rajtam. Nem nézek sehova. Üres. Üres a szemem, üres a testem, üres, üreges, űr süvít rajtam át. Uram. Űröm. Semmi. Senki. Mi bajod? Semmi. Ki bántott? Senki. Senki, senki. Ki. Ki. Ki. Ki!

Nem vagyok.

Vagyok. Fehér lap, tiszta. Ki ír rám? Rám írják magukat, belém íródik nyál, nyálka, nyelv. Nedvek, kedvek, szeretlek, kedves, etess, eszlek, szeress. Belém beszélnek, belebeszélnek. Bebeszélik nekem, telebeszélik a testem. Átkódolódom általuk. Belém bújnak és kibújnak belőlem. Mater, materia, mondják. Üres beszéd a test.

Vagyok. Van bőröm, lenyúzható felhám, van húsom, árad és apad, van vérem, tejem, szívják, nem enyém. Övék, mert fognak. Lépre mentek. Lépre megyek. Kapaszkodnak, tépnek, ragadnak, rángatnak. Ölelek, óvok, emelek, tartok, ringatok, takarok. Engem ki takar, mi takar? Mit akar ez a sok másik, ha egyedül vagyok, itt vannak akkor is, viszonylatok, felelősségek, terhek, kötelmek, kötelesség. Aggodalom. Aggódom: beleöregszem. Rám aggatják magukat, a szavukat, a szívüket. Tartozom. Hozzájuk, nekik. Létezem. Értük. Általuk?

Vagyok. Zúzódások, hegek. Sebhelyek a bőrön, a húsban. Nem enyém. Velő és csont, takarva, rejtve. Ami nem látszik, csak az az enyém, az csak enyém, az én. Vagyok agyag, az agy anyaga, a puhaság élessége, édessége: élet. Gondolkodom. Tehát - mi? Ki gondol kit, én őket, ők engem? Vagyok angyal, langy alázat az anyag gyalázata ellen, vagyok orkán, boszorkány, megakadok a kor torkán, kotornak mélyeimben, méheimben, feltárnak, kitárnak. Érintenek, de nem értenek, csak értelmeznek egyre, értetlenül és értelmetlenül mondják, mondják a magukét. Üres üveg vagyok, teletöltenek elméletekkel, belőlem isszák magukat, megrészegednek, rész, részlet, révület. Homályos lettem a sok tapogatástól. Üres tükör vagyok, gyönyörködnek magukban, párafutotta szem, állnak előttem csupaszon, nem látják: visszanézek.

Vágyok. Vagyok.

Penge és toll. Penge és toll. Penge, és -

Tapintatlanul taperol, következetesen követel. Részt kíván belőlem. Ha kicsi, ha nagy. Egyedül soha, mindig csak vele, általa, érte. Fognom kell, tartanom, tapogatnom, öröme örömöm, törvény. Karom az ölelésre, ölem a ringatásra, combom a szorításra, mellem nem enyém, vállam nem enyém, sötétben is övék, fényben is az övék, belül sovány kislány, kívül puha anya, kiformálnak engem a maguk képére, a maguk kedvére, maguk örömére.

Penge és toll.

Éles a nyelvem, mondja. Tollam hegyére tűzöm, mondja. Nem vagyok kedves, mondja, soha odaadó, mondja, aki beszél, kibeszél, aki ír, az kicsinál, mire készül, mit csinál? Kiteregetni nem, teregetni csak a tiszta ruhát, soha a szennyest, asszony köténye mindent eltakar. Nincs kötényem. Konyhába zárna, fürdőszobába, a szorgos asszony vécét sikálja, elmélkedésre ideje nincsen, arra figyel, hogy asztalt terítsen.

Penge és toll. Penge és toll.

Övé a munka, enyém a mosoly. Övé a cilinder, a sisak, a korona, övé sereg, fegyver, a kasza, a borona. Övé a pipa, enyém a. Övé a verejtékezés, enyém a vigasztalás, övé a tér és enyém a ház. Övé a trón, enyém a szék, övé a hang, enyém a kép. Övé a harag, enyém a csend, övé az erő, enyém a rend.

Penge. És. Toll.

I′m counting on you, Lord, please don′t let me down. Lemetszett szárnnyal hogy szálljak, ó, Uram? Nyiszálnak, riszáljak, nem fair, hogy kiszálljak, röpüljek, röptessek, sárba sose essek. Legyek csak lenge, övé a penge, legyek csak tiszta: ő vágja vissza. Kivágják belőlem az örömöt, ó, Uram, ki a lábam közül, ki a hasamból, precízen kimetszik a szívem is, a helyén dobogjon: nincsen, nincsen. Hiány vagyok, ó uram, vágyakozás kínja, nincs, ami betöltsön. Semmi, senki.

Oh, Lord. Ne nyúlj hozzám. Oh, Lord. Ne érj hozzám. Oh, Lord. Hagyj békében. Oh, Lord. Hagyj, mért értsem. Oh, Lord. Nem asszony vagy. Oh, Lord. Ne azt mondjad. Engem mondj ki, Uram, hadd legyek már magam.

Penge és toll, penge, penge, penge, és -

Ki szólított? Ki kér?

Hogy mondjak valamit a tapintásról. Ahogy a buborékból kipattan a gyógyszer, ahogy kitapogatom a nyugtatót, az altatót, a fájdalomcsillapítót a sötétben, ahogy lassan elzsibbad bennem a bizsergés, elalszik a nyelvem hegye, az ujjbegyem, elalszanak bennem a kínok és a szagok, ahogy tompul az érzékiség, az érzékenység, ahogy lassan egy leszek a fehérséggel, fehér fal, fehér fény, fehér ágy, fehér test, a lélek tapint már, az üresség tapint már bennem.

Ki kéri: mondjam el? Ki kíváncsi?

Hogy mondjak valamit az őrületről. Az örömről. Az őrlődésről. Hullámlások, zuhanások, kötélbe gabalyodások, csíkok ritmusa, űr és teljesség dobogó kerítéslécei, kattogó talpfái bennem, szavakkal meg nem közelíthető zenéje haragnak és hiánynak, szédítő utazás az éjszakába, a hajnalba, átrobogni a nappalokon a sötétre vágyva, amikor fellebben, kicsit félrehúzódik a titok és talán belátni végre a résen - nem szemmel látni a nem láthatót, milyen az? Milyen az álombeli tapintás? A test nélküli érzékelés? Hol vagyok, amikor nem vagyok?

Ki akarja tudni? Ki figyel?

Áll a nagyanyám a kert közepén, körbenéz a fényben, a tálat üti és azt kiabálja: „Csikö-csikö-csikö!” És akkor a csendből a nyárból a porból a bokrok alól előbujnak, tollas tömegben ömlenek, özönlenek a tyúkok, éles karmuk, csőrük, sárga hüllőszemük csupa mohóság, körbeforogják, körbetolongják, örvénylenek a röpképtelen szárnyasok, és nagyanyám enni ad, kiönti a sárga darát, esznek a boldogok. Nincs kérdés, nincs válasz, csak hívás van és evés, a létezés a nyári kert közepén, a napsütésben. Megáll lassan alattam a hinta, a tojásokra gondolok az ól melegében, a tyúkok hasára, testük szagára, csőrük kopogására, lehunyom a szemem, mint akkor, de a fülemben még ott szól a vér csorgása a tálra, ugyanarra, amiből enni kaptak, és a levegőben még ott lebeg az a furcsa, ragadózóhangú kiáltás, „Csikö-csikö-csikö”, etetés és szeretés, evés és ölés, toll és por, vér és bor, szörnyű de nincs más, erre gondolok, lassan hintázni kezdek megint, émelygek, szédülök, csak kérdezni ne, kérdezni ne többé, ez dobog bennem, amíg a tyúkok esznek, már a kertet se hallom, csak lengek, repülök a saját rúgásaim ringató szelében, a suhanás pengéjében, tollak szagában, szállok szárny nélkül, egyre magasabra, szállok és visszahullok, szállok és visszahullok, szemem mögött fehér fény villog, dobog a fülemben és zúg a fülemben a vér.

„nem a külső számít...”, a Sztereotípiák sorozatból,
porcelán, 25x15x20cm