A különféle művészettörténeti korokban született alkotások képideje[1] egyre különösebb dolognak tűnik a mai ember számára. A stílusa szerint „kiégetettnek” tűnő mai kor szinte nosztalgikussá teszi a festészeti hagyományokat. E hagyományok történelmi időket átható szellemi előképpé magasztosulnak; az úgynevezett világképteremtő erőt elvesztő képzőművészet egy egységes korstílus helyett több dimenzióban mozog. Bármilyen furcsa: közeledve távolodott. Közeledett, hiszen a modern idő- és térvilágot jellemző vizuális hajsza, már alig egy évtizedre, sőt, már néhány évre redukálta a kulturális ellenhatások során kialakuló új irányzatok hatókörét. De ezzel együtt távolodott is, hiszen a protestálásban kiteljesedő avantgárd képzőművészet a stíluskorszakok múltját, s vele együtt a mesterség tradicionális szakmai alapjait is lerombolta. E paradoxon feloldásával már nem csupán a képzőművészet vesztette el egységes jellegét, hanem a kölcsönösen elfogadott esztétikai szép fogalma, meghatározása is. Olyannyira, hogy az új évezred képzőművészetében a vizuális kifejezés válsága vált megfigyelhetővé. Nem is csodálkozhatunk azon, hogy a réginek tűnő „új” alkotói magatartás esztétikai igénye a művészet fogalma, érvényességi határa kitágításának igényével is fellép. Vagyis már nem csupán a globális tér- és idődimenziók, hanem az alkotói érdekkörbe vont helyi, nemzeti (lokális) kölcsönhatású társadalmi, kulturális hatású tényezők is helyet kapnak.

               Az értelmező képzőművészeti diskurzus aktualizálását Magyarországon a Tiziano műhelyének szellemteréből örökített Sensaria Társaság vállalta fel. Rákérdezésük nemcsak új kontextusba helyezte a modern előtti képvilág nyelvezetét, de az avantgárd „örökkön” időszerűnek tartott tagadó gesztusát is. Közös álláspontjuk szerint ugyanis utóbbit mint egyre felületesebb divatjelenséget kérdőjelezték meg. Megfogalmazott céljuk: olyan hagyományos, az egykori naturális és realista festészet elemeit felfrissítő, de törekvéseikben egyéni kifejezési formák kialakítását célzó alkotások létrehozása, amelyek – a festészeti korok (és mestereik) „örök értékű” művészetén (hagyományán) keresztül – az általuk élt kor társadalmi, kulturális és vizuális összefüggéseire reflektálnak.

               A Sensaria Társaság – az ábrázoló festészeti hagyomány iránti elkötelezettség szellemében – a Magyar Képzőművészeti Egyetem különböző évfolyamainak festő hallgatóiból, ma már végzett alkotókból szerveződött. Az ezredforduló évében megalakult baráti, szellemi műhely, három évvel később (2003-ban) már intézményesült. Alapító tagjai között megtalálhatjuk a békéscsabai Megyeri-Horváth Gábor festőművészt is.

               Vizuális szemléletükben a mindenkor érvényes esztétikai közmegegyezéstől való radikális eltávolodás nem az avantgárd ellen-kulturális attitűdjében teljesedik ki, hanem a jelen-idejű múlt időszerűségében. Ebben nem csupán arról van szó, hogy egy akadémiai képzettségű hivatásos festő szükségszerűen reflektálni kényszerül az egyetemes festészet múltjára, hanem konceptuális értelemben keresi az önmagát is meghatározó időviszonyokat.

               Itt már a hangsúly az „örök” átláthatóság megjelenítési módjában, újraértelmezésén van, s ebben vállaltan a „műalkotás saját korához való tartozása, illetve eredeti kontextusa, heteronóm pólusa fog dominálni”[2]. Mégis vagy ennek ellenére a Sensaria Csoport tagjainak figyelme – a hagyományon keresztül – a mű jelen-idejű viszonyára, illetve képidejére irányul. A választott vagy megjelölt történeti háttér módot és lehetőséget ad a képi tematika, az emberi helyzetek, az esztétikai közelítések időszerűségének bizonyítására: az egyedi művek, műfajok és képi narratív tartalmak újraértelmezésére. Még a régi értékek tároló helyei, a sokak által porosnak tartott múzeumok is akár a kortárs művészet alakító dialógus megteremtőivé tehetők.

               A hagyomány iránti vonzódásuk tehát nem csupán romantikusan felmondott lecke, de alternatív válaszreakció is kíván lenni; különösen a látszatvalóságot kialakító tömegmédia és a valóságot a technika segítségével manipulálni akaró kortárs képzőművészettel szemben. Szemléletükben a személyiség szabadságát kifejező illúzió nem kizárólag szubjektív, akár törvényt is tagadó formabontás. Rokon törekvéseik, közös problémafelvetések alapján nem egyszerűen „befestenek” a múltba, hanem a festészeti hagyományon keresztül teszik jelen-idejűvé saját műveiket.

               A „sensariások” egyik legfiatalabb alapító tagja Megyeri-Horváth Gábor, aki rendszeresen szerepel – dialógusképes műveivel – a csoport kiállításain. Legutóbb 2007 márciusában és áprilisában a Magyar Nemzeti Galéria A Festmény ideje – Az újraértelmezett hagyomány című kiállításán vett részt, de egy hónappal korábban a fővárosi Szinyei Szalonban is bemutatkozott. Munkáival az ezt megelőző években több alkalommal találkozhatott a közönség a Vásárhelyi Őszi és a Békéscsabán megrendezésre kerülő Alföldi Tárlatokon.

               A Sensari Társaság tagjainak tapasztalata szerint az általuk közösen megidézett művészettörténeti hagyomány egy elfeledett, ismeretlenné vált műteremtési gyakorlatot elevenít föl. A tagok alkotói „vonzása és választása” – a festőmesterség közös nyelvét megtartva –, az 1964-óta Párizsban élő Csernus Tibor festőművész által járt út ajánlását követi, amely szerint az egyéni kifejezési forma a tradícióval való közös társalgás egyfajta „kénytelen kidolgozású” eredményének tekinthető.

               Megyeri-Horváth Gábor számára a „titkos találkozások kertjéhez” vezető út nem is nélkülözheti a modern előtti idők szakmai felkészültségét és mesterségbeli tudását. Értelmezésében a kortárs festészet – a jelen idejű jövőbe lépés során – elvesztette a múltját és alapvető kifejezési eszközeit. Helyette a civilizáció technikai és közvetítő eszközei, illetve filozófiai konceptusai kerültek előtérbe. Megyeri-Horváth számára viszont az akadémiai felkészültség igénye és követelménye a fontos.

Megyeri-Horváth Gábor 1979-ben született Szegeden, de gyermekkorát Békéscsabán, illetve annak „mezőmegyeri” városrészén töltötte. A festészet iránti elhivatottsága már tizenegy éves korában, a hit kiteljesítő, szentlélek által közvetített „megvilágosító” üzenetével jelentkezett. A folytonosan kincset kereső gyermek boldogan fedezte fel házuk padlásán előtalált faládában édesapja míves gyermekrajzait. Isten által megérintett, rátaláló bizonyosságot érzett ebben, ami a „festő leszek” eleve elrendelt parancsát jelentette számára.

A gyermek, akinek eddig a szülők jelentették a mértéket, önmagává válik, de micsoda hangsúlyt kap a saját énje, ha Istent fogadja el mértékül! Ifjú évei során ez a felismerés különösen erős belső, alkotói elszánássá érlelődött. Megerősítést nyert benne a magukat magyarnak valló, 1948-ban Csallóközből kitelepített nagyszülők érzésvilága, az elvesztett „édenkert” kényszerű elhagyásának veszteségtudata, ami a kitaszítottsággal együtt a történelem családi szinten megélt „kínpróbáját” is jelentette. Az elhagyott „édenkertbe” való visszatalálás vágyának rajzi kifejezését a szegedi Tömörkény István Művészeti Szakközépiskola óráin kezdte gyakorolni. Bukor Tibor festőművész és pedagógus önvallató fegyelemmel tette tudatossá benne a rá jellemző kifejezési formák sokrétegűségét. Ennek ellenére a sors elrendelt próbájának tekintette, hogy csupán a második jelentkezésre sikerült felvételt nyernie a Magyar Képzőművészeti Egyetemre. A felvételi vizsga során vörös krétával rajzolt női alaktanulmánya még a főiskola sokat látott egykori rektorát, Sváby Lajos festőművészt is lenyűgözte. A Képzőművészeti Egyetemen 1998-ban Nagy Gábor festő- és grafikusművész lett a mestere, aki felismerte növendékében a képzőművészet iránti elhivatottságot. Különösen a család sorsával közvetlenül összefonódott nemzeti történelem tudatosított viszonyát, kifejezési szándékát. Nagy Gábor az egyetemi intézmény átformáló világában elfogadó, pedagógiai tapintattal és megértő érzékenységgel segítette a fővárosban az otthonosság érzését elveszítő vidéki fiatalember szakmai fejlődését.
           Tehetségét az egyetemi évfolyamok, stúdiumok során elnyert díjak is igazolják: 2002-ben a Magyar Képzőművészeti Egyetem Székely Bertalan ösztöndíja, és az Egyetem Festészeti Tanszékének díja, 2003-ban a Barcsay-díj, az Óvári László Emlékgyűrű, valamint a Pannoncolor-díj, Ráckeve Város Művészeti díja. 2004-ben elnyerte a Vásárhelyi Őszi Tárlat munkajutalmát.