Aranyi Sándor: Csapdában
40x70, fényfestmény ff., 2014

 

Wehner Tibor

 

Hármashangzat

Aranyi Sándor festőművészről, Popovics Lőrinc szobrászművészről és Sejben Lajos képzőművészről

 

Három képzőművész együttes fellépéséről lévén szó, először természetesen azt a kérdést kell megvizsgálnunk, hogy mi az indítéka Aranyi Sándor festőművész, Popovics Lőrinc és Sejben Lajos szobrászművész közös bemutatkozásának. Következtetéseink megvonásához több külső és belső, könnyen felismerhető és meghatározható, valamint rejtett tényezőt is mérlegelnünk kell.

Az első, a közös kiállítás megrendezését ösztönző tényező az azonos generáció, az ugyanazon nemzedéki hovatartozás: mindhárman a hatvanas éveiket taposó, tehát immár az idősebb művésznemzedék köreibe sorolható alkotók ők, akik a múlt század negyvenes éveinek végén, ötvenes éveiben születtek, vagyis pályafutásuk, munkásságuk felöleli az ún. rendszerváltás előtti és utáni évtizedek történelmi-társadalmi krónikáját és művészeti történéseit is. Olyannyira résztvevői a történéseknek, hogy tanulmányaikat lezárva az 1970-es években jelentkeztek első alkotásaikkal, és aztán alkotótevékenységük az 1980-as évtizedben bontakozott ki – bár Aranyi Sándor és Popovics Lőrinc mellett Sejben Lajos e szempontból kissé megkésetten, kortársainál mintegy évtizeddel később mutatkozott be. Fontos, hármuk sorsát és munkásságát összefűző tényezők a szegedi kötődések: mindhárman a Tisza-parti városban élték meg meghatározó pályaszakaszaikat, alkották meg legfontosabb műveiket. És ha már Szegedre hivatkozunk, akkor egyben a SzögArt művésztársaságra is emlékeztetnünk kell, amelynek alapító, illetve rendes tagjai mindhárman: az 1991-ben megalakult művészeti szerveződés azon ritka magyarországi művészközösségek egyike, amely töretlenül, és hallatlan aktívan és eredményesen végzi a művészeti alkotómunkát ösztönző, és a művészeti alkotások közönséghez való eljuttatását segítő tevékenységét napjainkban, több mint negyedszázad múltán is. E csongrádi közös fellépés előzményeként azonban felidézhetjük azt is, hogy a három művész nem most először rendez közösen kiállítást: már 2001-ben együtt jelentkeztek a hollandiai városokban felvonultatott tárlataikon, és legutóbb 2016-ban, a temesvári Helios Galériában mutatkoztak be együtt alkotásaikkal. Mindezen túlmenően számos Aranyi-Sejben, Sejben-Popovics, Aranyi-Popovics közös, páros fellépést is jegyezhetnek művészeink kiállítási nyilvántartásaikban annak bizonyítéka gyanánt, hogy művészeti szemléletükben, művészeti eszményeikben, vonzódásaikban, attitűdjükben is már régen közös vonásokat, párhuzamos jelenségeket fedeztek fel. És ha azt is regisztráljuk, hogy ezek a kiállításokban testet öltő azonosságok, vonzódások, közös vállalások – és művészbarátságok – immár húsz esztendeje élnek, akkor egy napjainkban már egyre ritkábban tetten érhető, termékeny művészeti jelenségvilágra is hivatkozhatunk, mint alkotói egyéniségeket, alkotói törekvéseket hosszan-hosszan összefogó jegyre. És a három művész munkálkodását összekötő, konkrét tényezőként minősíthetjük a tematikát is, amely e kiállítás Fényszögek címválasztásában van jelen, utalva arra a művészetben, a művészeti alkotások hatásvilágában évezredek óta jelenvaló, hol meghatározó jelleggel alkalmazott, hol kissé háttérbe szoruló tényezőre, a fényre, amely mindhármójuk művészetének lényeges eleme: számos fényjelenségekre hangolt alkotásra, a fényt műalkotó-elemmé avató műcsoportra, a külső megvilágítás és a belső fény jelenségeit kiaknázó, a fények szüremlésével, az áttetszőséggel, a transzparenciával felruházott kiállítási kollekcióra hivatkozhatunk mind Aranyi Sándor festőművész, mind Popovics Lőrinc és Sejben Lajos szobrászművész munkásságában.

 

Popovics Lőrinc: Axis
gránit, üveg, márvány 99,5x22x20 cm, 2018

 

A bevezetőben számba vett összefogó jegyek pontos látlelete az azonos stíluseszmény, amely az eltérő művészeti ágak, műalakítási metódusok – festészet, fotó, szobrászat – ellenére is azonos módon, a természet, a való világ jelenségeinek és az elvonatkoztatás szférájának határvidékén, illetve inkább ezen a bizonytalan területen túl, az absztrakció birodalmában jelölhető meg. Ha meg is jelennek, ha elő is szüremlenek, ha sejtelmességekbe burkolózón fel is tünedeznek olykor konkrét valóságelemek a három szegedi művész alkotásaiban, akkor is csak azért, hogy az elvont motívumok, a geometrikus jellegű testek és elemek által hordozott jelentésköröket, a fogalmi szintű képi és tárgyi kifejezéseket éltessék és erősítsék fel. Mindezt a megszokott műfaji-műalakítási metódusokon túllépve, a kísérletező kezdeményezéseket éltetve, új formai és technikai megoldásokat prezentálva valósítják meg alkotóink: Aranyi Sándor a festészet és a fotó kifejezési lehetőségeit szintézisbe vonó kompozícióival, míg Popovics Lőrinc és Sejben Lajos a különleges anyagokkal és anyagkombinációkkal, szokatlan anyag-megmunkálási metódusokkal élő kisplasztikákkal, tárgyszobrokkal, objektekkel. Aranyi Sándor, akinek festészeti munkásságában már a múlt század 1990-es évei óta megjelent a fotográfia, mint a festészeti effektusok különös tolmácsolásának technikai médiuma, most is emlékszerűségekben játszó, rejtelmes térviszonyok között megjelenített, ezoterikus fényviszonyokat és fényjelenségeket tolmácsoló kompozíciókat tár elénk. Szuromi Pál, a szegedi művészet immár pótolhatatlannak ítélhető krónikása fogalmazta meg hogy Aranyi Sándor festészeti alkotásai és fotóművei „valahol titkon összekacsintanak. És térszerű természetük ellenére is az idő fátumára utalnak.”/[1] A tér és az idő metszetében a fotók valószínűtlennek tűnő festészeti gazdagságát bontakoztatják ki Aranyi Sándor fotó-táblaképei. Sejben Lajos néhány lírai geometrikus festői kompozíciója mellett – amelyek koloritjának ugyancsak fontos eleme a fénnyel való átitatottság – misztikus, a múlt építményeire hivatkozó, a fényt elnyelő vagy visszatükröző elemekkel gazdagított, apró részecskékből épített, leginkább toronyszerű kompozíciókként megjelenő, titokzatosságokkal övezett, tömbszerű, leginkább zárt tömegekbe foglalt munkákat sorakoztat fel. E művek azt igazolják, hogy alkotójuk a festészeti és a grafikai művek elkészítése mellett mindinkább a szobrászat, illetve a szobrászati kifejezés megújításának alkotójává szegődött. Miként Sejben Lajos művei között is feltűnik, Popovics Lőrinc alkotásai sorában is visszatérő alkotóelem a fényt megszűrő, a művek gránit tömegét sejtelmesen megbontó, szigorúan konstruktív tömegviszonyait elbizonytalanító, térszervezésüket kitágító, áthatóvá tevő üveg. A transzcendens sugallatú gránit-üvegkompozíciók kapcsán ismét Szuromi Pálra hivatkozunk, aki Popovics Lőrinc ezen művei kapcsán azt írta, hogy „…e talentumos táj- és létszobrász nem csak a reményteli fények, a szellemi magasságok elkötelezettje. … E konzekvensen épülő művészetben egyebek közt épp az a megnyerő, hogy itt az eszmei fogékonyság egyféle teljesebb, dialektikus nyitottságot mutat.”[2] Valóban, Popovics Lőrinc – aki nemcsak a precízen megdolgozott kisplasztikák, hanem a konvenciómentes, korszerű monumentális kompozíciók avatott kezű mestere is, s erről megint csak Szeged közösségi tereiben győződhetünk meg –, művei körében a fények és az árnyak fegyelmezetten szabályozott, derengő útjait követve misztikumba hajló jelenségvilágban indulhatunk szellemi kalandozásokra.

Vagyis mindezek alapján elmondható, hogy három olyan, műveiket valamifajta művészeti egységbe foglaló, közös hangokat megszólaltató, közös kifejezési lehetőségeket kereső alkotó a közelmúlt éveinek terméséből válogatott műveket felvonultató kiállításának tanúi lehetünk, egy olyan kollekció három művészének egymással feleselgető munkái körében szemlélődhetünk, akiknek művészete elszakíthatatlan Szeged városától, meghatározó szerepű és jelentőségű a dél-alföldi régióban, és megkerülhetetlen a magyar művészet közelmúltjának történetében is. Három olyan alkotó munkái állnak előttünk, akiknek művei magukba gyűjtik, esetenként visszatükrözik, de egyben sugározzák is a fényt – valamifajta belső fényt –, s akiknek műveit ezáltal felfejtésre érdemes titokzatosság lengi körül. Belépve e három művész alkotásainak bűvkörébe újabb és újabb termékeny kétségekkel lehetünk gazdagabbak.[3]

 

Most pedig fókuszáljuk figyelmünket egyikükre, beszéljünk Sejben Lajosról! Sejben Lajosról, aki eltakar és láttat...

 

Angyalcsapda
51 cm

 

Már a művek ismerete nélkül, a művész életrajzát tanulmányozva megállapítható, hogy itt valami nagyon nincs rendben. Illetve rögzíthető az, hogy itt semmi sem a konvenciók, a szabályok, a hagyományok jegyében és szellemében működik, hogy ebben az alkotói térben minden rendhagyó. Gyanakvásainkat megalapozza, hogy az 1957-ben született, Szegeden élő és dolgozó Sejben Lajos műszaki főiskolát végzett és ma is mérnökként dolgozik, s e hivatás teljesítése, e munka mindennapi elvégzése mellett, az 1980-as évek vége, az 1990-es évek kezdete óta van jelen alkotásaival a magyar, majd a nemzetközi művészet fórumain. A több mint két évtizedet felölelő munkásság alapvetően a festészet és a szobrászat kategóriájába lenne beilleszthető, ám rendszerezési szándékainkat megzavarja, hogy Sejben Lajos művei ugyanúgy felbukkannak a nemzetközi papírművészeti seregszemlék mezőnyében, mint a hazai akvarellfestészeti és rajzművészeti biennálék anyagában, hogy Sejben-művek jelennek meg rendszeresen a Vásárhelyi Őszi Tárlatokon és a szegedi Táblaképfestészeti Biennálékon, de plasztikai kompozíciói a magyar országos szobrászati tárlatokon ugyanúgy szerepelnek, mint a textilművészet szombathelyi triennáléin. A festő és a szobrász Sejben Lajos tehát akvarellista, rajzművész, papírművész, művészkönyvalkotó és textilművész is egyben, aki otthonosan mozog a síkok felületein és a terekben is, aki hallatlan magabiztossággal alkalmazza eszközeit, választja meg és használja fel, munkálja meg anyagait. De ez a sokoldalúság, ez a változatosság, ezek a szerteágazó tevékenységformák mit sem érnének, ha a különböző formákban és különböző matériákban testet öltő művek nem hordoznának eleven jelentéseket, ha nem lennének kifejezéseik érvényesek és hitelesek.

A művek futó elemzési és értelmezési kísérlete előtt azonban meg kell jegyeznünk, hogy Sejben Lajos alkotói magatartása, szemlélete, és e sokoldalú műteremtési tevékenysége korántsem kivételes jelenség napjainkban: a kor, és a kor művészete által kikényszerített, egyre szélesebb körökben érvényesülő gyakorlat. Jelenkori művészetünkben korántsem ritka a festőművész-szobrász és a szobrász-festőművész, a textil- és üvegművészet eredeti műformáitól elrugaszkodó, elsősorban szobrászati kérdésfelvetésekkel foglalkozó alkotó, a szobrokat készítő papírművész, és még hosszan sorolhatnánk a lehetőségeket és variációkat. A művészeti ágazatok és műformák sajátos meghatározóinak változására, a műfajok kereteinek feloldódására a XX. század második felének művészetében került sor, és azóta egyre fokozódik ez a helyzet: minden mindennel kapcsolódhat, összemosódhat, összekeveredhetnek a funkcionalitások és az autonomitások. A képek plasztikává alakulnak, a szobrok festőiségekben tündökölnek, és akkor még a mediális beavatkozásokról, a videó, a számítógép alkalmazásáról, a mozgásról, az auditív effektusok műbe-építéséről még nem is szóltunk. Mint ahogy arról sem, hogy egyre dominánsabb az időben lezajló műalkotás – mint egy mozi- vagy színházelőadás –, és egyre több a provizórikus, az ideiglenesen létező mű. Vagyis egy nagy-nagy művészeti kavalkád mindennapjait éljük, amelynek produkciói és produktumai között fantasztikus verseny zajlik az újdonság- és egyediség-pozíció megragadásáért. Nos, innen tekintve Sejben Lajos műveire egy, a modernitás szellemisége által vezérelt, rendhagyó műveket alkotó, de a klasszikus műalakítás szabályait mégiscsak megtartó művész portréja bontakozik ki, alkotói terrénuma rajzolódik meg előttünk. Sejben Lajos elvont képei – amelyek megőrizték a szabályos képsíkot és a kereteket – szabályos képeknek minősíthetők, míg különös anyaghasználattal és anyagkombinációkkal élő, gyakran furcsa pozícióba helyezett objektjei pedig végeredményben tradicionális szobroknak, a hagyományos értelemben vett kisplasztikáknak is minősíthetők.

A Sejben Lajos festői munkásságát elemző szakemberek kezdeti figurális kompozíciókra hivatkoznak, amelyek aztán átalakultak, átformálódtak, az elvonatkoztatás szféráiban tájvíziókká alakultak, amelyekben már nem a leírás és az ábrázolás, hanem a kifejezés kap főszerepet. Megfoghatatlanná, végtelenné alakul a képtér, elvesznek a hagyományos kompozíciókon tetten érhető dimenziók. A színek és a formák önálló életet élnek, öntörvényeik szerint formálódnak. A festőiségekben kibomló, és a monokróm vásznak festői jelenségei is furcsa, a valóság elemeivel és jelenségeivel nehezen összekapcsolható, hol szabályos, de általában inkább organikus alakzatokból, szabálytalan körvonalakkal övezett foltokból, örvénylő, vagy zuhanó-záporozó-sodródó formavariánsokból szerveződnek, amelyek magától értetődő természetességgel hordozzák a józan gondolkodás és az ösztönös gesztusok által rögzült festői ecsetnyomokat és kézjegyeket. „Gyermeki önfeledtség, mérnöki alaposság?” – tette fel Szuromi Pál esztéta e műveket elemezve a kérdést, és meg is adta a problémára a választ: „Igen, a szabadon szárnyaló fantázia és a gyakorlatias, fakturális összeszedettség remekül felerősíti egymást.”[4]

A Sejben Lajos munkásságát hosszú évek óta figyelő és tanulmányaival kísérő Szuromi Pál azt is megállapította a fentebb idézett, 2012-ben közreadott eszmefuttatásában, hogy kezdetben a művész festészeti munkásságára figyelhettünk, majd a későbbiekben a térszervező, plasztikai tárgyalkotó, szobrászi kvalitások „nyomultak előtérbe”. Ezek a kompozíciók szobrok, de nem hagyományos szobrok: mint a képeken, itt sem jelennek meg emberi alakok, valóságelemek, illetve ha igen, akkor erőteljesen stilizáltan, vagy csak mintegy talált tárgyként, vagy kiegészítő elemek gyanánt. A művek megközelítését akár kezdhetnénk az anyagok felől is, mérlegelve, hogy hallatlan kemény és puha matériák jelennek meg egymás mellett, és hogy egy-egy műben harmonikusan kiegészíti egymást, összekapcsolódik egymással a márvány és a bazalt, a kő és a textil, a kő és a bronz, vagy a vas, az üveg, a papír és a kerámia. És a különböző eszközökkel és más és más módon megdolgozott anyagokból alakított Sejben-plasztikák analizálása során nem nehéz felfedezni, hogy a művek vissza-visszatérő motívuma a befoglalás, a bezárás-megnyitás, az eltakarás-elrejtés és láttatni engedés gesztusa. Mint valamifajta nyers, barbár ereklyetartók jelennek meg ezek az objektek, amelyek maguk is nagy idők-koptatta tárgyak, s amelyek magukba foglalják és zárják nemcsak ereklyéiket, hanem titokzatos múltjukat és jelentéseiket is. A szobrok másik csoportját az antik időkre utaló, építményeket, eszközöket idéző, esetenként készen talált tárgyakat műbe illesztő olyan kompozíciók alkotják, amelyek hol zártságukkal, hol nyitottságukkal, hol tömbszerűségükkel, hol meg térbe-ágaskodásukkal teremtik meg izgalmas atmoszférájukat. Plasztikai-tárgyi atmoszférájukat, amelyeket misztikus tartalmaikkal, titokzatosságokkal árnyalt sugárzásukkal hatnak át.

Visszatérve Sejben Lajos képzőművész szakmai életrajzára azt a konzekvenciát is megvonhatjuk, hogy a művészeti működését dokumentáló rovatok szinte kivétel nélkül hosszú adatsorokkal telítettek, kivéve egy tételt. Pontosan dokumentált, hogy 1991 és napjaink között milyen sok szakmai elismerést kapott, milyen sok díjat nyert, hogy mely szimpozionokon, alkotótelepeken dolgozott, hogy milyen rangos kiállítóhelyeken rendezett idehaza és külföldön önálló tárlatot, és hogy mely köz- és magángyűjtemények őrzik munkáit. Az irodalomjegyzéket áttekintve számba vehetjük a művészetét elemző, a kiállításait ismertető tanulmányok és kritikák sorát is. Viszont a megbízásra készített alkotások rubrikájába nyilvántartásaink szerint sajnos még mindeddig csupán egyetlen, a 2010-es években magánmegrendelésre készített, Mezőtúron felállított kompozíció kerülhetett: kívánjuk, hogy a jövőben több alkotását – akár képeket, akár plasztikákat – monumentális méretben, az állandóság és a maradandóság igényével a közösségi rendeltetésű terekben megvalósíthassa és elhelyezhesse. Ezzel újabb fejezet, újabb távlat nyílhatna meg egy már eredendően rendkívül összetett, gazdag rétegzettségű életművet kitartón építő alkotó előtt.