Megyeri-Horváth Gábor munkái
Farkas Wellmann Éva
Kapcsolódások
A XXV. Csabai Szalonról
Jó érzés újra együtt lenni önökkel – közösen tekinteni végig az idei kiállításon veletek. És ezt nem csupán udvariasságból mondom: tétje van, később látni is fogjuk.
Tavaly a művek kapcsán sok szó esett a világteremtésről, humorról, a befogadóra gyakorolt legkülönfélébb hatásokról, mindezek fontosságáról. Most arról beszélnék, hogy a jelen kiállítás így, ebben a formában milyen hangsúlyokkal bír. Meggyőződésem, hogy a munkák elkészítése vagy kiválasztása során nem folytak hosszas egyeztetések, tematikát sem rögzítettek a kiállítók, s mégis, az érzékeny elrendezésnek köszönhetően is, valamiféle egységet fedezhetünk fel benne. Kicsit talán komolyabb a hangvétel, mint tavaly, és kiemelkedik jó néhány téma: például az otthon-otthonosság, a látható és a nehezebben felfejthető, a fény és amit megvilágít, az egyén és a közösség, a keresztény hitvilág, a derű és a magunkba fordulás, valamint még egy dolog, azt hiszem, a legfontosabb: a kapcsolódás. Ez az egyes alkotásokban is visszaköszön, de a tematika játékai és kérdésfeltevései során az egyes művek is dialógusba állnak egymással. Érdemes megnézni, megkeresni ezeket a párhuzamokat, gondolatszövevényeket. Szó nincs itt ismétlésről vagy képi hasonlóságról – valami sokkal lényegibb és reményt keltőbb felismerésről van szó. Ennek a művészközösségnek hasonló aggályai, örömei, félteni valói vannak, és minderről számot is kívánnak adni a maguk eszközeivel és látásmódjával. Arra is kíváncsi voltam, hogy milyen kérdéseket tesznek fel a befogadónak.
Láttam és fényképeztem is a kiállítás anyagát már a beérkezéskor, de a falra való felfüggesztés és tárlatelrendezés után Fodorean-Pásztor Gyöngyi művével kezdtem az újonnani szalon-túrámat. Annyit már most elárulok, hogy a Harc a lelkekért című műtárgyhoz többször is visszatértem. Érzékletesen mutatja ugyanis a különféle erők mai korra jellemző kétségbeesett küzdelmét az emberek figyelméért, egyetértéséért, a szinte vaktában kapkodást. A puha textília azonban fércelt szigetecskéket rejt, amelyeket csak munkával lehetne összeolvasztani.
HolóHóbel László látomásos művészete megint szimbólumokkal találkoztat. A Credo nehéz keresztje egy vállra fekszik rá, az arc talán nem is érdekes. Bármelyikünké lehet. Az Álmomban már láttalak a tudatalatti vagy tudattalan felvillanása: amit keresünk, csak a megtalálás pillanatában fedi fel igazi valóját. Addig is ott dereng valahol, a tudatosság határán. Figyelnünk kellene rá.
Fazekas Attila Ház pókhálóval című alkotásán a két említett elem egyforma hangsúllyal bír: az otthon, valaki(k) léttere, de amint már a természet veszi át fölötte az uralmat. Még ott vannak a kellékek, de az ember már nem teljesen ura a történetének.
Szeverényi Mihály Fénytörése a művészre jellemző derűt hordozza. A beáradó fény ugyan megtörik ebben a színes térben, de csak azért, hogy utakat jelöljön ki, és megvilágítsa a továbblépés lehetőségeit.
Baji Miklós Zoltán gyerekrajzra emlékeztető festményei mélyen elgondolkodtatnak. Arról is, hogy az ártatlan, vidám felszín gyakran milyen szenvedéseket, szorongásokat, kíméletlenséget fed. Jó figyelmeztetések arra, hogy merjünk a dolgok, arcok, történetek mögé nézni. És az ígéretekkel bánjunk csínján.
Bende Attila talán szándékosan nem adott címet a képnek. Női alak, amit látunk? Mozgás? Mozdulatok, tánc emléke a térben? Mindenki mást láthat bele – hangulatának, személyiségének függvényében.
Csuba Anita a Trovare címet adta a művének, ez az olasz szó több jelentéssel bír: itt a megtalálást érzem erősebbnek. Az önálló entitások ugyan más-más színűek, de ugyanabból az anyagból szőtték, hurkolták őket. De vajon milyen kapcsolatokat tudunk létrehozni köztük? Önnönmagukból kiindulóan. Azt már látjuk, hogy lehetséges, de néhány szálat az egyediből is kölcsön (fel?) kell adni hozzá.
Barabás Ferenc Megfeszítve című fotógrafikája egy sajátos perspektívát mutat. Ha lentről nézzük a szenvedést, drámaibb a test összecsuklása – de egyúttal nem sokkal hangsúlyosabb fölötte a fényes égbolt is?
Kovács Nikoletta-Dóra rajzán két alak látható: egy tényleges és egy megidézett. De vajon a nem látható nem ugyanúgy van jelen, esetleg úgyabbul a látható személyben? Gyászként, szorongásként, emlékként.
Imre György Gép és gesztusa egy saját szövegemre emlékeztetett: „független tőled, lám, ez is. / Hogy rögzített a lencse, / nem néz, ha közben filmez is: / felvesz, elfordul, elcsen.” Persze, kérem, hogy jelezze, ha félreértettem. A Töredezett utazás: képkockák egy útról, ahogy a felpillantások során, esetleg utólag összerakódik emlékeinkben. Több mindennek hasonló a természete ehhez.
Szabó Gábor Velencei látképe a lehajtott fejjel vonuló, hátukat mutató emberekkel első látásra is az „arctalan tömeg” jelenségét juttatta eszembe, aztán a turisták által kedvelt helyek személytelenné válását. Friss firenzei élményem, hogy a látványosságok környéke milyen döbbenetes tömeggel borított, és többüket láthatóan nem is igazán érdekli az egész.
Várkonyi János képein megint csak eltűnődik az ember: az úrhölgy és az udvari bolond szerelemre gyulladt egymás iránt? A hordár a csomagok mellett a hölgyet is szállítja. Ugyanígy nehezék ő is? Várkonyi festményei különösen kedvesek számomra: egy meseszerű alkotását éppen a hálószobánk falán nézegethetem.
László Henriett Körös-parti tája az élet ünnepe, a tobzódó tavasz vagy a nyár csillogó bujasága.
Görgényi Tamás mindkét képe őszi hangulatú: az Öreg barát vajon a fa vagy az avar színeibe simuló, sejthető emberi alak? A Holt Tisza is mintha az embert keresné. Az elmúlás színei pompásak.
E. Szabó Zoltán Hűvös reggele is a természet derűs foltjait emeli ki. Ez inkább a melegedő hűvös, rügyeket, reményeket fakasztó. Nála az esteledés is ugyanígy biztató. Lenyugszik ugyan a nap, de addig is milyen ragyogón visszasüt a fény.
Scholtz Endre Nyomok a hóban című tájképe igazi pusztai telet idéz, azt a bizonyos nosztalgikusat, amelybe kérdés nélkül belesétálnánk. Nem bánva azt a rózsaszínes-lilás hőmérsékletet sem, ami majd az arcunkat is hasonlóra színezi.
Boros Péter ezúttal festményekkel jelentkezett. A képek olajos csillogása csak még erőteljesebbé, magasztosabbá teszi a megjelenített természeti dinamikát. Örvénylő erejű, kozmikus történéseknek vagyunk tanúi.
Ennek bizonyos értelemben ellentettjei Görgényi Éva festményei. Otthonos részleteket látunk – vajon eléggé értékeljük a közvetlen környezetünket?
Nagy feladat Mészáros Sándornál líraibban és őszintébben szólni az öregedésről. Alakjai ismét háttal állnak – de jelenlétük mégis nagyon meghatározó a képen. A hagyományos lakókörnyezet és az idős pár – színeikben is – egy világból valók. A hazafelé a ház vagy egy végsőbb haza? Amíg a kézfogás ennyire meghitt, talán mindegy is.
Kónya Kincső Kapcsolata két egység találkozása, de melyek ezúttal kicsit elmozdulnak egymástól. Ahogyan egyek vagyunk a hozzánk közeliekkel, de szerencsére kicsit különbözünk is. És van egy folyamat, egy színes összeköttetés, ami által mégis megtartatunk együtt.
Lonovics László Harmadnapon című műve magnetikus erővel bír. Finom, de határozott, s noha nem harsány, beragyogja az egész tárlatot. A fény ereje ez, na meg az üzeneté, amit Pilinszkytől is hoz.
Lonovics László: Harmadnapon és
Csuta György művei
Csuta György pasztellszínekkel mesél történeteket. Felszínen láthatót, de tilos-titkosat is. És azt is megmutatja, hogyan lehet a felhőn megpihenni, netán lábat lógatni. Gyanítom, hogy egy hosszabb sorozat részeit látjuk.
Murányi Teréz olajképei monumentálisak, időtlennek hatnak, különböző anyagok, fények és hangulatok rétegei, fúziói. Ha még tovább maradnánk ebben a világban, érdemes kisétálnunk az előtérbe, hogy a művésznő friss tárlatát is alaposabban szemügyre vegyük.
Pásztorné Rita a Kíméletlenséget mutatja meg, egyetlen fájdalmas, kifejező mozzanatban. Nem érdekes az alany és a tárgy – a brutalitás plaszticitása a lényeg.
Megyeri-Horváth Gábor családi mementói megbabonázó vonzással, elképesztő térhatással működnek. Egy erős sárga festmény az anyának, egy hasonlóan karakteres, kék színű az apának ajánlva. Generációk tűnnek egymásba. Arcok, történetek, sorsok kavalkádja. Megyeri-Horváth újabb kiállításai komoly családtörténeti utazások – a kapcsolódások nagy kutatója.
Gnandt János Kockaképe ezúttal sem hagyja cserben, sem kérdések nélkül a befogadót. Kupola? Ketrec? Otthon? Ráadásul folyton mozgásban van. Nincs mese, vele kell tartanunk.
Gnandt János: Kockakép
Bereznay Péter két éjfekete kertjével kapcsolatban az a kérdés – mit világít meg a hold? De rögtön utána az is, hogy ha bármilyen sötétbe bevilágítunk, mi fog látszani? És mi nem mutatkozik meg?
Aztán a szobrok. Nagy előnyük, hogy körbe lehet járni őket.
Vágréti Róbert szobrai a fejnél egészen absztraktba váltanak, mint aki nagy tudatossággal hallgat el valamit. Egy emberpárt látunk, a titokzatosságot csak növeli, hogy címek nélkül. Figyeljük meg, kiből mennyit és mit mutat meg a művész.
Drienyovszky János Örvény és Invázió című absztrakt műveiben a kemény anyag és a mozgás könnyűsége feszül egymásnak, szinte hihetetlen szépségben.
Széri-Varga Géza Ego/Árnyékaink című szobra gyönyörű szimbólum: akik vagyunk és amit gondolunk, képzelünk magunkról vagy aminek, akinek árnyékában próbáljuk definiálni magunkat?
Széri-Varga Géza: Ego/Árnyékaink
Szőke Sándor Kata és Gota című szobrai az arcok karakteres nemessége mellett leginkább a tisztaságot hordozzák. De emeljük csak kicsit fennebb a tekintetünket: mögöttük ott egy másik tükör is: az ablak. Abban meg éppen magunkat fogjuk látni.
A mesterséges intelligencia világában ott a fejlődés, de az elszigetelődés veszélye is. Azt hiszem, művészeink ezt igen jól felismerték. Öröm látni, hogy az előítélet-mentes kapcsolódást keresik, úgy is mint témát, de öntudatlanul, egymással is a közös hangot. Vigyük el ezt a gondolatot innen, nagy szükségünk lesz rá a következő időkben.
