„Fiedler 100” – Fiedler Ferenc centenáriumi kiállítása
2021.02.01. – 2021.03.12.
Makláry Fine Arts Galéria
1055 Budapest, Falk Miksa utca. 10.
Makláry Galéria enteriőr
Abafáy-Deák Csillag
Sárarany
Nemcsak kiolvasni kell valamit a képből, hanem
még inkább belelátni a kompozícióba, ehhez pedig
fantázia, koncentráció, introspekció és elmélyülés
szükséges. A néző kénytelen elgondolkodni saját magáról
és az őt körülvevő világról.
Fiedler Ferenc
A sötétség és a fény harcát látjuk, a virágzás és széthullás előtt. A sötétség és a fény változó természetét keresi Fiedler. A hely bizonytalan, van, létezik, de nem sokáig. Valameddig. Az elmúlás folytonosságát látjuk, az átmeneteket, a mélyedéseket, a gödröket, vájatokat. Erővonalakat, hegyhátakat. A hegy a földön nyugszik.
Le Claire de Lune
A folyó is medrét keresi, úton van, nehéz, vagy lehetetlen megállítani. Párás a levegő, vetemedik a házfal, a bútor, a szék, a pad. Apró, alig látható repedések keletkeznek. Kopik a felszín, elkopik, megkopik, veszít fényéből, mint egy barlangrajz, egy reneszánsz freskó. A semmiből bukkan elő valami, halványan, erezetten, beleoldva környezetébe, a felszínbe. Egy bikafej, egy szarv, egy ülő alak. A múltból, hogy jelezze, még nem tűnt el, még létezik. Átváltozóban, átalakulóban. A világegyetem is megszűnik egyszer, összeomlik, mondják a tudósok.
Fiedlernél az összeomlás építés és építmény, textúra, mintha örökítő anyagot hordozna, nincs ismétlés, de nagy a hasonlóság a képek között. Fiedler ismeri a természeti törvényeket, az eróziót, a szél erejét, a szemcsésedést, a víz romboló erejét, a sár cuppogását, a megdermedt, megfagyott sarat, a kitüremkedést, a kiemelkedést, a kiszögellést. Ismeri a paradicsomi állapotot is, a tavaszi virágzást, a színpompát, a kék lelket-izmot lazító erejét. Nála nincs tulipán, nincs virágszirom, csak a szét- és kibomló, egymásba hajló formák, összemosódások vannak, mintha párás szemüveggel néznénk a tavaszba, esik, érezzük a föld bódító illatát.
Fiedler metamorf kőzettani és tektonikai eseményeket vizsgál, a hatásukat rögzíti, mozaikszerűen. Mozaikot rak ki, képkockáról képkockára, aprólékosan, nagy műgonddal. Formákat illeszt egymás mellé, azt a hatást keltve, hogy a fragmentumok, a töréshálózatok egymástól elválaszthatatlanok, egymás testvérei, vérrokonok. Az aljazatról nézi a világot, a fent nem a csúcsot jelenti, csak a másik létezőt, a másik egyedet, kiszáradt mélyedést, árkot, magaslatot. Nem marsi tájon járunk, környezetünkben is tetten érhetjük a festmények által felidézett természeti látványt.
Sárarany (Móricz), nehéz és súlyos. Akár a magány. Begubózva, telnek a napok, az évek, jön, ami jön. Belülről, és megkövült felületté válik, felszínné. Mintha nagyszüleink kérges tenyerét látnám, vagy a fák kérgeire is gondolhatok. Mennyire változatos a mintázatuk, szín- és formaviláguk. Fiedlernél az anyag testisége válik meghatározóvá, a létezés jele. A festő játszik a színekkel, fel-felbukkan a piros, a fehér, a kék, fénypászmák.
Az Arbutus fa kérge tavasszal élénkpiros, a nyári melegben barnulni kezd, megrepedezik, felpöndörödik, négyszögletes formában lepereg a fa törzséről, felfedve az alatta lévő fiatal zöld színű kérget. Fiedler úgy alapoz, hogy elrejt is, rétegekben viszi fel a festéket, egymásra halmozza őket, rétegel és rétegez, elfed és kiemel. Az eltűnt idő nyomába ered, nyomról nyomra halad.
Festményei az emlékezés kőnyomatai. Nem a természet hozta létre, hanem az ember. Ember alkotta természet. Az ember és természet közötti kapcsolatot szimbolizálják a művek, az anyag nyers valóságát. Máskor lebegünk a tavaszban, az égben. A felszín végtelen, nincs vége élmény, minden fluid, a kéreg is, zónáról zónáig jutunk, reakciók egymás mellett, kapcsolatok, fut a hír, rögzül az információ.
A képek láttán a deformáció történetét is megírhatnánk, a nyomás, a hőmérséklet változását, a keletkezés bizonytalanságát, az ikresedést. Nem elveszett városok romjain járok. Fiedler akár egy régész, feltár és nyomot rögzít, madárdal nélküli csend vesz körbe, mindegy, hogy éjjel van-e vagy nappal. A csend félelmetes. A magány csendje. Földiparadicsom? Nem, rég kivágták a fákat, már a láncfűrész hangját sem hallani, nincs többé esőerdő. Minden kopár. Kiültetne fákat ilyen tájba? Fiedler mindezt tudja, érzékeli is. Egy-egy piros festéknyommal jelzi, valami élénk, valami él. Fényt áraszt, szabad ösvény nyílik: a remény, hogy még sincs itt a világ vége.
Hol a határa a meghatározhatatlannak, a kimondhatatlannak, a születésnek és a halálnak? Hol a határa a világhírnek, a feledésnek? Fiedler Ferenc végleg hazatért. Itthon van. Nem tévedt el a világban, mint oly sokan. Idegenben sem, jobbik énje (tehetsége) nem hagyta. Eltávolodott otthonától, hogy újjászülethessen. Közeljutott a nálánál nagyobbhoz.
Absztrakt, expresszionista alkotások, nyugalom árad belőlük, mintha egy ismeretlen erdőben járnék, ősszel, tavasszal. A jelenlét igazi, irányító, felfedező értelmét tárja elénk Fiedler, és a Makláry Fine Arts Galéria. …És azután, utóvégre, / Észrevétlenül, megérve, / Lehullani önmagától, / A kiszáradt életfáról... (Vajda János – A vaáli erdőben). Kassán született, mint Márai Sándor. Ajánlom, a kiállításról és a művészről most készült filmet, ez kedvet adhat arra is, hogy megnézzétek élőben, közelről is a műveket, a legjobb fotók sem adják vissza, a képek izgalmas textúráját, a közvetlen élményt. https://www.youtube.com/watch?v=YbO1EGjmIk4
Kölüs Lajos
Szarvasliget és a platóni kocka
Míró bátorított és vezetett be a kalligráfia és gesztusfesztészet világába, bátorított, hogy szabadítsam fel a tudalattimat. Nincsenek elvek, szabályok. A művészetet nem csaphatod be, mélységesen tisztelem. Azt, ami a tudatalattiból jön felszínre, azt nem tudod becsapni. – vallotta Fiedler. Felszabadította.
Életrajzából felbukkan egy szó: Szarvasliget, a gyermekkori élmények helye. Nyírségi táj. Éhelység, Ó-szőlő, Új szőlő, Városi erdő, Bikakaszálói csatorna, Érfolyás. Rét, legelő, szőlő, fás ligetek, erdő. Milyen lehetett Fiedler tája? Nem tudom. Festményein (a texturán) a repedezett föld látványát fedezem fel, mint amikor kevés eső esik, mint amikor aszály sújtja a tájat. Porzik a föld. Nem a fal mállik, nem a fal repedezik pókhálószerű fonatokban. Repedések és gyűrődések, sőt ráncok. Ráncot vet az idő.
A világmindenséget alkotó négy elem, a föld, a víz, a tűz és a levegő mindegyike megjelenik Fiedler festményein, szimbolikusan. Mintha a plátói kockákat keresné a természetben, a kocka alakú mintázatot, a véletlenszerűnek látszó síkokkal szabdalt tereket, mélyedéseket, magaslatokat, és a természet leggyakoribb folyamatát, az aprózódást, a feszültség mezőket, amelyek a testek töredezését okozzák. Platón szerint a tökéletes formáknak, az ideáknak csak tökéletlen árnyékait látjuk a fizikai világban. Fiedler fizikai fragmensei, képeinek textúrája a platóni szabályos test, a kocka torz árnyékát hordozza. Festményeinek megfigyelhető terek, felületek a stabil állapotból az instabil állapotba tartanak, ill. fordítva, de mindvégig egyfajta dinamikus egyensúlyi helyzetet hozva létre. A kibillenő egyensúlyi helyzeteknek nincs végállomása, az láthatatlan.
Fiedler ösztönös és zsigeri természetelvűsége köszön vissza festményeiről. A természet világa, közelsége és elevensége, sőt múlhatatlansága. Ahogy Fiedler rögzíti az adott természeti állapotot, egyszersmind már nem is a természetet látjuk, hanem a titokzatos felületet, egy ismeretlen világot, amely mindig is szemünk előtt volt, csak nem vettük észre. Fiedler szeme (és agya) kellett hozzá, hogy a felszín változásában az emberi élet titokzatosságát, az emberi élet anyagi mivoltát tetten érje, elmesélje, élménnyé varázsolja. Közeli pillantást vet az anyag megjelenésére, feszültségeire, színeire, formáira. Az anyagszerűségből egy metafizikai világba lép, a fizikain túli élményhez, hogy valamit felfogunk, ami létezik, ami rögzíthető, emlékké varázsolható.
Fiedler absztrakt expresszionizmusa az ősemberek, a primitív kultúrák világát is felidézik. A földélményt. …A földben nemcsak a lepusztult sziklahegységek, az elkorhadt őserdők, az évmilliók alatt kihalt állatfajok maradványainak végső nyughelye, de nagyapáink porladó csontjainak is (www.hegyvidekujsag.hu/archivum-2010-januar-12/egy-rendkivuli-muvesz). Fiedler képein Szarvasliget gyermekkori élménye gesztussá nemesül, olyan festékréteggé formált gesztussá, amely a testiségben, földben, vízben, levegőben, tűzben ismeri fel önmagát, benső természetét, a természettel való azonosságát, attól való elválaszthatatlanságát.
Három, eddig Magyarországon nem látható festmény közül, a főterembe lépve, balról az első (Cím nélkül; olaj, vászon; 174x115 cm) a kedvencem. Csiszoltnak ható felülete lenyűgöz, nem csak a halvány barnás-fehéres, áttetsző, opálos színével, hanem az idő okozta romlás, repedés ellenére a folytonosság, a tökéletesség (a rend és a harmónia), a kiáramló energia érzetének megteremtésével. Egy olyan anyagi-szellemi állapotot, helyzetet rögzít, őriz, amely a világmindenség része, általános, minden egyedi vonása ellenére. Ez nem rejtőzködés, nem elrejtés, inkább a József Attila-i sorokra (születtem, elvegyültem és kiváltam) rímel, a sorsra, amely adatik és adatott.
A transzcendentális elemet, hogy kérdéseinkre nincs mindig felelet, hogy olykor magáért a vágyért vágyakozunk, magáért a gesztusért, hogy törekvéseink olykor hiábavalóak – a kép elmosdó anyagszerűsége érzékelteti. Bartók Mikrokozmosza is eszembe jut. Bartók leírása szerint „ez a mű azoknak a zenei és technikai problémáknak a szintézisére próbál megoldást nyújtani, amelyek az eddigi zongoraművekben nem oldódtak meg”. Fiedler is szintézisre törekedett, olyan egyedi alkotói megoldásra, kifejezésmódra, amely addig nem létezett. Természetalkotó lett.
A …jelen és jövő csak robogó vonatból nézett szalagszerű táj, erdő, amiben nem sétálhatsz, tenger, amiben nem fürödhetsz – írta Károlyi Amy. Fiedler festményeit nézve az is biztos, hogy nem járhatunk Szarvasligetében, nem is kockázhatunk a képein látható mintázatokkal, formákkal, de amíg műveinek hatása alatt állunk vagy állhatunk, addig van tegnapunk, addig van holnapunk, addig nem felejtjük el az időt, életünket.
2019. 12. 04. – 2020. 02. 02. között láthattuk a Műcsarnokban Fiedler Képpraxisok2 című retrospektív kiállítását. A kurátorok: Rockenbauer Zoltán és Makláry Kálmán. A most megnyílt Makláry Fine Arts Galéria centenáriumi tárlata, a gondos kurátori munka eredményeként egy bensőséges, méltó tisztelgés a száz éve született mester előtt. Látogatható március 12-ig, előzetes bejelentkezéssel.
